ÚJ ÉS ÚJRA KIADOTT KRIMIK A KÖNYVHÉTEN: A FEKETE ZONGORA és a DETEKTÍV KACÉR KALAPBAN

  Hosszú évek után újra kapható A fekete zongora: az Ady-vers körül (is) forgó, századfordulós kisvárosi (ókanizsai!) krimi szövegét javítottuk, szerkesztettük; kiadó: https://gabo.hu/
  Detektív kacér kalapban: új kisregény, ami lazán kapcsolódik a Zongorához, de nélküle is teljesen jól követhető. Kiadó: https://gabo.hu/
  Vonatra, villamosra, tenger- és folyópartra, parkba vagy 2000 fokban, sötét szobában túléléshez mindkettő kiváló, legalábbis az olvasók elmondása szerint.
  Minden ismertebb magyarországi könyvesbolthálózatban, online könyvkereskedésben - de nem csak azokban! - kapható, rendelhető, kereshető.

  Június 15-én 11-től a Talentum kiadónál (36-os pavilon), 14 órától a Kronosz Kiadónál (3-as pavilon) talál meg, aki szeretne a könyvébe dedikálást. A Kronosznál a Szórakozik a tömeg c. popkultúra-történeti tanulmánygyűjteményem jelent meg 2023 végén, a helyszínen kapható az is.

Előrendelhető az "Aki gróf úr akar lenni"

A kiadónál és a Líránál is. Remélhetőleg bővül majd a lista.

https://gabo.hu/tortenelmi/3416-barath-katalin-aki-grof-ur-akar-lenni-9789635665082.html

https://book24.hu/konyv/szepirodalom/regeny-145/aki-grof-ur-akar-lenni/

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/aki-grof-ur-akar-lenni

Új regény: cím és tartalom

Remélem, olvasni is olyan öröm lesz, mint amilyen írni volt. A kovidos hónapok megviseltségéből húzott ki, hogy olyasmivel foglalkoztam, aminek minden percét élveztem - ez is volt a cél. Amúgy is régóta törtem a fejemet azon, miről írt volna Jane Austen, ha annak idején Magyarországra születik. Hogy végül valami egészen más legyen a végeredmény :) (Túl sok kardozós-romantikus klasszikust néztem, azt hiszem.)

Cím: Aki gróf úr akar lenni. Kiadó: Gabo. Megjelenés: Könyvfesztivál.

Ízelítő a tartalomból: egy alternatív, napóleoni háborúk következtében felborult rendű Magyarországon egy elszegényedett grófkisasszony és egy titokzatos, ámde annál szemtelenebb közrendű férfi igyekeznek megakadályozni egy merényletet, miközben kémek, ármányt szövő nemesek és az esküvő fenyegetése üldözi őket.

FÁBRI ANNÁVAL ÉS SZÉCSI NOÉMIVEL: márc. 27., 17h, Ráday u. 58.

Régóta szervezzük már, most végre megvalósulni látszik a beszélgetés, amire szeretettel várunk mindenkit.

FRISS: felvétel a beszélgetésről: https://youtu.be/HG4zWCeTdag

Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/4973842402696421

A Ms. Columbo Írónők -- Nemzedékek sorozatának utolsó vendégei különösképpen belelátnak a letűnt nemzedékek közötti láthatatlan kapcsolatokba.
Baráth Katalin rendhagyó pályát tudhat magáénak, hiszen egyszerre igyekszik teljes erőbedobással helytállni történészként, valamint krimik -- sőt újabban egy scifi, az Afázia -- szerzőjeként is.
Példaképeként Fábri Annát választotta, aki nemcsak számára, de művelődéstörténészek, irodalomtörténészek és a nőtörténet kutatóinak nemzedékei számára jelent inspiráló mintát tudósként és tanárként egyaránt.
Vajon ismeri-e Dávid Veron, a múlt századfordulóról való emancipált eladókisasszony, Baráth Katalin hősnője Lesznai Annát? Ha igen, mit gondol a hozzá hasonló művésznőkről?
Mivel inspirálta Fábri Annát édesanyja, a erős irodalmi érdeklődésű matematikatanár és mikor olvasott Fábri Anna először Selma Lagerlöföt?
A Ms. Columbo Live! GÁSPÁR-SINGER ANNA, HIDAS JUDIT ÉS SZÉCSI NOÉMI SOROZATA
Az esteket a Ferencvárosi Önkormányzat, a Szépírók Társasága és a SZÍN Női Érdekvédelmi Munkacsoport támogatja.

