Magyar csajok magyar stadionokban - 100 évvel ezelőtt

Írtam egy összefoglalót a régi idők női futballszurkolóiról a Napi történelmi forrásra.

Első rész.

A hölgyszurkolók dolga nagyon nehéz. A férfiak sok mindent kiabálhatnak, ami nekünk, nőknek, nem illik. Azonkívül, ha mi valamit kiabálunk, azt azonnal meghallják, mert kirí a sok hang közül. Ilyenképpen a mérkőzéseken a nők hallgatásra vannak ítélve, és ez az oka, hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet járok meccsre. A játékosoknak bekiabálni nem szoktam, legfeljebb akkor, ha tudom, hogy mellettem áll a menyasszonyuk.

Meta

Online is hozzáférhető ez a tanulmánygyűjtemény, amiben összefoglaló jellegű és egyes szerzői műveket is elemző közleményeket egyaránt találhatni. Én a magam természetesen önző módján elsősorban Benyovszky Krisztián cikkét ajánlom, Gender and Genre in the Mistery Novels of Katalin Baráth (a címbe még belefért volna egy Gendarmerie :P), ami tartalmilag röviden ez:

A contemporary Hungarian female crime fiction writer, Katalin Baráth is the topic of the essay, which analyses the relationship between crime fiction and feminism focusing on the characteristic features of the role of female detectives.

Különben:
első ránézésre minden az ún. romantikus műfajra vonatkozó reflexió hiányzik a kötetből, amit én kissé furának találok, mert nem gondolom, hogy csak piaci szempontból megkerülhetetlen ága ez az irodalomnak, főleg, ha az ember tényleg komolyan veszi a saját, gender címszavú teoretikus érdeklődését, pláne ha identitásképzésről van szó.

A nyolcszögletű tér

Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?

És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.

Hogy hol vettem lakást?
A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.

Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.

(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)

Az Oktogon a földalatti állomásával

Nő biciklivel

Nő biciklivel az 1890-es évekből

A századfordulón a biciklinek fontos szerep jutott a női emancipációban. A feministák csak úgy hívták: "felszabadító masina". Nem véletlen, hogy hősnőnk, Veron is szerzett magának egyet. (Annak ellenére, hogy Ókanizsán még a macskaköves út is ritkaságnak számított.)