Ida és az aranygyapjú (2003) A fekete zongora (2010) A türkizkék hegedű (2011) A borostyán hárfa (2012) Az arany cimbalom (2014) Arkangyal éjjel (2016) Afázia (2021) Aki gróf úr akar lenni (2023) Gőzgépek és pomponlányok (2023)
Bár regényeim alantas műfajához igencsak illene, nem hunytam el, mint arra a hosszú hallgatásból következtetni lehetne. Egy ideig persze semmi kedvem nem volt egy bekezdésnél hosszabb szövegeket írni (nem is írtam, kivéve a Hamu és Gyémánt magazin most megjelenő krimiszámába egy rövidke történetet - ebben a számban egyébként sok szó esik Veronról és Gordon Zsigmondról is), de ez a halvány undor már elmúlt. Elmúlt az a kísértés is, hogy A türkizkék hegedűről írott kritikákat rendre fölkutassam, különösen mert annyira ellentmondanak egymásnak, hogy aligha tudok belőlük tanulni.
Nemrég elvonatoztam a tengerpartig. (Utoljára két regénnyel ezelőtt ért ennyi napsütés.) Magammal vittem egy füzetet és egy csomó tollat mindenféle színekben (egy toll nem toll, már Homérosz is megmondta), és amikor a sósságom elérte a heringfokozatot, úgy tűnt, nem okozok helyrehozhatatlan sérülést az agyamban, ha a fejemet gondolkodásra adom (nem, nem ismerem a véletlen képzavar fogalmát). Mivel a kitalálás olyan tevékenység, aminek nehéz megálljt parancsolni, be kell vallanom, hátizsákomban a következő Veron-történet szinte kész vázlatával futottam be a Déli pályaudvarra. Még le kell gépelnem, betömnöm a logika kátyúit, no meg jóvá kell hagyatnom a szerkesztőmmel is, de A lángvörös tuba / szivárványos tangóharmonika / ibolyaszín vadászkürt (nem, nem gondolom komolyan, még mielőtt) szereplői már riasztó elevenséggel járnak-kelnek a fejemben - és újra Ókanizsa sárlepte utcáin.
U. i.: Közben kísérletezgetek valami mással is (szintén betű).
Nem tudom, milyen lehet sorozatot írni, tekintve, hogy én még soha nem írtam. Most azonban, hogy komolyan felmerült ennek a lehetősége, egyszerre tárul elém riasztó és örvendetes perspektíva is. Riasztó, mert egy adott korszakhoz, szereplőhöz, műfajhoz kell hűségesnek lennem éveken át; örvendetes, mert (egyelőre) szeretem ezt a korszakot, szereplőt, műfajt. A sorozatírás legörömtelibb hozadéka azonban maga a lehetőség – hogy alkalmat kaptam bebizonyítani, mi minden rejlik még abban a világban, ami A fekete zongora történetében (remélhetőleg) életre kelt.
Merthogy lesz folytatás. És ez nem puszta távlati terv, hanem annyira konkrét állítás, hogy a történetvázlat már el is készült. Most már csak rajtam múlik, meddig rágom még a századfordulós szakirodalmat, és mikor rémít meg annyira a határidő közelsége, hogy le merjem írni az első sort. Az igazság az, hogy mindig is nagy kampánymunkás voltam, ami azt jelenti, hogy ösztönzőleg hat rám a határidő, és látványos teljesítményre vagyok képes stressz hatására. (Ó, ezt egy percig se vedd dicsekvésnek, kicsit se örülök, hogy így van, jobban szeretnék az időt okosan beosztó, kitartóan dolgozó író lenni, de hát ehhez ki kéne bújnom a saját bőrömből.) Ugyanakkor az is jellemző, hogy sose érzem úgy, már eleget olvastam, eleget tudok, és ideje írni. (Persze ez utóbbit jó adag lustaság is okozza, olvasni ugyanis sokkal könnyebb.)
Összegezve: az a kiadóval közös elképzelésünk, hogy a jövő évi Könyvhéten frissen, festékszagúan ott sorakozik majd Dávid Veron kalandjainak folytatása az Agave standján. Egyelőre azonban még csak egy „Türkizkék hegedű” című mappában gyarapodnak a fájlok, fotók, térképek, jegyzetek stb. (Természetesen egy fia hegedű sem szerepel a történetben, de még bármi előfordulhat.) Annyit mondhatok, Veron ezúttal új társaságban, új tájakon keveredik bele veszéllyel kecsegtető kalandokba.
Mindebből kikövetkeztethető, hogy súlyos őszi és téli hónapoknak nézek elébe, és számos olyan bejegyzéssel fogsz itt találkozni, amiben komolyan fontolgatom majd az emigrációt a Karib-térségbe. Nem fog ártani a bátorítás.
Végre-végre kezeimhez kaptam kurta, ámbátor derűvel ajándékozó irományodat, melyben is beszámolsz a közelgő esküvődet illető preparatiokról.
(Tudod, jómagam nem szenvedhetem az esküvőket, azonképpen itt most nem is véleményezem a themát. Mindazonáltal örülök, hogy Kökénynét sikerrel tartottátok távol a felhalmozott italoktól. Habár, úgy vélem, a nyájőrző komondorok bevetése tán meghaladja a veszély mértékét, mivel Kökényné szívós, mégis filigran alkotású testtel bír…)
Ami engemet illet, mostanság kiadósan spacérungolok vasárnaponkint a Margitszigeten. Dús a levegő, a népek urasak és kellemetlenek, ám ennélfogva rendkívüli módon tanulságos az observatiójuk. Hétfői napom olybá alakult, hogy kora reggelen munka okán is kisétálhattam a mondott place-ra – igen nagy szerencse, hogy kis idővel ezelőtt a hídhoz csatlakoztatták a kicsiny szárnyhidat, mit igénybe véve gyalogosan, csónak s hajó híján is közelébe juthatok e geographiai tüneménynek, mi Margit szigetének neveztetik.
Nagy s jelentős munkák folynak most ottan, kerteket és karcsúdad bulvárokat építenek, hogy az alkony s a megannyi bokor árnyékában a botor szerelmespárok megbúvhassanak a guvernántok s a szigorú anyák becsületet s erkölcsöt követelő (helyes, igen helyes!) tekéntete elől. Hiába hiszik ez intelligentiara nézve csökevényes duettek, hogy megmenekedtek, én gyakorta zörgetem meg mintegy véletlenségből az ágakat, s köhögök mint halálra vált gümőkóros – szétrebbennek rögvest, s a moralitas újdonnan kiérdemelt glóriával ragyog!
Sajnálatos esetről is beszámolhatok, mi az új, enyhet adó padok alapításával kapcsolatos. Egy igen érdekes bolond úr intett magához, hogy ő volna a főkertész, s nyilatkozna, amennyiben journálnak dolgozom. (Bizonyára megpillantotta kezemben a jegyzeteket.) Midőn azonban ráeszméltem, hogy rosszízű tréfa martyrja lettem, szoknyámon már csúful s moshatatlanul zöldellt a pad friss festékjéből négy lénia. Be kellett várnom az estet, hogy szégyen nélkül hazaosonhassak.
Nos, nem bánom végül, Mara megajándékozott egy megúnt, számomra így is túlsággal divatos szoknyával. A réginek pedig majd a konyhában vehetem hasznát, ha újólag nekiveselkedem a kuglófkészítés művészetét elsajátítani.
