Ida és az aranygyapjú (2003) A fekete zongora (2010) A türkizkék hegedű (2011) A borostyán hárfa (2012) Az arany cimbalom (2014) Arkangyal éjjel (2016) Afázia (2021) Aki gróf úr akar lenni (2023) Gőzgépek és pomponlányok (2023)
Végre-végre kezeimhez kaptam kurta, ámbátor derűvel ajándékozó irományodat, melyben is beszámolsz a közelgő esküvődet illető preparatiokról.
(Tudod, jómagam nem szenvedhetem az esküvőket, azonképpen itt most nem is véleményezem a themát. Mindazonáltal örülök, hogy Kökénynét sikerrel tartottátok távol a felhalmozott italoktól. Habár, úgy vélem, a nyájőrző komondorok bevetése tán meghaladja a veszély mértékét, mivel Kökényné szívós, mégis filigran alkotású testtel bír…)
Ami engemet illet, mostanság kiadósan spacérungolok vasárnaponkint a Margitszigeten. Dús a levegő, a népek urasak és kellemetlenek, ám ennélfogva rendkívüli módon tanulságos az observatiójuk. Hétfői napom olybá alakult, hogy kora reggelen munka okán is kisétálhattam a mondott place-ra – igen nagy szerencse, hogy kis idővel ezelőtt a hídhoz csatlakoztatták a kicsiny szárnyhidat, mit igénybe véve gyalogosan, csónak s hajó híján is közelébe juthatok e geographiai tüneménynek, mi Margit szigetének neveztetik.
Nagy s jelentős munkák folynak most ottan, kerteket és karcsúdad bulvárokat építenek, hogy az alkony s a megannyi bokor árnyékában a botor szerelmespárok megbúvhassanak a guvernántok s a szigorú anyák becsületet s erkölcsöt követelő (helyes, igen helyes!) tekéntete elől. Hiába hiszik ez intelligentiara nézve csökevényes duettek, hogy megmenekedtek, én gyakorta zörgetem meg mintegy véletlenségből az ágakat, s köhögök mint halálra vált gümőkóros – szétrebbennek rögvest, s a moralitas újdonnan kiérdemelt glóriával ragyog!
Sajnálatos esetről is beszámolhatok, mi az új, enyhet adó padok alapításával kapcsolatos. Egy igen érdekes bolond úr intett magához, hogy ő volna a főkertész, s nyilatkozna, amennyiben journálnak dolgozom. (Bizonyára megpillantotta kezemben a jegyzeteket.) Midőn azonban ráeszméltem, hogy rosszízű tréfa martyrja lettem, szoknyámon már csúful s moshatatlanul zöldellt a pad friss festékjéből négy lénia. Be kellett várnom az estet, hogy szégyen nélkül hazaosonhassak.
Nos, nem bánom végül, Mara megajándékozott egy megúnt, számomra így is túlsággal divatos szoknyával. A réginek pedig majd a konyhában vehetem hasznát, ha újólag nekiveselkedem a kuglófkészítés művészetét elsajátítani.
Ugyan följegyeztem emlékezetem soha (!!!) nem halványuló lapjaira, hogy immáron kettő szívet sajgatóan pompázatos fogalmazású levelemet hagytad válasz nélkül, úgy határoztam, e málőr nem tántoríthat el attól a nemes elhatározásomtól, hogy a velem megesettekről kérdés nélkül beszámoljak Neked.
Az illőség azt kívánja, hogy megérdeklődjem, vajh miként folynak a dolgok kétes hűségű szülővárosomban, Ókanizsán. De mivel Te magad nem mutatsz hajlanóságot arra, hogy beszámolóddal sziklaszirtet nyújts számomra, hová is kérdéseim vasmacskáját kivethetem:
nem kérdezek. Továbbra is hőn lesem, vajha végleg elapadott-e történeteid bőségszaruja!