New York, New York

Másfél éve (azaz 18 éve a történész egyetemi, 8 éve a történész doktori oklevelem megszerzése óta) életemben először munkám is a történészség (igaz, csak félállásban - igen, az pont annyi fizetés, amennyire gondolsz :)). Összességében örvendetes fejlemény ez, főleg, mert lehetőséget ad arra, hogy a korábbinál jóval rendszeresebben kutassak, és írjak szaktanulmányokat. Ami sok időt elvesz az íróskodástól, viszont elsősorban ennek, és nem az íróskodásnak köszönhetem, hogy egy napfényes, enyhe februári napon beszivároghattam a New York kávéházba. A békeidők kávéházairól és futballistáiról beszélgettünk a Nemzeti Sport munkatársaival, ezúton is köszönöm nekik a lehetőséget.

Nem vagyok járványszakértő, csak író

Szóval csak a szórakoztatást és a figyelem-elterelést tudom bedobni a közösbe. (De már gondolkodom rajta, hogy megtanulok szaxofonozni. Vagy bolti kasszázni.)
Ennek a cikknek az egyik felét a szegedi vonaton és nagyállomáson írtam, a másikat otthon (Magyarkanizsa, Szerbia). Egy ideig most egyik helyre se igen mehetek, úgy fest.
Cserébe viszont egyetlen szó sincs benne vírusokról :) Annál több mindenféle békebeli frigyekről és hozományokról.
Ugyanitt (szigorúan láb)pacsi a most szintén bezárt levéltáraknak, amelyek évek óta egyre több dokumentumot tesznek online is elérhetővé <3

A házassági szerződés ezért korántsem ment ritkaságszámba, különösen, ahol a menyasszony ingóságokat (pénzt, bútort, ruhaneműt, esetleg ékszert) vitt a közös háztartásba. A nők, de kivált a papáik rajta tartották szemüket a móringon, és el akarták kerülni, hogy a ház ura egyik napról a másikra kisemmizve, akár gyerekestül utcára tehesse asszonyát. A közjegyző előtt kötött megállapodásokból hiányzik az a szégyenlősség, amivel ma a házassági szerződésről szoktunk beszélni – hogy a bizalmatlanság jele, hogy a másikat megbántjuk még az ötlettel is, hogy nem hiszünk a szerelmünkben és abban, hogy mindhalálig kitart.

https://kepmas.hu/minden-sikeres-ferfi-mogott-van-egy-csinos-noi-hozomany-hazassagi-szerzodesek-a-20-szazadfordulon

Az első pesti magándetektívek - CIKK

A privátdetektív- avagy magánkutató-ipar tehát hamar szárba szökkent a polgárosodó nagyváros talaján, és szabályozás híján a vadhajtásokat sem nélkülözte. Már 1895-ben kipattant egy botrány, főszerepben egy országgyűlési képviselővel, aki az éjjeliszekrényből eltűnt pénztárcáját akarta előkeríttetni egy Vas utcai privátdetektívvel. A kopó és kollégája emberrablással határos módon hurcolta vidékről Pestre a gyanúsítottat, egy volt képviselőházi teremőrt és ’48-as honvédtisztet, aki vallomás helyett rendőrségi feljelentéssel hálálta meg fáradozásukat.

A magándetektívek ténykedése azonban csak a század végére váltott ki akkora fölháborodást, hogy a lapok kórusban követeljék megregulázásukat. „Mi az a privátdetektív? Fizetett spicli, aki utána les X-nek vagy Y-nak; beleavatkozik a családi titkokba, és jó pénzért kész feldúlni bárkinek a tűzhelyét. Minden gazságra alkalmas individuum, aki iparszerben űzi ezt a mesterséget” – háborgott a Hazánk (1899). „A fővárosi élet zajos forgatagában nem tűnik fel annyira működésük, de annál inkább a vidéken, ahol már követelően lépnek fel, s bizony sok család házi boldogságát döntötték romba” (Alkotmány, 1899).
FOLYTATÁS:
Kísértetek és sikkasztók nyomában – A (majdnem) első pesti magándetektív és kollégái története

https://kepmas.hu/kisertetek-es-sikkasztok-nyomaban-a-majdnem-elso-pesti-magandetektiv-es-kollegai-tortenete

Magyarország c. lap, 1935

Bárhölgyek és hamis dollárok - CIKK

A régi pesti kávéházak kultúrájáról irodalmias képet alakítottuk ki, köszönhetően az érdemdús Nyugat írógárdája évszázada tartó sztárolásának: a kristálycsillárok minden karjára jut egy költő, a márványlapos törzsasztalok verslábakon állnak, a csakis disztichonban beszélő pincér párás szemmel szállít tejeskávékat szonettkoszorúkért cserébe. Holott a 20. század elejének kávéházi közönsége jóval több színben pompázott, az irodalom képviselete szinte eltörpül a zsokék, brókerek, kasszírnők, futballbírák vagy szabóinasok tömege mellett.