Ámbátor édesnek neveztelek, keserűt többet találsz ebben az édesben, mint mézet. Még mindig nem válaszoltál esengő leveleimre – no sebaj, engem, mint azt mindenkor láthattad, nem tántorít, hogy süket fülekre találok. Mit mondanom kell, azt bizony mondom, jöjjön bár szembe vélem hallgatatlanság avagy gőzmozdony. Nem zavarnám hódolókkal és szerelmes vőlegényi széptevéssel zajló napjaidat, ha nem történt volna velem valamely furcsaság a minap, mit mindenképpen meg kívánok osztani véled. Azért véled, mert te vagy, ki meglehetős alapossággal ismersz engemet, s tudod, utolsó nőszemély vagyok, ki képzelgésekkel, színes fantazmákkal hozakodik elő, mikor a világ dolgait ecseteli. Ám ez az eset, mit elmondani hőn szeretnék, egy bizony pontján átugrotta a való s az álom birodalmait egymástól elhárító várfalat. Kíváncsi vagyok, te miképpen véled. No, hallgass hát ide.
A Nő szerkesztőségebéli serénykedésemet olykor megszakítom azzal, hogy a nem messzi Sercli kávéházba általfutok némi eledelért. Én magam szeretem ott elkölteni szerény délidei lakomámat; addig sem töltöm időmet rosszmájú, antigeniális nőszemélyek között, melyek sajnálatosan számosan lakoznak a szerkesztőségben. Kicsiny étekhordóban meretek napi levest Marának, ki nem szívesen jár oly kevéssé elegáns kávézdába, mint a Sercli. Szelnek hozzá friss, fehéren dagadó kenyeret, mit szintúgy elcsomagolok. Én meg letelepszem egy sarokba, honnan kiválóan megspektacírozhatom a be- s kijövő népséget.
Mint kitaláltad már, a Sercli egyszerű lokalitás, hová hölgyeket is bebocsátanak. Közel ugyanis a Városház téri piac, s onnan mindennemű árusok, kofák betérnek, felhörpinteni a sűrű feketét, elrágcsálni a Sercli foszlós tejeskenyerét, s meg-megkötni a maguk kisded üzleteit. Kedvelem a panorámát, mit nyújtanak. Vidéki nénék, akik hajnalok hajnalán kelnek, kosaraikat friss paradicsommal, káposztával, tejjel, túróval töltik – ezért is oly ízletes mindaz, mit a Sercli főpincére, Herr Gazsi elébünk hord, sokszor ugyanis portékával fizetnek a vendégek. Tegnapi levesem például hallatlanul finom, kolbásszal és zöldbabbal sűrített alkotás volt. Boldog voltam, hogy Mara ínyéhez illőt szállíthatok a szerkesztőségbe – az én elkényeztetett főnök hölgyem ugyanis megvetette némiképp az egyszerű étkeket, ám e kellemesen sós, könnyű paprikás habarástól pirosló felszínű, aznapi tejföl habfehér halmaival ékített lé ízeinek, tudtam, nem ellenállhat.
Elégedett sóhajjal dőltem hátra, s intettem oda Herr Gazsit egy pohár szódáért, mikor szemem a kirakatban üldögélő lánykára esett. Nem volt őbenne semmi különös: fején törökmintás zöld kendő, tiszta, de viseltes inge-szoknyája vidéki érkezést mutatott. Nem is akadt volna meg rajta a pillantásom, ha nem a mai lett volna a hét harmadik olyan napja, mikor is ugyanazon helyen látom aggódva üldögélni, szemét szüntelen az utcára szegezve. Úgy tűnt tovább is, hogy nagy, barna szemeit reggel jócskán kisírta. Eszembe jutott, minő lélekállapotban érkeztem Buda-Pestre majdnem egy esztendeje magam is, s ez arra indított, hogy odasétáljak, s engedelmet kérve asztalához üljek. Csupán annyit kellett kérdenem, hogy miféle tragédia érte, és hogy segítséget adhatok-e bármilyen módon. Máris elpityeredett. – Nem jön az én Szerjóskám, asszonyság, tudja? – panaszolta.
Ezúttal nem tettem szóvá a máskor rendkívül ingerlő „asszonyság” címzést. Érted, miért. – Tegnapelőttre ígérte, hogy találkozunk, s lám, színét se látom. Nem lennék önmagam, ha nem láttam volna azonnal által a szitán. – Félek, angyalkám, nem is jő az a Szerjóska – vidítottam fel. Hisz férfiak dolgában egy nőnek leghasznosabb a legnyersebb valósággal szembesülnie, lehetőséggel minél korábban. – Egyébiránt miféle név ez a Szerjóska? S téged minek hínak?
Hanem akkor a kislány, ki Boriskának nevezte magát, egy fölöttébb képtelen történettel állt elő. Ítélt meg te magad, rosszul tettem-é, hogy hitetlenkedtem. – A Szerjóska oroszföldi név, asszonyság, nem tudta? Az én Szerjóskám orosz ember. Nem is ember: princ! Igazi orosz princ, ő maga mondta. Lakása egy szentpétervári palota, az Éva nevű folyó partján, ragyogóbbnál ragyogóbb úri kastélyok között, s unokabátyja maga a cár! – suttogott a kis buta lány.
Szavát se hittem, de nem mutattam: kíváncsivá tett, hogyan történt a női nem egy újabb szerencsétlen tagjának szívét megnyomorgatni. – Magas rangú ember ő; s ha látná asszonyságod, milyen szép is! Délceg és szőke, mint az akácvirág! Arca, keze fehér, mint a tiszta jég! Csak a képe oly vékony, hogy mutatja, milyen sok és rettenetes szenvedést kellett elviselnie!
Szentpétervárról elűzetett. Anyja maga volt oly kegyetlen, hogy nem tűrhette a házban. Merthogy Szerjóskának csodálatos képességet adott az Atyaúristen!
Boriska egészen közel hajolt hozzám. Leheletén éreztem, hogy herr Gazsi már megitatta kis rumos, fűszeres grokkal. – Szerjóska, drágalátos asszonyságom, ha úgy akarja, elpárolog, mint a köd!
Egy pillantásig csak bámultam, mint egy ökör. Aztán gyöngyözve felkacagtam. – Jaj, de bolonddá tettek, Boriska! Hogy el tud párologni ez a Szerjóska, abban bizonyos vagyok, hiszen három napja színét se láttad… No de ez nem különös testi adomány, hanem amolyan közönséges férfitudás!
Boriska összeszorította két vékony ajakát. Haragudott. – Hát azt hallgassa meg asszonyságod, hogyan ismerkedtem én össze az áldott lágyszívű Szerjóskámmal! Debrecenben, hol szolgáltam egy fösvény vénasszonynál, magam voltam a házban. A szipirtyó téjára vonult el százesztendős barátnéihoz. Olyan egyedül voltam, mint az ujjam. Tettem-vettem a konyhában, s amint egy pohár vízzel megöntöztem a muskátlit, mi az udvari ablakban nyílik, ott termett Szerjóska, fehér tengerész uniformában! Istenkém, be szép is volt! És milyen derekasan evett, mikor megkínáltam az ebédről maradt mákos gubával!