Bizonyára rettentő mód kíváncsi vagy, szívbéli barátnéd miféle események tanúja itt, a tágas (és nyár lévén igencsak büdösséges) Pest-Budán. Kérlek. Ismerőseim közül számosan elutaztak valamely nyaralóhelyre. Mara például kevéssé szilárd erkölcsű társaságával a Tátra felé vette az irányt, mivel ott, úgy hírlik, elviselhetően hűs a lég, s meglehetősen javítólag hat az ember tüdejére. Társaságban centrális szerepű, ördögien jó természetű szállásadónőm legújabb automobiljával indult útnak a hegyekbe. Csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy valamely serpentine-en a mellette csacsogó fiatalemberre kacsintva át fog térni a jobb sávba, s szorosan szembe találkozik valamely ellenkezű irányú gépesített kocsival. Minduntalan így jár – és soha se is származik baja e balvégzetből. A károsult fél ugyanis, lehet bár princ vagy iparmágnás, kettő minuta alatt letaroltatik lábáról Marám bája által, s egy óra múlva már francia pezsgőben fürdeti a leányzót. Figyeltem sokszor, hogy rájöjjek, hogyan működik e bűverő – ám tragice vak vagyok az ilyesféle mánőverekre; sejtelmem sincs, miként s mikor indul meg a csáb gépezete, s hasít ki szép darabokat a férfiúi szívekből, akár ha böllér csontfűrésze.
Én magam Pesten maradok, a saját kedvem szerint mulatozom, s őrzöm A Nő cikkeinek helyes irályát. Ma hajnalban azonban úgy ébredtem, hogy a sűrű júliusi forróság torkomat fojtogatta. Hát vacatióra indultam saját módim szerint. Fölhúztam a gyalogszert jól viselő cipőmet, s által sétáltam Budára, hogy megnézzem a Déli Vasút Társaság még sosem látott pályaudvarát, megszeméljem a népeket, kiknek a Balaton tó felé utazni van lehetségük.
A pályaudvar, honnan a Déli Vasút rémísztő óriás, szurtosfekete mozdonyai első osztályú, bársonnyal bélelt kocsikat csak úgy vontatnak, mint az ember hátsó felét igencsak meggyötrő fa ülésű, álló utasok tömegével zsúfolt harmadik osztályúakat, mérsékelten csinos és tágas. A Nyugoti indóház, hol is már több ízben megfordultam, összehasonlíthatatlanul fejedelmibb, moderne s valóban – nyugoti stílű, nagyvilági. Emitt csupán a publicum testesít meg holmi csillogást, párisias ájert. A Siófokra, Keszthelyre tartó hölgyek, urak, gyermekek, inasok és garde dámák mind égnek emelt orral közlekednek. Egy bögyös, kiflivékonyságúra fűzött asszonyságnak reá is tiportam a lábára – részben mert nem vett észre önmagán kívül semely járókelőt. Ámbátor megannyi bőrönddel és nyárias, világos színekbe öltözötten spacéroznak ezek az utasok, úgy sejtem, jócskán szoronganak a pakkokban vekni kenyerek, tojás, kolbász, tejföl, hogy a maradék koronákat ne a nagy tó partjának fűszeresei kaparintsák meg, kikről úgy hallik, igen borsosan mérik még a legpocsékabb helybéli vajat is.
Tehát el-elnéztem a sürgölődést. Néha belepillantottam a pályaudvar egy ponyvásánál beszerzett rémfüzetbe – Eduárd, a vérszívó, avagy egy halandó szűzleány enyelgése a Rémhalál Hercegével –, s a szörnyűbb fordulatok szégyellnivalóan megnevettetnek. Ám midőn siketítő sípolások közepette útjára pöfögött az egyik leghatalmasabb mozdony, a kopott kocsikban maga után vonva a Károlyvárosba tartó katonák víg csapatait, eszembe ötlött, hogy ha a masiniszta egy bolond kanyarral Ókanizsa felé venné az irányt, bizony töprenkedés nélkül fölpattannék, s vele tartanék.