Egykori Lloyd,majd Skála kávéház, Budapest, Rákóczi út 75. - Kép: Baráth Katalin

Az 1910-es és 1920-as években tündöklő Skála kávéház, amely a Rákóczi út és a Baross tér sarkán állott, gyaníthatóan a ma is ott barnálló négyszintes házban, remekül példázza a nagy háború és spanyolnátha tizedelte pesti publikum árnyalatait – még ha emléke nyomtalanul párolgott is el a mára elszürkült Rákóczi út hajdan fényes kirakatai között.

A Skála elődjében, a tükrös-decens Lloydban (nem tévesztendő össze Hild József belvárosi Lloyd-palotájának kávéházával), amelyet 1913-ban nyitottak meg „a hírneves békéscsabai Purcsi Pepi” zenekarának közreműködése mellett, élénk társasági élet folyt.

FOLYTATÁS:

https://kepmas.hu/barholgyek-es-hamis-dollarok-egy-szazadelos-kavehaz-mindennapjai

A rikordernő és a sofőr - CIKK

"A Nagy Marikának nevezett nő azzal vonta magára a sajtó figyelmét, hogy százszor kísérelt meg öngyilkosságot – szerencsére sikertelenül.

Bizonyára ez utóbbi körülmény is arra sarkallta Marcelt, hogy tollat ragadjon és közölje a budapesti rendőrséggel, ő bizony hajóra száll, Magyarországra siet, megkeresi és boldoggá teszi ezt a szomorú hölgyet. Így képzelhette a megmentést egy gépkocsis amerikai donkihóte 1935-ben."

Az igaz történet, aminek annyi fordulata van, hogy alig győztem összefoglalni, itt folytatódik:

https://kepmas.hu/az-ongyilkossagi-rekorderno-egy-kilencveneves-magyar-tortenet

Forrás: Az Est (Arcanum Digitális Tudománytár)

MIÉRT MESÉLEK TÖRTÉNETEKET?

Az alábbi kis expozéval nyitottam a HVG Extra Business Szalon "Storytelling - történetek, amelyek meghatároznak" című estjét június 7-én.

Mivel én vagyok az egyik abból a nagyjából másfél magyar emberből, aki nyilvánosan, mi több, elit alkotói környezetben is föl meri vállalni, kifejezetten vakmerő módon a saját neve alatt, hogy krimiket ír, természetes, hogy egy nyomozásról fogok mesélni. Megnyugtatok mindenkit, lesz benne zaftos apagyilkosság, ami pedig a tettest illeti: aki olvasta Agatha Christie-től az Ackroyd-gyilkosság című furfangos alapművet, az vegye úgy, hogy adtam egy tippet. 

Mivel a krimiolvasók azt szeretik, ha már az első oldalon kést döfnek valaki hátába, az ókori görögöket most mellőzöm, és rögtön a Krisztus utáni 1998-as évhez ugrom. Ha jól emlékszem, ennek az évnek az őszén történt, hogy az ELTE bölcsészkarának néhai, legendásan karban nem tartott Piarista közi főépületében egy zsenge történész tanársegéd történetfilozófia kurzust hirdetett meg. Hogy a történészhallgatókat mennyire izgatta a történetfilozófia, arról némileg képet ad, hogy a kurzus a legfölső emeleten kapott termet, ahol kizárólag a dialektikus materializmus sívó szelleme lakott. A teremnek nevezett ürgelyukból két perc alatt elszívtuk az összes oxigént, a szabályozó nélküli, ókori görög fűtőtestek pedig kellemesen finnugor szaunahangulatot teremtettek az ősz lévén pulóverbe burkolózó hallgatók számára. Történetfilozófiáról volt szó, természetes hát, hogy a teljes történészállományt legalább öten képviseltük (az én felvételim idején egy évfolyamba 180 történészhallgatót vett föl az ELTE). A kurzus mindazonáltal megvilágító erejű volt, legalábbis számomra. Főleg – mint az a tapasztalatlan vidéki tudósjelöltek életében közhelyesen lenni szokott – a dinamikus, életes történelemhasználatra buzdító Nietzsche művei miatt.