Boriska égnek emelt tekintettel áradozott, én meg újólag felkacagtam. – Ó, te bolond kislány! Hát csak beosont, kifigyelve, hogy a gazdasszonyod nincsen odahaza! – Nem úgy, asszonyság! Egy lélek nem volt a házban! És ahogy a vizespoharat a kezembe vettem, előpárolgott belőle! Csak onnét jőhetett! – lázadozott hévvel a lóvá tett cselédfruska. Egészen kipirult a kis csinos arcocskája. – Elmesélte nekem könnyek között, hogy csudatehetsége miatt elűzte a cári népség, és bizonnyal most is nyomában vannak. Én meg jó keresztyén leány vagyok, odaadtam néki a pénzecském felét, hogy továbbszökhessen, s itt találkozzunk majd… – S téged vajon miért is nem hozott magával? – kérdtem, ámbár nyilvánvaló volt a válasz. – Mert nem akart bajba keverni! – szegte föl az állát Boriska. – Nem akarta, hogy meglássanak engemet is az üldözői! Jajistenem, bizonnyal foglyul esett… – sírta el magát.
Fölemelkedtem mellőle, s átnyújtottam neki zsebkendőmet, ne a kötényével maszatolja az arcát. – Hallgass ide, butuska Boriska! Herr Gazsi megebédeztet téged, aztán fogod magadat, s hazaszekerezel az egyik kofával. Sokan járnak ide Debrecenből, biztosan megsajnálnak, ha elmeséled, miként csaptak be és hagytak faképnél… Indulj, míg a gazdasszonyod ki nem ebrudal végleg!
Ámde Boriska megmakacsolódott. Fejemet csóváltam, ahogy kendős fejét rázogatja; az a Szerjóska csuda egy fantáziás csavargó lehet – de csuda kegyetlen is!
Meghagytam herr Gazsinak, tartsa jól a leányt, és ügyeljen reá, aztán visszasiettem az offíciumba, kezemben az étekhordóval.
Hát ebben semmi különös nincsen, mondhatod most, Annikám. Én se vélném másképpen, ha ma vissza nem térek a Serclibe, s meg nem kérdem Gazsit, mi lett a sorsa a Boriska leánynak. Az alacsony növésű, jócskán pocakos főúr meglepetésemre így válaszolt: – Veron kisasszony, képzelje csak, reggel megjelent itten egy magaskás, tejfölszőke fiatalember, s azzal elsétált a Boriska… Furcsán festett ám a fehér tengerész egyenruha meg a szegény cselédszoknya! – nevetett harsogón herr Gazsi.
Gondolhatod, mint csodálkoztam. Hanem azért örültem: ritkán esik olyan, hogy egyenruhás férfiember megtartja a szavát. Úgyszólván megkönnyebbültem, mégse maradt egyedül az a szegény kis buta lány.
Ebéd után, kifelé menet azonban eszembe ötlött valami. Magamhoz intettem Gazsi urat, s megkérdeztem: – Nagyméltóságú szervőz uram! Felidézné nekem, mi módon érkezett ide az a tengerész? Lovon, konflissal, gyalog?
Herr Gazsi egy tányért törölgetve törte a fejét. – Tudja, kisasszony, nem emlékszem… Pedig az ajtó felé fordultam éppen. Teli vizeskancsót hoztam éppen a Boriskának, tiszta pohárral… Azért tudom, mert figyelmeztettem a kislányt. Ugyanis a pohara peremén volt egy kis törlemény, nehogy óvatlanságból felsértse vele a száját.
Azóta nem megy ki a fejemből a Boriska. Én nem hiszek se varázslatban, se debreceni cselédlányokat szöktető Romanovokban – te miként vélekedel, Annuskám?
Ugyan följegyeztem emlékezetem soha (!!!) nem halványuló lapjaira, hogy immáron kettő szívet sajgatóan pompázatos fogalmazású levelemet hagytad válasz nélkül, úgy határoztam, e málőr nem tántoríthat el attól a nemes elhatározásomtól, hogy a velem megesettekről kérdés nélkül beszámoljak Neked.
Az illőség azt kívánja, hogy megérdeklődjem, vajh miként folynak a dolgok kétes hűségű szülővárosomban, Ókanizsán. De mivel Te magad nem mutatsz hajlanóságot arra, hogy beszámolóddal sziklaszirtet nyújts számomra, hová is kérdéseim vasmacskáját kivethetem:
nem kérdezek. Továbbra is hőn lesem, vajha végleg elapadott-e történeteid bőségszaruja!
Bizonyára rettentő mód kíváncsi vagy, szívbéli barátnéd miféle események tanúja itt, a tágas (és nyár lévén igencsak büdösséges) Pest-Budán. Kérlek. Ismerőseim közül számosan elutaztak valamely nyaralóhelyre. Mara például kevéssé szilárd erkölcsű társaságával a Tátra felé vette az irányt, mivel ott, úgy hírlik, elviselhetően hűs a lég, s meglehetősen javítólag hat az ember tüdejére. Társaságban centrális szerepű, ördögien jó természetű szállásadónőm legújabb automobiljával indult útnak a hegyekbe. Csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy valamely serpentine-en a mellette csacsogó fiatalemberre kacsintva át fog térni a jobb sávba, s szorosan szembe találkozik valamely ellenkezű irányú gépesített kocsival. Minduntalan így jár – és soha se is származik baja e balvégzetből. A károsult fél ugyanis, lehet bár princ vagy iparmágnás, kettő minuta alatt letaroltatik lábáról Marám bája által, s egy óra múlva már francia pezsgőben fürdeti a leányzót. Figyeltem sokszor, hogy rájöjjek, hogyan működik e bűverő – ám tragice vak vagyok az ilyesféle mánőverekre; sejtelmem sincs, miként s mikor indul meg a csáb gépezete, s hasít ki szép darabokat a férfiúi szívekből, akár ha böllér csontfűrésze.
Én magam Pesten maradok, a saját kedvem szerint mulatozom, s őrzöm A Nő cikkeinek helyes irályát. Ma hajnalban azonban úgy ébredtem, hogy a sűrű júliusi forróság torkomat fojtogatta. Hát vacatióra indultam saját módim szerint. Fölhúztam a gyalogszert jól viselő cipőmet, s által sétáltam Budára, hogy megnézzem a Déli Vasút Társaság még sosem látott pályaudvarát, megszeméljem a népeket, kiknek a Balaton tó felé utazni van lehetségük.
A pályaudvar, honnan a Déli Vasút rémísztő óriás, szurtosfekete mozdonyai első osztályú, bársonnyal bélelt kocsikat csak úgy vontatnak, mint az ember hátsó felét igencsak meggyötrő fa ülésű, álló utasok tömegével zsúfolt harmadik osztályúakat, mérsékelten csinos és tágas. A Nyugoti indóház, hol is már több ízben megfordultam, összehasonlíthatatlanul fejedelmibb, moderne s valóban – nyugoti stílű, nagyvilági. Emitt csupán a publicum testesít meg holmi csillogást, párisias ájert. A Siófokra, Keszthelyre tartó hölgyek, urak, gyermekek, inasok és garde dámák mind égnek emelt orral közlekednek. Egy bögyös, kiflivékonyságúra fűzött asszonyságnak reá is tiportam a lábára – részben mert nem vett észre önmagán kívül semely járókelőt. Ámbátor megannyi bőrönddel és nyárias, világos színekbe öltözötten spacéroznak ezek az utasok, úgy sejtem, jócskán szoronganak a pakkokban vekni kenyerek, tojás, kolbász, tejföl, hogy a maradék koronákat ne a nagy tó partjának fűszeresei kaparintsák meg, kikről úgy hallik, igen borsosan mérik még a legpocsékabb helybéli vajat is.