Replicáid elepedve várja tán már elfeledett barátnéd:
Nincs bennem kellő tehetség szavakba önteni azon érzemények kellemdús voltát, melyek azóta áramolnak boldog zuhatagban szívem egyik zugából a másikba, hogy tudomásomra jutott, Medgyaszayt Te magad épp olyan hévvel imádod, mint én.
Az öröm, hogy osztozunk a kor előadóművészetének e legnemesb jelensége irányában táplált rajongásban, arra késztetett, hogy ajánljam e hangos lemezt, melyre Jacobi egy operettjét vésték az ügyes gépezetek, benne Idolunk fennen szárnyaló vocaljával. Különösképpen a holdsugaras dalt kedvelem. Midőn éjjelente a metropolis zsibongásától kényszerű éberséggel állok az ablaknál, s ellenséges pillantásokat vetek a gonoszul kövéredő, gyanúsan hideg égitestre, addig hallgatom Vilma énekét, mit a gramofón készülék mágiája képez életre octogoni kicsiny szobámban, mígnem újólag ágyamba térek.
Veron félig lehunyt szemmel hintáztatta a ceruzát az ujjai között. A sápadtsárga késő őszi napfény épp az arcára tűzött. 2 hónapja szorgoskodott A Nő szerkesztőségében, és szívós munkával (no meg Bellozzi Aurél tanácsos hathatós támogatásával) sikerült elérnie, hogy a társadalom jelentős nőalakjainak haláláról rövid, megrendült híradásokat fogalmazhasson meg.
Teleki Amál grófnő halála azonban feladta a leckét. Az elhunyt asszonyság semmi jelentőset nem követett el igencsak hosszúra nyúlt életében. Még csak férjhez sem ment - ám A Nő nem csekély támogatásban részesült a Teleki család áldozatos tagjai révén, így nem engedhette meg magának, hogy a família akár egyetlen jobblétre szenderült nőtagjáról is elmulassza a megemlékezést.
- Veronika!
Az ajtófélfa mellett felbukkant Galambosné, a mindenható szerkesztőségi főtitkárnő makulátlan ősz frizurával koronázott feje.
Veron kiejtette a kezéből a ceruzát, és már ugrott is, hogy kávét főzzön, tintáért fusson, ebédet hozzon a szerkesztőség valamely jeles személyiségének.
- Mara kisasszonyhoz. Azonnal! - förmedt rá Galambosné. A lány kioldalazott mellette, ügyelve rá, hogy alantas szoknyája széle még véletlenül se érinthesse a főtitkárnő ropogósra keményített fekete kötényének alját.
Marának természetesen külön szoba járt, amit a cigarettafüst sűrű, soha nem oszló sötétszürke köde ült meg. A dohányillatba olykor valami nehezebb, fűszeres illat is vegyült - Veron csak sokára szokta meg, hogy extravagáns főnöknője néha szivarral barátkozik, különösen ha a nők szavazati joga került terítékre valamely általa írott, gyújtó hangvételű cikkben.
Miután a szeme hozzászokott a grafitszínű füstfelhő gomolygásához, és a hirtelen rátörő köhögőrohamot is sikerült legyűrnie, Veron két férfit látott meg, akik a Mara íróasztalával szembeni székekre telepedtek. Egyikükre, aki alacsony volt, széles vállú, és erősen kopaszodott, szinte azonnal ráismert.
- Micsoda öröm, Bellozzi úr! - sietett kezet nyújtani a tanácsnoknak, akivel összekötötte a balvégzetű Törley-ügy emléke.
- Szintúgy örvendek, hogy láthatom, Dávid kisasszony - rázta meg Bellozzi a feléje nyújtott, itt-ott tintafoltos kezet. - Hadd mutassam be magát az úrnak…
A másik férfi fölemelkedett a székről, és Veronika felé fordult. Magas volt, jóvágású, kék szeme érdeklődéstől csillogott.
