Összetört csokoládészívek II.

Érthető módon Veron mindig azt várta, hogy orrát azonnal megcsapja a kávé- és fűszerillat. Ezzel szemben folyton csalódnia kellett. A Gerbeaud a hűvös elegancia helyszíne volt, és ugyan nem árasztott kórházszagot, de a tisztaság parancsoló hidegségét sugallták a falak, a bútorok, a tálcák, a személyzet, sőt még a sütemények is. A nagyhírű cukrászda, ahol maga a császár is emelte már fenséges ízlelőbimbóihoz az ezüstvillát, sokkal inkább hasonlított egy édességlaborra, mintsem egy barátságos, zajos, élettől zsibongó kávéházra. Ez utóbbi fajtából Veronnak bőven akadt alkalma példákat ismerni, hiszen az Oktogon, ahol lakott, mind a nyolc sarkán valamilyen kávézdával dicsekedhetett, élükön a legendásan bohém Abbáziával.

            A Gerbeaud más volt. Kivételes, utánozhatatlan, mintaszerű, ahogyan azt svájci gazdája előírta. Émile Gerbeaud-nak, a nemzetközi hírű genfi cukrászmesternek a hely minden egyes sarkát illetően határozott elképzelései voltak. A tágas termeket más-más stílusban rendezte be, ám hiába tükrözte az egyik stukkóival, faldíszeivel és akantuszos lábú asztalkáival a neobarokk pazarló ízlését, a másik pedig a párizsi világkiállításon divattá avanzsált, tiszta, határozott vonalakkal, finom aranyozással és pasztellszínekkel operáló art nouveau-t, valahogy egyikőjükből sem hiányzott a taszító makulátlanság.

            „Túl hibátlan, túl grandiózus, túl fehér” – állapította meg ezúttal is Veron, aki havonta egyszer szívesen eltöltött egy-egy órácskát a Gerbeaud szecessziós termének sarkában. Bár jól nem érezte magát, Émile mester cukrászremekekben megnyilvánuló zsenialitása és kérlelhetetlen tökéletessége az ínyére volt – minden értelemben. A Gerbeaud mindemellett nem csupán színvonalában törekedett királyi mértékre. Aki valódi kristályokból gondosan megtervezett, ragyogó villanyfényt árasztó csillárjai alatt akarta megízlelni Európa legfivatosabb csemegéit, a porcukorcsillámos Biscuit á la vanille-t, a málnazselétől vöröslő Gateau genois-t vagy a pikánsan citromos Prince Royal felfújtat (amit Gerbeaud mester Rudolf főherceg szomorú emlékezetére alkotott), annak fizetnie kellett, nem is keveset. Ezért aztán Veron sem engedhette meg magának a Gizella téri dőzsölést, csak havonta egyszer, és akkor is szerény méretekben. Valószínűleg akkor sem telepedett volna le a szolidan ívelő támlás szecessziós tonettre sűrűbben, ha bugyellárisa magától ontja az ezüstkoronákat: a Gerbeaud hamar veszített volna fényéből, ha túlontúl gyakran meglátogatja.

            De most nyugodtan kiélvezhetett minden pillanatot. Miután kiválasztotta magának azt a sarkot, ahonnan ő az összes vendéget szemmel tarthatta, ám őt csak kevesen, határozott mozdulattal kihúzta a széket, és helyet foglalt a kecses, intarziás ébenfa asztalnál. Kéjes boldogsággal húzta maga elé a cirádás lapot, amelyen művészi akvarell gyümölcstálak és pufók angyalkák között a süteményválasztékot sorolták fel akkurátusan. Amikor először megközelítette egy felszolgáló kisasszony, Veron fel sem pillantott, csak kezének egy magabiztos legyintésével hessentette arrébb a mindig túl hamar érkező leányzót.

            A pincérlány, aki diszkrét fekete selyemszoknyát, hószínű, fodros köténykét és keményített fehér blúzt (gallérján Gerbeaud-monogrammal) viselt, akárcsak a gépies automatizmussal mozgó, beszélő és kiszolgáló személyzet minden tagja, öt perc elteltével ismét megjelent.

            – Jó napot. Egy cikket a fehérborkrémes narancstortából, kérem – közölte Veron. A mondat végén kénytelen volt nagyot nyelni. Zavarában megköszörülte a torkát, akár egy szivarimádó vén miniszter, és most először ránézett a kiszolgálólányra.

            Meghökkent. A húszévesforma, sudár, egyenes tartású, pisze orrú lány mandulavágású barna szemei sírástól vöröslöttek. Veron biztos volt benne, hogy egy perccel azelőtt még nagyban itatta az egereket. Most nem sírt, de szemmel láthatóan nagy erejébe telt, hogy fegyelmezetten fogadja a vendég óhaját.

            – Valami… – kezdte volna kérdését Veron, ám a lány a szavába vágott.

            – Tehát egy fehérboros narancstorta. Egy minutum, és hozom! – jelentette ki katonásan, bár remegő ajkkal. Sarkon fordult, és elsietett.

            Veron csöppet megemelte a bal szemöldökét, ahogy lehajtott fővel a cukrászműhely bejárata felé igyekvő fiatal nő után nézett.

            – Szerelmi bánat – nyilatkoztatta ki a diagnózist halkan, egy rövid, megvető hümmögéssel a végén.