Tehát el-elnéztem a sürgölődést. Néha belepillantottam a pályaudvar egy ponyvásánál beszerzett rémfüzetbe – Eduárd, a vérszívó, avagy egy halandó szűzleány enyelgése a Rémhalál Hercegével –, s a szörnyűbb fordulatok szégyellnivalóan megnevettetnek. Ám midőn siketítő sípolások közepette útjára pöfögött az egyik leghatalmasabb mozdony, a kopott kocsikban maga után vonva a Károlyvárosba tartó katonák víg csapatait, eszembe ötlött, hogy ha a masiniszta egy bolond kanyarral Ókanizsa felé venné az irányt, bizony töprenkedés nélkül fölpattannék, s vele tartanék.
Replicáid elepedve várja tán már elfeledett barátnéd:
Összedugtuk kicsiny buksinkat, a Könyvkolóniások, a kiadó meg én, és kiesztergáltunk egy játékot á la Da Vinci kód.
A június 5-ig folyó játék alapja egy, a Kolónián közzétett novella A fekete zongora miliőjében, szereplőivel. A történet röviden: a rokonok nem találják a dúsgazdag Lujza néni végrendeletét (a gonosz néni csak egy rejtélyes utalással jelezte, hogy egy könyvben rejtette el), ezért Dávid Veronhoz fordulnak segítségért. Ő ugyanis igencsak otthon van a könyvek világában.
A játék lényege, hogy vele együtt kell megtalálni a nyomokat és végül a megoldást, könyvről-könyvre haladva. A nyeremény 3x1 db vadonatúj, nyomdaillatú, lila ruhás Zongora, természetesen alázatos dedikációmmal.
Érthető módon Veron mindig azt várta, hogy orrát azonnal
megcsapja a kávé- és fűszerillat. Ezzel szemben folyton csalódnia kellett. A
Gerbeaud a hűvös elegancia helyszíne volt, és ugyan nem árasztott kórházszagot,
de a tisztaság parancsoló hidegségét sugallták a falak, a bútorok, a tálcák, a
személyzet, sőt még a sütemények is. A nagyhírű cukrászda, ahol maga a császár
is emelte már fenséges ízlelőbimbóihoz az ezüstvillát, sokkal inkább
hasonlított egy édességlaborra, mintsem egy barátságos, zajos, élettől zsibongó
kávéházra. Ez utóbbi fajtából Veronnak bőven akadt alkalma példákat ismerni,
hiszen az Oktogon, ahol lakott, mind a nyolc sarkán valamilyen kávézdával
dicsekedhetett, élükön a legendásan bohém Abbáziával.
A Gerbeaud
más volt. Kivételes, utánozhatatlan, mintaszerű, ahogyan azt svájci gazdája
előírta. Émile Gerbeaud-nak, a nemzetközi hírű genfi cukrászmesternek a hely
minden egyes sarkát illetően határozott elképzelései voltak. A tágas termeket
más-más stílusban rendezte be, ám hiába tükrözte az egyik stukkóival,
faldíszeivel és akantuszos lábú asztalkáival a neobarokk pazarló ízlését, a
másik pedig a párizsi világkiállításon divattá avanzsált, tiszta, határozott
vonalakkal, finom aranyozással és pasztellszínekkel operáló art nouveau-t,
valahogy egyikőjükből sem hiányzott a taszító makulátlanság.
„Túl
hibátlan, túl grandiózus, túl fehér” – állapította meg ezúttal is Veron, aki
havonta egyszer szívesen eltöltött egy-egy órácskát a Gerbeaud szecessziós
termének sarkában. Bár jól nem érezte magát, Émile mester cukrászremekekben
megnyilvánuló zsenialitása és kérlelhetetlen tökéletessége az ínyére volt –
minden értelemben. A Gerbeaud mindemellett nem csupán színvonalában törekedett
királyi mértékre. Aki valódi kristályokból gondosan megtervezett, ragyogó
villanyfényt árasztó csillárjai alatt akarta megízlelni Európa legfivatosabb
csemegéit, a porcukorcsillámos Biscuit á la vanille-t, a málnazselétől vöröslő
Gateau genois-t vagy a pikánsan citromos Prince Royal felfújtat (amit Gerbeaud
mester Rudolf főherceg szomorú emlékezetére alkotott), annak fizetnie kellett,
nem is keveset. Ezért aztán Veron sem engedhette meg magának a Gizella téri
dőzsölést, csak havonta egyszer, és akkor is szerény méretekben. Valószínűleg
akkor sem telepedett volna le a szolidan ívelő támlás szecessziós tonettre
sűrűbben, ha bugyellárisa magától ontja az ezüstkoronákat: a Gerbeaud hamar
veszített volna fényéből, ha túlontúl gyakran meglátogatja.
De most
nyugodtan kiélvezhetett minden pillanatot. Miután kiválasztotta magának azt a
sarkot, ahonnan ő az összes vendéget szemmel tarthatta, ám őt csak kevesen,
határozott mozdulattal kihúzta a széket, és helyet foglalt a kecses, intarziás
ébenfa asztalnál. Kéjes boldogsággal húzta maga elé a cirádás lapot, amelyen
művészi akvarell gyümölcstálak és pufók angyalkák között a süteményválasztékot
sorolták fel akkurátusan. Amikor először megközelítette egy felszolgáló
kisasszony, Veron fel sem pillantott, csak kezének egy magabiztos legyintésével
hessentette arrébb a mindig túl hamar érkező leányzót.
A
pincérlány, aki diszkrét fekete selyemszoknyát, hószínű, fodros köténykét és
keményített fehér blúzt (gallérján Gerbeaud-monogrammal) viselt, akárcsak a
gépies automatizmussal mozgó, beszélő és kiszolgáló személyzet minden tagja, öt
perc elteltével ismét megjelent.
– Jó napot.
Egy cikket a fehérborkrémes narancstortából, kérem – közölte Veron. A mondat
végén kénytelen volt nagyot nyelni. Zavarában megköszörülte a torkát, akár egy
szivarimádó vén miniszter, és most először ránézett a kiszolgálólányra.
Meghökkent.
A húszévesforma, sudár, egyenes tartású, pisze orrú lány mandulavágású barna
szemei sírástól vöröslöttek. Veron biztos volt benne, hogy egy perccel azelőtt
még nagyban itatta az egereket. Most nem sírt, de szemmel láthatóan nagy
erejébe telt, hogy fegyelmezetten fogadja a vendég óhaját.
– Valami… –
kezdte volna kérdését Veron, ám a lány a szavába vágott.
– Tehát egy
fehérboros narancstorta. Egy minutum, és hozom! – jelentette ki katonásan, bár
remegő ajkkal. Sarkon fordult, és elsietett.
Veron
csöppet megemelte a bal szemöldökét, ahogy lehajtott fővel a cukrászműhely
bejárata felé igyekvő fiatal nő után nézett.
– Szerelmi
bánat – nyilatkoztatta ki a diagnózist halkan, egy rövid, megvető hümmögéssel a
végén.
Ahogy
körbenézett, és szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégkoszorút,
kénytelen volt megállapítani, hogy a legtöbb asztalnál (márpedig a terem
csaknem megtelt) hasonló témában szűrik le tudós következtetéseiket, hol
boldog, gyerekes kuncogás, hol darabokban heverő szívről árulkodó sóhaj
kíséretében. Pedig a közönséget nem csupán bakfisok alkották, akiknek
sajnálatos módon növésnek indult orrát épp csak ellensúlyozta a hófehér,
ártatlan homlok és a tüllvirágos kalapka, hanem tiszteletre méltó matrónák is
szép számban ültek ott, közelhúzódva úgy, hogy fekete vagy barna blúzaiknak
puffos vállai egymásba gyűrődtek. Előttük a hideg porcelántányérkák kevés
részvétet sugároztak; annál inkább a félig vagy kétharmadig megeszegetett
fánkok, kuglerek, lepények, rétesek. Azokból csak kibuggyant az együttérzés.
