Betöréssel nyitó ezredvégi magyar regény, bárcsak az egész irodalomtörténetünk ilyen lenne, nyervákol ki belőlem a telhetetlen, és a belső tanárnőtől rögvest meg is kapom érte a körmöst. No jó, végül is az se baj, ha legalább egy ilyen jó betörősös regényem van a polcon.
A Macskakő ráadásul nem egy átlagos és regényes betöréssel indít, hanem egyből egy meghiúsulttal, magyar regény mégis, borulna árnyékba az arcom, ha nem tudnám, hogy az egész csak egy nagyívű, mesteri mackóbontogató terv nyitánya, mert erre azért emlékszem azokból a szintúgy ezredvégi évekből, amikor gimnazistaként olvastam az úri fin de siècle haramiák, az evolúció és az államszocialista Pest-Buda léptékváltogató egyveleg-történetét. Az első hat fejezetben fölvonul mindenki, mint egy jégtáncgálán, aki a történetben majd számítani fog. És persze szívom a fogam az elbeszélő folyamatos kiszólogatása miatt, amit azóta is nehezen viselek, ha regénnyel van dolgom. Ó, értem én, na nehogy túlságosan belemelegedjünk a történetbe, ez itt elsősorban szöveg ugyanis - de az egész fölér egy kesztyűs pofonért kiáltó sértéssel, ha hozzáolvasom azt a megjegyzést, miszerint "késztetése azonos a ponyvaíróéval: előadásával le akarja kötni a hallgatóságát, feltartóztatni a meg nem álló időt, visszahívni egy darabját, kiszaggatni, elrakni magunknak, hogy bármikor elővehessük, s közben maradjon az eredeti helyén is, ezer felülettel villanó kristály: el is hozzuk meg nem is, ott is legyen meg nem is", 33.)
Aztán szíven üt ez-az, mert bár nem én vagyok a nagy összefüggések látója, de amikor a történeten keresztülhúz a pezsgőgyáros a Mercedes-Benzével (vö. A fekete zongora, 273-284.), és aztán az egyik főhősnő elrebegi, hogy az ő neve igazából Veron, akkor azért szöget ütnek a fejembe az újrahasznosítás öntudatlanságának fokozatai.
A Macskakő ráadásul nem egy átlagos és regényes betöréssel indít, hanem egyből egy meghiúsulttal, magyar regény mégis, borulna árnyékba az arcom, ha nem tudnám, hogy az egész csak egy nagyívű, mesteri mackóbontogató terv nyitánya, mert erre azért emlékszem azokból a szintúgy ezredvégi évekből, amikor gimnazistaként olvastam az úri fin de siècle haramiák, az evolúció és az államszocialista Pest-Buda léptékváltogató egyveleg-történetét. Az első hat fejezetben fölvonul mindenki, mint egy jégtáncgálán, aki a történetben majd számítani fog. És persze szívom a fogam az elbeszélő folyamatos kiszólogatása miatt, amit azóta is nehezen viselek, ha regénnyel van dolgom. Ó, értem én, na nehogy túlságosan belemelegedjünk a történetbe, ez itt elsősorban szöveg ugyanis - de az egész fölér egy kesztyűs pofonért kiáltó sértéssel, ha hozzáolvasom azt a megjegyzést, miszerint "késztetése azonos a ponyvaíróéval: előadásával le akarja kötni a hallgatóságát, feltartóztatni a meg nem álló időt, visszahívni egy darabját, kiszaggatni, elrakni magunknak, hogy bármikor elővehessük, s közben maradjon az eredeti helyén is, ezer felülettel villanó kristály: el is hozzuk meg nem is, ott is legyen meg nem is", 33.)
Aztán szíven üt ez-az, mert bár nem én vagyok a nagy összefüggések látója, de amikor a történeten keresztülhúz a pezsgőgyáros a Mercedes-Benzével (vö. A fekete zongora, 273-284.), és aztán az egyik főhősnő elrebegi, hogy az ő neve igazából Veron, akkor azért szöget ütnek a fejembe az újrahasznosítás öntudatlanságának fokozatai.