A kurzus egy pontján fölmerült a körkérdés (mondom, fiatal volt a tanár), hogy kit miért érdekel a történelem. Két komoly és felnőtthöz illő válasz közé bevakkantottam, hogy engem csak a jó sztorik miatt. Noha az ajtó felől nem emelkedett ősz bárd, a lehelet azért pár másodpercre megszegődött (ennek persze pofátlan provokátor módjára örültem). Aztán az egyik idősebb hallgató, menteni a menthetőt, kedvesen megjegyezte, hogy biztos azért ez a deformált vélemény, merthogy én magyar irodalom szakos is vagyok. Hiszen az irodalomkedvelőkből csakis komolytalan történész lehet, megrontja őket az a sok randa fikció.

Különben ez nem is akkora hülyeség, engem sajnos tényleg megrontott a sok randa fikció, de ennek az ördögi következményei csak később váltak láthatóvá. Adott pillanatban még más rejlett a nyegle válasz hátterében: a mélységes csalódásom, amit a történettudomány okozott. Kicsit mintha elkéstem volna ezzel, tudom, tudom, az ilyen tájékozatlan hülye minek megy történelemszakra.

Hogy mégis ezt a szakot választottam, arra egyszerre fölöttébb profán és fájdalmasan coelhói a válasz: meg akartam találni a saját történetemet. Történet nélkül ugyanis nincsen én. Egyes narratív pszichológiai elméletírók szerint az identitás nem más, mint az identitás története.

Nem számoltam sajnos azzal, hogy a saját történetemet, a közösségem múltjának történetét éppen annyira könnyű nyakon csípni, mint az egyszeri nézőnek Columbo tettesét akkor, ha lemarad az epizód első tíz percéről. Úgy értem: ez tényleg egy rohadt bonyolult nyomozás, talán még Miss Marple-nek is beletörne a kötőtűje. A történetírás ugyanis halmozottan hátrányos helyzetűként kezeli mindazt, ami én vagyok: a nemzeti kisebbségeket, a nőket, és mindenkit, akit a múltja a parasztsághoz köt. (És jelenleg bármennyire is a pesti belvárosban feszítünk, a többségünk múltjában ott van az a paraszti ős. Hogy húsz vagy ötven vagy százötven évvel ezelőtt, az mindegy.) A fenti csoportok ugyanis a történetíró számára szinte teljesen némák. Az egész napos kubikolás után viszonylag kevesen ülnek neki, hogy papírra vessék aznapi kalandjaikat. Meg hát nem is gyakorolnak a tömegekre valami nagy hatást.

Ennél persze több és egyéb oka is van annak, hogy a történészeket a legutóbbi évtizedekig nemigen érdekelték az olyan közönséges emberek, mint én. Ebből kifolyólag hevesen érdeklődni kezdtem az iránt, hogy is lehet ez; hogyan is csinálják a történészek a történelmet. Mármint ezt a lyukacsos, fejem fölött elszálló, fontoskodó nagybetűs sztorit. Egész pontosan az volt a kérdésem: mennyire irodalom a történetírás, mennyire vannak rászorulva a történészek az irodalom eszközeire: a történetek sablonjaira, poétikájára, nyelvére.

Az ilyen típusú aláaknázós kurkászásban a kezemre játszott a tény, hogy a narratológia, az elbeszélés tudományközi vizsgálata éppen virágzóban volt, és a neves elméletírók a történészek munkásságát is meg-megpiszkálták. Én pedig lelkesen csatlakoztam hozzájuk, és a következő tizenöt évben összehordott tanulmányaim nagy része azt firtatta: hogyan ácsolja a történész azokat a sztorikat, amelyeknek én nem lehetek a részese. Ez az, amit részemről apagyilkosságnak is nevezhetünk.