Végre
megérkezett Veron tortája is. Meglehetős nagylelkűséggel szelt darab állt
peckesen a monogramos tányérka közepén. Veron biztos volt benne, hogy a
pincérlány drámai állapota tette figyelmetlenné a szolgálatot tévő cukrászlegényt,
aki nagy sajnálatában a szokottnál derekabbat vágott a torta narancsgerezdekkel
gazdagon díszített korongjából.
„Minő
gyászos eset!” – nyalta meg a száját, remélve, hogy az apró mozdulatot, amire
visszafojthatatlan belső igények kényszerítették, senki sem látja.
A kisírt
szemű hölgyike lehajolt, és remegő kézzel csúsztatta Veron elé a tányért. Mire
a kötelező vizespohár után nyúlt, már annyira nem volt ura az ujjainak, hogy
Veron aggódott, a víz a nyakában végzi. Fellélegzett, amikor a pohár (hallható
csattanással ugyan, de) az asztal intarzia-vénuszalakjának a fején ért célt. A
lány csillogó szemmel bámulta a torta égetett cukor-kalapkáját, amelybe mint
fagyott szobrok ragadtak a lédús narancsszeletek. Ha tekintettel enni lehetett
volna, a torta már rég Veron gyomrának mélyén várja végzetét.
Ám a
felszolgáló még odébb sem állt, amikor fülsértő csattogás-csörrenés
hallatszott, nyomában féktelen üvöltéssel. A vendégsereg, Veront is beleértve,
ijedten kapta a fejét cukrászműhely ajtaja felé, ahonnan e pillanatban egy
apró, vézna alak futott ki. Maszatos arcú, szürke főkötős lányka volt,
tizenhatnál aligha több, köténye piszkos. Magáról megfeledkezve zokogott,
remegő teste az ájulás szélén. Rettegve nézte az ajtót, ahonnan érkezett.
Nem sokáig
kellett várnia. A cukrászat kijáratában egy behemót férfi jelent meg, őszülő
haját precízen kettéválasztotta a fejtető közepén, dús bajsza ugyanúgy
reszketett, akárcsak a lány, akire most merőn bámult.
– Hogy
képzel?! – kiabálta, miközben egy lépést tett a lány felé. Az ugyanennyit
hátrált, és kétségbeesetten sikította:
– De nem én
voltam! – Mindkét reszkető tenyerét a szívére borította.
– Mind
mondjátok, „nem én, nem én”! Mind hazug! – ordított tovább a férfi. Sötétvörös
arca ijesztő kontrasztot alkotott folttalan, fehér cukrászköpenyével. – Holnap
visszahozod, különben zsandárokat szólok! Európában nincs hasonlóbb! Te meg
lopás! – kiabálta, tagadhatatlan idegen kiejtéssel.
A vendég
hölgyek visszafojtott lélegzettel, ijedten szegezték tekintetüket a kislányra,
aki a zsandár szó hallatán megszédült, és csaknem a márványpadlóra esett. Az
utolsó pillanatban mégis sikerült állva maradnia.
Veron kissé
hátrébb tolta a székét, de olyan nagy zajt csapott a rémült csöndben, hogy úgy
döntött, mégis ülve marad. „Majd később” – határozta el.
– Mester!
Nem én loptam el! Én soha nem loptam semmit! Édesanyám becsületre nevelt… –
motyogta alig hallhatóan. – Ha megtudná, miket mond maga itt nekem, belehalna!
– emelte föl újra a hangját.
A férfi
dühösen horkantott.
– Még hogy
becsület! Magyarok becsület! – vetette oda megvetően. Aztán egészen közel
lépett a lányhoz. – Holnap dél itt lesz vissza. Különben zsandár! – legyintette
fültövön a lánykát, aztán visszamasírozott a műhelybe.
A
meggyanúsított leány felsikkantott, aztán zokogva kiviharzott a díszes
üvegajtón a Gizella térre. A vendégek azt se tudták, melyik irányba nézzenek
mélyebb döbbenettel.
– Szóval ez
a híres Gerbeaud mester… Ha nem tévedek – fodult Veron a még mindig mellette
álló, jéggé dermedt felszolgálóra.
A nő
azonban hangos sírásban tört ki, épp úgy, mint az iménti kislány.
–
Chrétieeeeen! – kiáltotta, és oda se bagózva Veronra egy harmadik ajtón rohant
ki.
A vendégek
végképp megzavarodva, kerek szemekkel bámultak utána.
Veron
halkan és úrilányhoz aligha méltón füttyentett. Gondterhelten nézett előbb a
még meg sem kezdett narancstortára, aztán a térre nyíló ajtóra. Aztán megint a
narancstortára.
– A fene vigye el! –
pattant föl végül, és (miután úgy döntött, legfeljebb a drámai jelenetért járna
a pénz) fizetés nélkül a kipenderített lányka nyomába eredt, ki a Gizella térre.
Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a
könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy
szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a
kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy
vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai
Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna
hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap,
amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a
címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött,
tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.
A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából
kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a
bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel
láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest
vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba,
a lány tudománya csődöt mondott.
– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél
halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz –
rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként
bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli
anyák között tartjuk számon.
Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem
süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv
sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel
rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven
oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi
fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel
fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán
Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely
olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a
takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát,
amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.
– „A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük
el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két
késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – „Ebből a pépből a vajjal
kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal
bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg,
és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas
falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem
bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a
pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult
termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.
A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a
kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón
puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire
számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött
strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a
konyhakövön.
Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a
seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan
visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja
Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi
sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is
neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan
főztjéből.
A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos
szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.
– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos
csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával,
aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi
kocsmába.
Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap
sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal
fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával
hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a
pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a
földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte
díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a
huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd
kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.
A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron
megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel
ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal
inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak
saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan
választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú,
fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe
karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas
bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott
füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve.
„Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg.
Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire
a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.
Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni
az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri
végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól,
annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.
Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella
téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő,
hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty
márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már
próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött
költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén
magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de
hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő
leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron
is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:
Nincs bennem kellő tehetség szavakba önteni azon érzemények kellemdús voltát, melyek azóta áramolnak boldog zuhatagban szívem egyik zugából a másikba, hogy tudomásomra jutott, Medgyaszayt Te magad épp olyan hévvel imádod, mint én.
Az öröm, hogy osztozunk a kor előadóművészetének e legnemesb jelensége irányában táplált rajongásban, arra késztetett, hogy ajánljam e hangos lemezt, melyre Jacobi egy operettjét vésték az ügyes gépezetek, benne Idolunk fennen szárnyaló vocaljával. Különösképpen a holdsugaras dalt kedvelem. Midőn éjjelente a metropolis zsibongásától kényszerű éberséggel állok az ablaknál, s ellenséges pillantásokat vetek a gonoszul kövéredő, gyanúsan hideg égitestre, addig hallgatom Vilma énekét, mit a gramofón készülék mágiája képez életre octogoni kicsiny szobámban, mígnem újólag ágyamba térek.
Veron félig lehunyt szemmel hintáztatta a ceruzát az ujjai között. A sápadtsárga késő őszi napfény épp az arcára tűzött. 2 hónapja szorgoskodott A Nő szerkesztőségében, és szívós munkával (no meg Bellozzi Aurél tanácsos hathatós támogatásával) sikerült elérnie, hogy a társadalom jelentős nőalakjainak haláláról rövid, megrendült híradásokat fogalmazhasson meg.