- Ahh - lehelte Veron, és apró lépést tett hátra. - Nagy megtiszteltetés, hogy Kosztolányi Dezsőt személyesen is megismerhetem - mustrálta hidegen a cipőpertli-nyakkendőt viselő költőt.
Kosztolányi jobb keze megmoccant. Veron azonban tüntetően mindkét kezével a jegyzetfüzetébe kapaszkodott. A költő végül csupán meghajolt. Arca elkomorult.
Bellozzi zavartan köhécselni kezdett.
A kínos pillanatnak Mara csengő kacagása vetett véget.
- Bocsásson meg neki, Deziré! Veronika még oly fiatal, hogy komolyan veszi a maguk irodalmi kakaskodásait, és hát sajnos minden egyes ügyben Ady Bandi pártját fogja, nem kevés hévvel. Ám éppen azért hívtam ide, hogy a költészet iránti szenvedélyét valami sokkal gyakorlatiasabb ügyben kamatoztathassuk… Ugyebár, Aurél? Ne ácsorogjanak már, kérem. Veron, hozz egy széket magadnak. Aurél, maga meg mondja el, miért is kívánja újólag kikölcsönözni lapunk szakemberi gárdájának e zsenge oszlopát!
- Micsoda képzavar… - mormolta maga elé Kosztolányi, de Mara csak nevetett.
- Nos - lengette meg Bellozzi a kezében szorongatott kalapot. - A probléma a következő. Kosztolányi úr, ki modern irodalmunk kitűnő alakja, és ezernyi teendője mellett a maguk redakciójába is volt szíves elfáradni, nem sokára egy kötettel kíván a közönség elé állni, amely…
- Ez a kötet lesz… lenne az eddigi legjobb munkám! - kiáltott közbe a költő. - Újszeru motívumok, élet és halál kérdéseinek mélyreható, metaforikus analízise, eddig sosem alkalmazott puritanista formák elegyével…
- Egyszóval nagyon fontos - kerekítette le Bellozzi a beszámolót. - Csakhogy a nyomdakész kézirat egyik darabja ma reggel eltűnt. A kiadó szerkesztője igen jó barátom, ezért…
- Iszonyatos tragédia! - pattant fel a székből Kosztolányi. - Ha nem kerül meg holnap estig, a Mágiának befellegzett!
- Tessék? - ráncolta alabástrom homlokát Mara.
Bellozzi felsóhajtott.
- Ez a kötet címe. Mágia.
- Ez LENNE a kötet címe, ha valakit nem öntött volna el a sárga irigység, s nem rabolta volna el a verscsokréta eme legbecsebb bimbóját, ezt a… - hadonászott hosszú karjaival a költő, de Veron félbeszakította.
- Nem értem, mi a baj. Bizonyára készített első vázlatot, amelyből újraírhatja a verset. S nem kétlem, hogy másodszorra jobban is…
- Nem, hölgyeim és uram, nem készült első változat. Ez a vers, mi úgy kezdődik, "A kis Mariska víg leány volt", nos, e vers csak úgy kiszaladt a tollamból, olyan természetesen, mint ahogy a forrás fakad a…
- Istenem, segíts - hördült fel nem kifejezetten nőiesen Mara. - Nehogy megint kezdje! Veron, te most Auréllal mégy, és villámsebesen végére jártok az ügynek. A tanácsnok szerint hasznosak lehetnek modern verstani ismereteid. Várj! Előbb hozz egy kávét - mosolygott a lányra kajánul.
Veron azonban vállat rántott, és kisietett. Szinte táncra perdült, ahogy a konyhában a kávésdoboz után kutatott.
Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?
És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.
Hogy hol vettem lakást? A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.
Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.
(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)