A történetek iránti érdeklődésem később további fordulatokat vett – annak ellenére, hogy ezen a ponton, vagyis a mai napon úgy tűnik, minden út a történelmi krimi felé vezetett. Volt például egy kövér tízéves kitérő, ami alatt különböző reklámügynökségeknél gyakoroltam a kreatív árokásást. Ez a tíz év a rosszabb napokon (például amikor valami fogalmatlan majom, vagyis egy kritikus beleköt az egyik regényembe) maximálisan kidobott időnek tűnik. Jobb napokon (mondjuk amikor egy lényeglátó és szellemes géniusz, vagyis egy kritikus megdicséri az egyik regényemet) belátom, hogy a reklámos melóknak nemcsak egy rakás hasonszőrű, kripto-artisztikus hajlammal rendelkező haveromat köszönhetem, hanem néhány igazán hasznos készséget is: azt, 1) hogy viszonylag gyorsan el tudom dönteni, melyik ötlet működőképes hosszú távon; 2) hogy mindenkinek a szemébe röhöghetek, aki múzsákat meg mindenféle alkotói hangulatokat emleget (egy rendes reklámos egy órán belül prezentál minimum három tökös kampányötletet, ha kell, márpedig sűrűn kell); illetve 3) azt a darwini jelentőségű felfedezést, hogy fekve jobban megy a gondolkodás, mint ülve. (Ezt lehet, hogy majd demonstrálom is.)

De a saját történetem még mindig nem volt meg. A reklámos időszak, azaz a súlyosan alkalmazott kreativitás időszaka alatt egészen lekopott rólam az az irodalmi sznobizmus, amit az egyetemen szedtem föl; és ekkor jöttem rá arra is, milyen kevés az időm. Milyen kevés egy ember ideje. Szóval, ha már a saját történetem után addig pont olyan tehetséggel nyomoztam, mint a Poirot-regények Hastings kapitánya, kiderült, hogy az ügy sikerének érdekében csak egy dolgot tehetek: megírom én a saját történetemet. Persze nem direktben, a lyukra futott szegény magyar író-padavan sanyarú sorsát, mint egy rendes, örökkévalóságra apelláló művész, hanem olyasmit, ami mellett hosszan ki tudok tartani. Vagyis amit tényleg, őszintén szeretek csinálni. És ami nyomokban talán még engem is tartalmaz. Plusz nincs telehányva vele a kortárs magyar irodalmi piac se. (Igen, ez a reklámos pragmatizmus, a rendes művészek szótárában az opportunizmus címszó alatt kell keresni.)

Miután megállapítottam, hogy a detektívregény és a történelem bolhapiaca lesz az a párosítás, amivel különösebb agykárosodás nélkül kihúzhatom a megírás hosszú hónapjait, rendkívül éles ésszel arra jutottam, hogy a történelmi krimi lesz az én történetem. Összesöpörtem a fiókból a romokat, amikre évekkel korábban egy tanulmányt akartam alapozni, arról, hogy a szülővárosom századfordulós társadalmát milyen konfliktusok szabdalták. Hozzácsaptam egy botcsinálta nyomozót: egy módos parasztgazda irodalmi babérokra törő, kotnyeles lányát; no meg a klasszikus detektívregény műfaji szabálykönyvét, amiket minden valamire való amatőr az Agatha Christie-regényekből desztillál. Így született meg A fekete zongora című krimi, és benne a történelmi (bár sajnos csak a második oldalon felbukkanó) hulla.

A többi pedig már – még ha nagyon sárga és nagyon savanyú is – történelem. Nemcsak az enyém, hanem egy olyan közösségé, ami a nagybetűs történetírás számára leginkább nem létező. Kár, hogy ez a történet csak egy detektívregény.

Arkangyal ősszel

Rövid státuszjelentés:
- nyár végén megírtam egy történelmi dokumentumfilm-forgatókönyvet ("Nők a front mögött" címmel, ebből könnyen kitalálhatod, miről szól);
- most egy vígjáték-forgatókönyv előmunkálatain dolgozom másodmagammal;
- leadtam egy töris szaktanulmányt, egy másikat be kéne sürgősen fejeznem, egy harmadik megjelent szeptemberben, ebben itt:

- volna egy kis levéltáraznivalóm Pesten, Szegeden és Szabadkán, a logisztika még számomra is rejtély (az ok egy történelmi kisregény meg egy régóta érő századfordulós-bácskaiemberes monográfia);

- mindeközben ilyen-olyan pályázatokkal és munkákkal igyekszem megteremteni az életem anyagi feltételeit.

Kábé ennyi. És veled mi van?

(Ja, és nemrég leterített pár napra egy orbitális megfázás, de aki hasonló cipőben jár, annak üzenem: VAN REMÉNY! Nálam a forralt bor volt az extra gyógyír, tartok tőle, hogy az optimizmusom forrása sem más.)

HALLGASS TÖRTÉNELMI KRIMIT!