Teleki Amál grófnő halála azonban feladta a leckét. Az elhunyt asszonyság semmi jelentőset nem követett el igencsak hosszúra nyúlt életében. Még csak férjhez sem ment - ám A Nő nem csekély támogatásban részesült a Teleki család áldozatos tagjai révén, így nem engedhette meg magának, hogy a família akár egyetlen jobblétre szenderült nőtagjáról is elmulassza a megemlékezést.
- Veronika!
Az ajtófélfa mellett felbukkant Galambosné, a mindenható szerkesztőségi főtitkárnő makulátlan ősz frizurával koronázott feje.
Veron kiejtette a kezéből a ceruzát, és már ugrott is, hogy kávét főzzön, tintáért fusson, ebédet hozzon a szerkesztőség valamely jeles személyiségének.
- Mara kisasszonyhoz. Azonnal! - förmedt rá Galambosné. A lány kioldalazott mellette, ügyelve rá, hogy alantas szoknyája széle még véletlenül se érinthesse a főtitkárnő ropogósra keményített fekete kötényének alját.
Marának természetesen külön szoba járt, amit a cigarettafüst sűrű, soha nem oszló sötétszürke köde ült meg. A dohányillatba olykor valami nehezebb, fűszeres illat is vegyült - Veron csak sokára szokta meg, hogy extravagáns főnöknője néha szivarral barátkozik, különösen ha a nők szavazati joga került terítékre valamely általa írott, gyújtó hangvételű cikkben.
Miután a szeme hozzászokott a grafitszínű füstfelhő gomolygásához, és a hirtelen rátörő köhögőrohamot is sikerült legyűrnie, Veron két férfit látott meg, akik a Mara íróasztalával szembeni székekre telepedtek. Egyikükre, aki alacsony volt, széles vállú, és erősen kopaszodott, szinte azonnal ráismert.
- Micsoda öröm, Bellozzi úr! - sietett kezet nyújtani a tanácsnoknak, akivel összekötötte a balvégzetű Törley-ügy emléke.
- Szintúgy örvendek, hogy láthatom, Dávid kisasszony - rázta meg Bellozzi a feléje nyújtott, itt-ott tintafoltos kezet. - Hadd mutassam be magát az úrnak…
A másik férfi fölemelkedett a székről, és Veronika felé fordult. Magas volt, jóvágású, kék szeme érdeklődéstől csillogott.
- Ahh - lehelte Veron, és apró lépést tett hátra. - Nagy megtiszteltetés, hogy Kosztolányi Dezsőt személyesen is megismerhetem - mustrálta hidegen a cipőpertli-nyakkendőt viselő költőt.
Kosztolányi jobb keze megmoccant. Veron azonban tüntetően mindkét kezével a jegyzetfüzetébe kapaszkodott. A költő végül csupán meghajolt. Arca elkomorult.
Bellozzi zavartan köhécselni kezdett.
A kínos pillanatnak Mara csengő kacagása vetett véget.
- Bocsásson meg neki, Deziré! Veronika még oly fiatal, hogy komolyan veszi a maguk irodalmi kakaskodásait, és hát sajnos minden egyes ügyben Ady Bandi pártját fogja, nem kevés hévvel. Ám éppen azért hívtam ide, hogy a költészet iránti szenvedélyét valami sokkal gyakorlatiasabb ügyben kamatoztathassuk… Ugyebár, Aurél? Ne ácsorogjanak már, kérem. Veron, hozz egy széket magadnak. Aurél, maga meg mondja el, miért is kívánja újólag kikölcsönözni lapunk szakemberi gárdájának e zsenge oszlopát!
- Micsoda képzavar… - mormolta maga elé Kosztolányi, de Mara csak nevetett.
- Nos - lengette meg Bellozzi a kezében szorongatott kalapot. - A probléma a következő. Kosztolányi úr, ki modern irodalmunk kitűnő alakja, és ezernyi teendője mellett a maguk redakciójába is volt szíves elfáradni, nem sokára egy kötettel kíván a közönség elé állni, amely…
- Ez a kötet lesz… lenne az eddigi legjobb munkám! - kiáltott közbe a költő. - Újszeru motívumok, élet és halál kérdéseinek mélyreható, metaforikus analízise, eddig sosem alkalmazott puritanista formák elegyével…
- Egyszóval nagyon fontos - kerekítette le Bellozzi a beszámolót. - Csakhogy a nyomdakész kézirat egyik darabja ma reggel eltűnt. A kiadó szerkesztője igen jó barátom, ezért…
- Iszonyatos tragédia! - pattant fel a székből Kosztolányi. - Ha nem kerül meg holnap estig, a Mágiának befellegzett!
- Tessék? - ráncolta alabástrom homlokát Mara.
Bellozzi felsóhajtott.
- Ez a kötet címe. Mágia.
- Ez LENNE a kötet címe, ha valakit nem öntött volna el a sárga irigység, s nem rabolta volna el a verscsokréta eme legbecsebb bimbóját, ezt a… - hadonászott hosszú karjaival a költő, de Veron félbeszakította.
- Nem értem, mi a baj. Bizonyára készített első vázlatot, amelyből újraírhatja a verset. S nem kétlem, hogy másodszorra jobban is…
- Nem, hölgyeim és uram, nem készült első változat. Ez a vers, mi úgy kezdődik, "A kis Mariska víg leány volt", nos, e vers csak úgy kiszaladt a tollamból, olyan természetesen, mint ahogy a forrás fakad a…
- Istenem, segíts - hördült fel nem kifejezetten nőiesen Mara. - Nehogy megint kezdje! Veron, te most Auréllal mégy, és villámsebesen végére jártok az ügynek. A tanácsnok szerint hasznosak lehetnek modern verstani ismereteid. Várj! Előbb hozz egy kávét - mosolygott a lányra kajánul.
Veron azonban vállat rántott, és kisietett. Szinte táncra perdült, ahogy a konyhában a kávésdoboz után kutatott.
ki remélendőleg nem feledted el nekem czímezett esküvődi invitatiod, imitt küldöm véleményed nem hangos, csupán positive suttogott nyilvánítására friss versemet, mit Medgyaszay Vilma asszonynak leszek bátor elküldeni, készítene belőle kedve szerént valamely sanzont. Ne feledd emlékeid: csakis a tapsot nem veszem szívemre...
Pillangóballada
Sápadtfehér pillangószárny, Ne rebbenj el, nem rejt az árny! Melegedj a tenyeremben, Nem vigadhatsz sehol szebben.
Rózsapiros pillangószárny, Nyáridélután-könnyű lány, Ujjaim közt mért reszketel? Leheletem nem törhet el.
Vérszín vörös pillangólány, Megdermeszt az ablakpárkány! Tőlem messzi mért menekülsz? Szárny nélkül tova nem repülsz…
Gyászfekete pillangólány, Hervadásod síri talány. El kell búcsúznunk egymástól: Vár egy más pillangó, máshol.
Bellozzi határozottan előrelépett. Kezével kissé maga mögé terelte Veronikát, aki elégedetlen arccal fogadta a nagyságos tanácsos mozdulatát, s mihelyst alkalma nyílott, újólag előrehúzódott.