            Ahogy körbenézett, és szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégkoszorút, kénytelen volt megállapítani, hogy a legtöbb asztalnál (márpedig a terem csaknem megtelt) hasonló témában szűrik le tudós következtetéseiket, hol boldog, gyerekes kuncogás, hol darabokban heverő szívről árulkodó sóhaj kíséretében. Pedig a közönséget nem csupán bakfisok alkották, akiknek sajnálatos módon növésnek indult orrát épp csak ellensúlyozta a hófehér, ártatlan homlok és a tüllvirágos kalapka, hanem tiszteletre méltó matrónák is szép számban ültek ott, közelhúzódva úgy, hogy fekete vagy barna blúzaiknak puffos vállai egymásba gyűrődtek. Előttük a hideg porcelántányérkák kevés részvétet sugároztak; annál inkább a félig vagy kétharmadig megeszegetett fánkok, kuglerek, lepények, rétesek. Azokból csak kibuggyant az együttérzés.

            Végre megérkezett Veron tortája is. Meglehetős nagylelkűséggel szelt darab állt peckesen a monogramos tányérka közepén. Veron biztos volt benne, hogy a pincérlány drámai állapota tette figyelmetlenné a szolgálatot tévő cukrászlegényt, aki nagy sajnálatában a szokottnál derekabbat vágott a torta narancsgerezdekkel gazdagon díszített korongjából.

            „Minő gyászos eset!” – nyalta meg a száját, remélve, hogy az apró mozdulatot, amire visszafojthatatlan belső igények kényszerítették, senki sem látja.

            A kisírt szemű hölgyike lehajolt, és remegő kézzel csúsztatta Veron elé a tányért. Mire a kötelező vizespohár után nyúlt, már annyira nem volt ura az ujjainak, hogy Veron aggódott, a víz a nyakában végzi. Fellélegzett, amikor a pohár (hallható csattanással ugyan, de) az asztal intarzia-vénuszalakjának a fején ért célt. A lány csillogó szemmel bámulta a torta égetett cukor-kalapkáját, amelybe mint fagyott szobrok ragadtak a lédús narancsszeletek. Ha tekintettel enni lehetett volna, a torta már rég Veron gyomrának mélyén várja végzetét.

            Ám a felszolgáló még odébb sem állt, amikor fülsértő csattogás-csörrenés hallatszott, nyomában féktelen üvöltéssel. A vendégsereg, Veront is beleértve, ijedten kapta a fejét cukrászműhely ajtaja felé, ahonnan e pillanatban egy apró, vézna alak futott ki. Maszatos arcú, szürke főkötős lányka volt, tizenhatnál aligha több, köténye piszkos. Magáról megfeledkezve zokogott, remegő teste az ájulás szélén. Rettegve nézte az ajtót, ahonnan érkezett.

            Nem sokáig kellett várnia. A cukrászat kijáratában egy behemót férfi jelent meg, őszülő haját precízen kettéválasztotta a fejtető közepén, dús bajsza ugyanúgy reszketett, akárcsak a lány, akire most merőn bámult.

            – Hogy képzel?! – kiabálta, miközben egy lépést tett a lány felé. Az ugyanennyit hátrált, és kétségbeesetten sikította:

            – De nem én voltam! – Mindkét reszkető tenyerét a szívére borította.

            – Mind mondjátok, „nem én, nem én”! Mind hazug! – ordított tovább a férfi. Sötétvörös arca ijesztő kontrasztot alkotott folttalan, fehér cukrászköpenyével. – Holnap visszahozod, különben zsandárokat szólok! Európában nincs hasonlóbb! Te meg lopás! – kiabálta, tagadhatatlan idegen kiejtéssel.

            A vendég hölgyek visszafojtott lélegzettel, ijedten szegezték tekintetüket a kislányra, aki a zsandár szó hallatán megszédült, és csaknem a márványpadlóra esett. Az utolsó pillanatban mégis sikerült állva maradnia.

            Veron kissé hátrébb tolta a székét, de olyan nagy zajt csapott a rémült csöndben, hogy úgy döntött, mégis ülve marad. „Majd később” – határozta el.

            – Mester! Nem én loptam el! Én soha nem loptam semmit! Édesanyám becsületre nevelt… – motyogta alig hallhatóan. – Ha megtudná, miket mond maga itt nekem, belehalna! – emelte föl újra a hangját.

            A férfi dühösen horkantott.

            – Még hogy becsület! Magyarok becsület! – vetette oda megvetően. Aztán egészen közel lépett a lányhoz. – Holnap dél itt lesz vissza. Különben zsandár! – legyintette fültövön a lánykát, aztán visszamasírozott a műhelybe.

            A meggyanúsított leány felsikkantott, aztán zokogva kiviharzott a díszes üvegajtón a Gizella térre. A vendégek azt se tudták, melyik irányba nézzenek mélyebb döbbenettel.

            – Szóval ez a híres Gerbeaud mester… Ha nem tévedek – fodult Veron a még mindig mellette álló, jéggé dermedt felszolgálóra.

            A nő azonban hangos sírásban tört ki, épp úgy, mint az iménti kislány.

            – Chrétieeeeen! – kiáltotta, és oda se bagózva Veronra egy harmadik ajtón rohant ki.

            A vendégek végképp megzavarodva, kerek szemekkel bámultak utána.

            Veron halkan és úrilányhoz aligha méltón füttyentett. Gondterhelten nézett előbb a még meg sem kezdett narancstortára, aztán a térre nyíló ajtóra. Aztán megint a narancstortára.

            – A fene vigye el! – pattant föl végül, és (miután úgy döntött, legfeljebb a drámai jelenetért járna a pénz) fizetés nélkül a kipenderített lányka nyomába eredt, ki a Gizella térre.