A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése

péntek

Terék Anna: Utoljára Dubrovnikban (tengervers)

Van egy fotó, öregebb harminc évnél is. Állunk egy sziklán, jugómagyar anyu középen, kezébe kerek kobakú, bronzos sárgára világosodott, kurta frizurás, trénerkás jugómagyar apróságok kapaszkodnak. A jobb oldali gyerek (sötétkékben, alig-hajjal) a bátyám, a bal oldali (piros felsőben, szélfúttan) én vagyok. Mind a hárman bizalmatlanul, westernhősösen hunyorgunk, szemünkbe süt a nap. Kötelező adriai nyaralás, a piros felsős kislány súlyosan hörghurutos, az orvos szerint a sós-fenyőszagú levegő használni fog. (Talán használt is. Mire pár év múlva először iskolába mentem, a fulladás már csak kísérteni járt vissza. Néha még most is jár.)

Kösz, Adria.
(Bár közben egy életre elrontottál és idegenné tettél a Balaton számára.)

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte, majd Budapestre költözött, ahol megkezdte pszichológiai tanulmányait az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadás és iskolapszichológus szakirányú diplomáját.

szombat

Oravecz Imre: Szemtől szemben

Megvan az a pillanat, amikor rájössz - a rólad készült fotókat nézve vagy rádöbbenve a szavaidra, gesztusaidra, szokásaidra -, hogy sokkal több van benned az apádból, anyádból, mint bármikor is gondoltad, remélted, akartad?

Oravecz Imre napjaink egyik kevésbé körüllihegett irodalmi monstruma, mit irodalmi, történettudományos dettó. Hosszasan rajonghatnék itten, de inkább nézd meg te az életrajzát, olvasd el a műveit.

csütörtök

A jámbor kritikus legendája

"Miért nincs ma Magyarországon értékelő irodalmi kritika?", kérdezi a Szépirodalmi Figyelő 2012/1. száma "az irodalmi nyilvánosságot jól ismerő, a fenti értékeléssel és a benne rejlő előfeltevésekkel nem feltétlenül egyetértő irodalmárokat", vagyis nem engem, az irodalmi nyilvánosság alkonyzónájában tenyésző ponyvacsiholót. (Amivel semmi gond, én sokkal szívesebben csiholok, mint megmondok.)

Erről eszembe jutott, hogy a magam szemszögéből nézve milyen értelmetlennek tűnik a kérdés. Az én nevem alatt megjelenő szövegek igazán nincsenek híján az ún. "értékelő irodalmi kritikának" (amennyiben persze az irodalmiság jelzőjét a szórakoztatónak bélyegzett/elismert történetekre is jóindulatúan kiterjesztjük). Az az előfeltevés, hogy az irodalmárok túlságosan szeretik vagy félik egymást a konkrét, urambocsá' negatív értékítéletek kimondásához, az alkonyzónára egyáltalán nem igaz. A tapasztalat ráadásul azt mutatja, minél körülírhatóbb ponyvairodalmi ambíciói vannak egy szépirodalmi kritikában otthonosan ficánkoló ítésznek, annál inkább hajlamos nemcsak megcsáklyázni a kortárs ponyvát (jellemzően a fiktív természetű szövegvilágból kimazsolázott tények tudományos pontosságát kifogásolva), de akár normatíve meg is szabni annak a helyes! tematikus vagy stilisztikai választékát.

Amiből egyelőre két igazolhatatlan és tökéletesen mellékes következtetést vonok le:

1. A főállású kritikus se nem eléggé fél a ponyvaszerzőtől (és udvarától, akartam írni, de ilyen őneki szerencsére nincsen), se nem eléggé szereti ahhoz, hogy rá való tekintettel lecsendesítené esetleg háborgó kritikusi indulatait. (Ahhoz meg túlságosan jóhiszemű vagyok, hogy a ponyva vs. szépirodalom piaci jelenlétének mértéktelenül igaztalan arány-eltéréseit sejtsem az időnkénti ajakbiggyesztések mögött.) És ez így van rendjén.

2. Az értékelő kritika hiányának okait firtató kérdező maga sem érzi az irodalomhoz tartozónak az alkonyzóna egyre szaporodó szövegtermését, így aztán észre se veszi, hogy mennyire értelmezhetetlen a kérdés innét nézve.

Egyébként a folyóiratbeli megkérdezettek válaszai megbocsáthatatlan sarkítással az alábbiak: a) okos ember nem olvas olyat, ami nem érdekli b) ma nem létezik Magyarország c) nincs pénz d) átpolitizált a légkör.

(Amúgy pl. a januári Holmiban Krupp József elég alaposan elföldelte Grecsó Krisztián legutóbbi regényét, ékesen példázva az értékelő irodalmi kritika létezését.)