- Uram? És ha jól látom... Veronika? Vajon mely oknak köszönhetem az ismételt vizitet? A hangom egy pillanatra sem árulta el a döbbenetet, mit éreztem. Csupán a szívem dobogott hajszálnyit gyorsabban. És én szerettem, ha a vér sebesen áramol körbe és körbe, szállítja az életet izomtól izomig. Ilyenkor tértem valóban magamhoz. Ilyenkor találtam meg valódi hangomat.
- Veronika, kérem, hadd töltsek magának pezsgőt! Bevallom, fájt kissé a szívem, amikor tegnap tovatűnt a sötét éjjelben, s nem cseveghettünk többet. Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk… ámbátor továbbra sem ismerem a jövetelük okát… Bellozzi ismét Veronika elé lépett, és szigorú hangon közölte: - Uram! Az emberölés gyanúja egészen határozottan magát árnyékozza be. Megvizsgáltunk minden lehetőséget, és… - Schlaagenis csak magának adott el Blitzen-Benzt! - vágott közbe Veronika. - Mi több, senki másnak nem hozatott a Martáénál gyorsabb automobilt országunkba! Ennélfogva… - Ennélfogva csak maga lehetett - vette vissza a szót Bellozzi egy Veronikát megrovó pillantás kíséretében. - Csak maga lehetett, aki utolérhette, s leszoríthatta az útról… - És midőn felborult a kocsi... S az a szerencsétlen Marta Gábor kitámolygott belőle, maga irgalom nélkül elgázolta! - kiáltotta a leány. Az orcáján tükröződő harag és gyűlölet kicsinyég elakasztotta szavamat. - De hisz a szóban forgó időpontban nem lehettem jelen. Ahogy mondtam magának, barátnémmal, Kéry művésznővel színdarabot olvastunk… - Hah! Színdarabot! - nevetett föl kurtán s diadalittasan Bellozzi. - Színdarabot, melynek maga a címére sem emlékezett! Ám mikor kérdőre vontam Kéry művésznőt, ő habozás nélkül rávágta, hogy Rákosy Jenő Hamis szerelmesek című komédiájának dialógusait gyakorolták. A Hamis szerelmesekét, amely darab… - Nem létezik! - fejezte be Veronika a mondatot. Elhallgattak. Várakozón néztek rám. Én megfordultam, a pezsgősvödörhöz sétáltam. Kezemben a színültig töltött kristálypohárral leültem a díványra. Esküszöm, nem éreztem semmit. Akár egy halott vulkán, oly mozdulatlan s kemény volt a bensőm. A különös páros, ha jól érzékeltem, kissé zavarba jött. Végül Veronika szólalt meg. Sietős beszéde izgatottságról árulkodott. - Nagy szerencse, hogy magam is a művésznő házában tartózkodtam, midőn a tanácsos úr a kérdéseket föl méltóztatott tenni. Egy igen jelentékeny hírlap küldötteként éppen Bellozzi urat megelőzve tettem látogatást La Clarissimánál. A hölgy előttem nem is említette a darabot… Hogy is tehette volna! Hiszen csupán Bellozzi úr kedvéért találta ki, aki… - Miféle hírlap alkalmaz hölgyírókat? - érdeklődtem. Modorom változatlanul higgadt maradt. Veronika elpirult. - Mindez mellékes… - A Nő - közölte Bellozzi, különös lassúsággal ejtve ki a szót. - Nocsak - közeledtem Veronikához. - A Nő… A leány oly pirosra váltott, mint a blúz, mit viselt. - A pezsgő kellemesen jeges - jegyeztem meg. - Nem inna mégis? Bellozzi türelmetlen mozdulatot tett. - Ne könnyelműsködjék, kérem. Meglehetősen súlyos váddal illettük az imént. Mit szól hozzá? - Van jogom szólni valamit? - néztem Bellozzira. - A polgármester úr… tekintettel a Törley család érdemeire s a pénzre, mellyel városunk megújulását támogatták, nem óhajtja azonnal rendőrkézre adni magát. A mai nap még a magáé. Keresse föl a legjobb ügyvédeket. Búcsúzzon el a művésznőtől. Vagy tegyen, amit akar, de… Bellozzi az arcomba hajolt, úgy suttogta: - ...ne igyekezzék megszökni. Figyeljük. Sokan. Biccentettem. Aztán szó nélkül felhajtottam a pezsgőt. A tanácsos a fejébe nyomta a kalapját. Karon ragadta a leányt, és kifelé indult. - Veronika! - kiáltottam utánuk. A leány megtorpant, ám nem pillantott hátra. - Kiskegyed hallgatózott a lépcsőházban, mikor a tanácsos úr kikérdezte Clarissimát? Veronika rám emelte büszkeségtől fénylő zöld szemeit. - Valakinek tudnia kellett, hogy Rákosy nem írt színdarabot Hamis szerelmesek címmel - jelentette ki, majd követte Bellozzit a folyosóra.
Alig illant el a szobából a Veronikát övező gyenge levendulaillat, nyílt az én édes, holdfényű nőm hálótermének ajtaja. La Clarissima kócosan és álmatagon került elő. - Járt itt valaki? - szimatolt a levegőbe. Szorosan magamhoz öleltem. Selyemköntösének hűvöse jólesett a tenyeremnek. - Csupán Bellozzi. Hírül hozta, hogy holnap reggel már a börtönben ébredek - fogtam ujjaim közé a csöpp állat, melynek közepén bájos gödröcske ült. - Uram Jézus! - La Clarissima meghökkenve bámult rám. - Nem tehetik! Megcsókoltam a gödröcskét. A nő remegő ajkai szóra nyíltak. - Toni… én szeretem magát! Úgy szorítottam, hogy alig sem kaphatott levegőt. Én, a Pezsgőherceg megannyi asszony lelkét s testét birtokoltam már. Ismerem a nőket a könyökhajlatuktól a bokájukon lüktető haloványkék erecskéig. Csalhatatlanul megítélem hát azt is, mikor cseng hamisan a hangjuk.
Ezért kérem Magát, tanácsos úr, hogy ne folytassa a nyomozást, mikor halálomról értesül. Ám Magának, egyedül Magának (nos, a drága Veronikának talán még szólhat róla) tudnia kell, Martát nem én öltem meg. Mi több, bizonyos vagyok abban is, ki tette...
Azonmód bizonyos vagyok abban is, hogy az én életemnek itt vége szakad. Mert láttam az Ő szemében a konok elhatározást. Ám én Törley Toni vagyok, a Pezsgőherceg. Nem könyörgök, és nem vádolok.”