Volt egyszer egy hangjátékpályázat, amire támadt egy ötletem, és addig-addig gyűjtögettem a hivatalos papírokat, a közreműködőket, a pályázati anyagot, hogy egészen váratlan fordulattal nyertem pénzt az előre megírt rádiós szövegkönyv megvalósítására.* És ez akkor is öröm volt, utólag még nagyobb, mert tavaly szokatlanul sok szövegem maradt kényszerűségből fiókban (forgatókönyvek, szinopszisok, drámák, egy regény harmada stb.), a HÁTORSZÁGból viszont rádiójáték készült, ami január 1-én el is hangzott az éterben.

Sok és sokféle örömet okozott ennek a hangjátéknak az elkészítése. Azt hiszem, a legjobban mégis arra vagyok büszke, hogy általa méltó munkát és fizetséget szereztem más embereknek, ami egyrészt általánosságban is ritka dolog, másrészt meg nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.

Az alábbi nem azonos a rádióban elhangzott 55 perces változattal. Ez a teljes, 70 perces "rendezői" verzió. Magyarkanizsán írtam, Zentán próbáltuk, Csantavéren vettük föl, úgyhogy 100%-ban made in Bácska.
Remélem, tetszeni fog neked.

Tartalom:
1918 ősze. A férfiak még nem érkeztek haza a frontról, így Tiszabács még néhány hétig az asszonyok városa marad. Egy értékes hadifogoly váratlanul meghal a hadikórházban. A kórházat vezető apáca végére akar járni az ügynek, mielőtt az antant bevonul.

HÁTORSZÁG - Baráth Katalin by Pikszi on Mixcloud

Szereposztás:

Dévai Zoltán - Nyikita / rikkancs / harmadik beteg
Vukosavljev Iván - Dukai doktor / vasutas / második beteg
Rutonić Róbert - Prekajszki Péró kapitány / első beteg
Nagyabonyi Emese - Honória nővér / narrátor
Antóci Dorottya - Eszter
Lőrinc Tímea - Judit
Gál Elvira - Noémi
Krnács Erika - Ancilla nővér
Hangmérnök: Vörös Csongor

Rendező, író, producer: Baráth Katalin
Készült a Médiatanács támogatásával, a Magyar Média Mecenatúra program keretében.

* Egészen jellemző módon nem a próbák, a felvétel vagy a rendezés volt a legdurvább epizód a munkafolyamatban, még csak nem is a számlák gyűjtögetése és a könyvvizsgálóval megejtett részletes elszámolás, hanem az, hogy találjak egy rádióadót, ami megfelel az előírásoknak, és hajlandó leadni a neki semmibe se kerülő műsort. (Erre a nyilatkozatra a pályázat leadásakor már szükség van.) Könyörögtem itt, könyörögtem amott, közben beszereztem egy olyan minősítő-ledorongoló elutasítást a Magyar Rádiótól, hogy épeszű ember az után soha egy sort nem írt volna le többet nyilvánosan. (Bőgtem egy kicsit, aztán dühös lettem, és csináltam tovább, végül csak összejött, így jártunk.)

Történelem és kortárs próza

Mi keresnivalója van/lehet a történelemnek a regényben? Erről fognak társalkodni okos emberek meg még én is a Nyitott Műhelyben KEDDEN, ESTE 7-KOR.
Egész pontosan ez a program:

Sorozat indul a Nyitott Műhelyben – minden hónap utolsó keddjén lábjegyzeteket fűzünk irodalmi ügyekhez és művekhez. Nem egyetlen műről vagy szerzőről beszélünk, hanem egy-egy jelenségről, összekapcsolva kortársat és klasszikust, illetve az irodalomtörténészek, szerkesztők, írók és kritikusok szempontjait.
Első alkalommal témánk A történelem szerepe a szaporodó kortárs történelmi regényekben. Vendégeink Baráth Katalin, történész, történelmi krimik szerzője, Margócsy István, irodalomtörténész, kritikus, és Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó szerkesztője. Az estek háziasszonya Szilágyi Zsófia, irodalomtörténész.

Ég bennem egy kis lámpaláz, mert ezek itten komoly emberek, bár bizakodásra adhat okot, hogy amikor Margócsy tanár úr óráján kb. 15 éve az esett ki a számon egy Jósika-regény kapcsán, hogy tisztára olyan, mint a Gladiátor c. film (mármint nem Margócsy tanár úr, hanem a regény), akkor nem rúgott ki rögtön.