Bellozzi a papírra meredt. Akárhogy nézte, több sort nem látott rajta. Csupán a lendületről árulkodó, olvashatatlan aláírást. - Én ezt nem értem - közöltem vele, hisz a válla fölött átpillantva a levél minden egyes betűjét olvastam. - Hát a művésznő nem szerelmes beléje? Mara, ki tündöklő öltözékében szintúgy a társaságunkban tartózkodott, felkacagott. Nevetése felkeltette a Vígszínház előcsarnokában várakozó tömeg figyelmét. - Ne butáskodjék, Veronika! La Clarissima egyedül az ovatióba szerelmes. Azt beszélik némely körök, hogy a kedves papa 2 új automobillal is fizetett a direktornak, hogy leánya a színpadon állhasson ma este. Bellozzival egyszerre kiáltottunk föl. - Automobillal??? Mara csodálkozón tekintett ránk. - Naturellement, drágáim. Schlaagenis Konstantin automobilokkal kereskedik. Szívemre szorítottam a kezem. - Schlaagenis? De hát… Kéry…nem?...Művész... név? - dadogtam, meglehetősen ostobán. Bellozzi a homlokát ráncolta. - Tehát így… Ő tette. S a Pezsgőherceg ráeszmélt. Ám nem akarja elárulni… - Schlaagenis tette? Mit? Miért? - faggattuk a tanácsost egymás szavába vágva. - Óóó… Nem Schlaagenis. Hisz őt tucatnyian látták akkoron éjjel. Hanem… Hallgassanak ide! - suttogta elfehéredve. - Schlaagenis pénze fogytán. Megannyi rendelt automobil maradt a nyakán. Ez okból pályázott… A homlokomra csaptam. - A nagybudapesti taxikompetíció! Ő volt hát a másik jelölt! Marta Gábor halála után… az egyedüli! Mara a fejét csóválta. Fülében szabálytalanul himbálózott a smaragdköves függő. - Ám ha Schlaagenist oly sokan látták, akkor ki…
Nem folytatta, mert a tömeg elcsöndesült. Lábujjhegyre állva megláttam a Vígszínház egyik kiöregedett primadonnáját, ki így szólt a tömeghez: - Sajnálattal kell tudatnom a mélyen tisztelt nézősereglettel, hogy ma estéli színielőadásunk főszerepét egy új, ám üstököshöz hasonlatos tehetség, Fedák Sári vette át. A meghűlésben szenvedő Kéry művésznőnek mindnyájan kívánjunk jobbulást!
A rémisztő éjjelt borongós hajnal követte. Fáradtan, szakadozott lélekkel hajtottam fejem a párnára. Még hallani véltem, ahogy a rikkancs a reggeli lapok sensatióját harsogja: - Hihetetlen tragédia! Országos gyászhír! A Pezsgőherceget ma éjjel halálra gázolták!
Bellozzi távozott. Ahogy a kilincs nyelve kattant, én rárogytam a kanapéra. Remegő kezemben meg-megbillent a konyakosüveg. Innom kellett. Marta Gábort elgázolták, s körülöttem szorul a hurok! Hisz ki az e nyomorult városban, ki utolérhetni képes az ő 138 sebességű csodagépét? Hát a Pezsgőherceg, a hírhedett automobil kompetitőr! Kiről minden átkozott újság megírta, micsoda Mercedes ördögmasinával süvít a Váczi körúton! S ki ostoba mód éppen arról panaszkodott, hogy minő dicsekvéssel sértegette őt a hullává lett Marta! Oh, az áldott, rafinált asszony. Ő már olvasta a híreket, és bölcsen előbbre gondolt. Nélküle most ugyan hová lennék? Ülnék zavart elmével a rendőrség kedélyes szállodaszobájában, lakatok alatt. Rohantam is az én Clarissimámhoz, hogy lerójam hálámat. Ám ő nem volt magában. Pompás vígszínházi öltözőjét, honnan örökkön párolgott kifelé a francia parfume illata, egy férfival osztotta meg.
A vadállatok bosszúszomja szállta meg testemet egy percre. Majd rádöbbentem, hogy csupán a direktor az, kivel vitatkozik. Valami pénzeket emlegettek, mit nem értettem. La Clarissima fényesen elélt abból, mit dúskáló atyja az ő számára nyújtott. Magam is örömmel gondoskodtam volna róla élte végéig, ám ő még apró ajándékokat sem fogadott el. Nem érdekelt most semmi más, csak hogy magamhoz ölelhessem, s ujjaim elvesszenek vörösbarna hajában, aztán tovasimuljanak a porcelánszín nyakszirtre… Később idegesen szívta egyik cigarettjét a másik után. Ám nem mondta, mit disputált az igazgatóval. Míg asszonyom az Európa halljában atyjával telefonozott, én széthajtottam a friss lapot. A harmadik oldalon ez állt: „Az aradi automobilgyár birtokosa immár kiesett a budapesti taxikocsi árversenyből! Marta Gábor szörnyű végzete egyetlen esélyest hagyott csupán!” Ó, minő balszerencse! A főváros által titokban tartott utolsó árversenyzőt tucatnyian látták Marta Gábor holtának idején szorgosan munkálkodni, kik esküvel is erősítik vallomásukat, ahogy olvastam. Fulladoztam a gyanú ölelésében. Döntöttem: este a szokott időben újra nekiindulok első szerelmemmel, Mercedessel, s addig szelem a kilométereket, míg újólag vissza nem nyerem józanságomat. La Clarissima égkék tekintetében még sosem tükröződött így az aggodalom. Ám én megcsókoltam a borpiros szájat, melyet egy egész város vágyott, és vállat vonva odahagytam. 200 ló erejét akartam irányítani. Ha őket kormányozhatom, az életemet is bírom. S megmenekszem majd a vádaktól. Én, Törley Toni, a magam erejéből. Jól meghajtottam lovaimat. Végül az Üllői út kezdetén, szokott célomnál megálljt parancsoltam a gépnek. Levettem a sapkát és a szemvédőt. Hogy végre tisztán láthattam az éjszaka oly szánandóan száraz Danubius kutat, s a csillagokat is, odalibbent mellém egy furcsa, rövid hajú barna leány. Előbb el akartam hessenteni mint rossznőket szokás. Erre csúfondáros mosoly támadt keskeny arcán, s zöldes szemében csalafinta fény villant. - Törley nagyságos úr, én nem vagyok az a fajta – közölte velem józan hangon. Kiejtése némiképp vidékiesnek ízlett. – Csupán azért merészelem magát zavarni, hogy mint nevezetes versenyzőnek aláírását kérjem e fotográfiára. Nagy tisztelője vagyok ugyanis. Édesapám gépmester, és ő mesélt nekem sokat magáról… Tehát egy újabb rajongó lélek. Reámosolyogtam. Ösztönösen, mint leányokra szoktam volt. Ám e leánynak meg se rebbentek a pillái. Hidegen méregetett, s nyújtotta felém a képet, mely engem ábrázolt egy győzelmem után. - Kinek írhatom? – kérdeztem. Ő hosszú csend után válaszolt. - Veronikának, ha kérhetem. Átnyújtott egy ceruzát. Míg én sebesen reáfirkáltam nevemet a képre, megkérdezte: - Hol lehet ily csodás masinát kapni? Tán a hetipiacon? – simította meg félve a forró fehér fémet. Aznap még nem nevettem ilyen jóízűt. - Bolond Veronika! Kérje meg a papát, hogy vizitáljanak Schlaagenis Konstantin kereskedőnél a Ferenc József rakpart és a Kalap utca sarkán. Ott aztán találnak egy-néhány kitűnő Mercedes automobilt. S ha magácska szebbet, jobbat szeretne – a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam, ám Veronika riadtan a hajához kapta ujjait -, akkor közölheti is óhaját Konstantin úrral. Ő majd hozat magának egyenesen Benzéktől. Olyan csodamobilt, amilyet csak kíván… Igyekeztem mélyen a szemébe nézni (az ósdi routine!), ám a zöld szempár gyanúval vizslatott. „Bizonyára apácák nevelték” – jutott eszembe. A leány, miután megkapta, mit áhított, kurtán jó estét kívánt, s elsietett. Én pedig máris jobban éreztem magam. A szívem újra a helyén dobogott. Bizakodva néztem a jövendőt, s a Duna kőnimfáinak kellemdús formáit a szökőkút párkányzatán. Szerencsecsillagaim fölöttem ragyogtak az égen, legfőbb szerelmem mögöttem parkírozott, s a másik, a csodanő az Európa Szállóban várt – egyedül reám.
S másnap mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor szobám küszöbén megjelent Bellozzi s mögötte – Veronika!
