KÖNYVBEMUTATÓ, DEDIKÁLÁS: SZEPTEMBER 30. (Könyvfesztivál)

Nem emlékszem, dedikáltam-e valaha a Könyvfeszten (a könyveim eddig a Könyvhétre jelentek meg), sőt évek óta nem is jártam az eseményen. De majd most!

Szeptember 30-án találtok a Millenárison az alábbi időpontokban:

• 11: 00 -- Abszolút Töri könyvbemutató beszélgetés (Berg Judittal és Vinczellér Katalinnal), Kner Imre terem, Millenáris, D épület
• 12:00 -- dedikálás (Gőzgépek és pomponlányok), Pagony, D10-es stand
• 15:00 -- dedikálás (Aki gróf úr akar lenni), dedikálópont, B épület

Várunk mindenkit szeretettel 💕💕💕

KÖNYVBEMUTATÓ SZEPTEMBER 22-ÉN

László Zoltán és a Mindig egyre több, valamint én meg az Afázia:

szept. 22., 18:00, Norma Grand, Millenáris. (Facebook-esemény ITT.)

KÖNYVHÉT NEM, DE ÚJ KÖNYV LESZ JÚNIUSBAN

/35% KEDVEZMÉNNYEL ELŐRENDELHETŐ ITT!/

A Könyvhetet az utolsó utáni pillanatban elpakolták a szervezők őszre. Ez részben azért probléma, mert sok kiadónak nem kevés közvetlen bevételt jelent a pultos árusítás, és a pénz jól jönne az egy éve rogyadozó könyvpiac körülményei között. Másrészt újra kell tervezni a kiadások rendjét - legalábbis azoknak, akik ezt még megtehetik, pl. lemondhatják és későbbre foglalhatják a tördelőt, a nyomdát stb.

Engem elsősorban persze az AFÁZIA sorsa érdekel. Szegény könyv már többször áldozatul esett a Könyvhét tologatásának. Úgyhogy én személy szerint roppantul örülök, hogy ennek vége, és JÚNIUSBAN MEGJELENIK. Úgy tervezzük, a dedikálást se kell kihagyni - ebben remélhetőleg segítségünkre lesz, hogy az Agave Kávézó újra fogad vendégeket. (A részletekről később.)

Remélem, hogy találkozunk. A regényírás egy kommunikációs forma, ami nekem különösen sokat jelent, és ezért is frusztrál mérhetetlenül, hogy évek óta (mondhatni) magamban beszélek.

INGYEN volt letölthető a történelmi krimi

(Lejárt a lehetőség, remélem, sokan éltetek vele.)

A hét végéig még INGYENESEN LETÖLTHETŐ A türkizkék hegedű c. történelmi krimi.

https://www.dibook.hu/konyv/A_turkizkek_hegedu
Azért választottam ezt, mert sok benne a napsütés, az Adria, a Balaton. Csupa olyasmi, amivel én most szívesen megszakítanám a fertőzések és a halálesetek listájának kényszeres böngészését.
(És semmit se lő le az előzménykötet rejtélyéről, nyugodtan olvashatja bárki, aki még nem ismeri Dávid Veront :))
Ez nem egy házilag szkennelt-pdf-esített kézirat, hanem a szerkesztett e-könyv. Ajánlom hozzá a Kindle appot például.
Bónusz: aki a 9 évvel ezelőtti könyvbemutatóról készült felvételt is megnézné... (Én nem merem :D )

A többi agavés kolléga ideiglenesen felajánlott köteteit itt találjátok:
https://www.dibook.hu/akciok.php…

Szeressük egymást, sci-fisek

- búgtam a mikrofonba akárha Kanczler Katalin Mária, imigyen vizionálva a hard sf és a mainstream irányzatok megbékülését egy messzi-messzi galaxisban...

A valóságban persze csak beledörmögtem itt-ott "Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" kötet bemutatójába. Köszönöm a meghívást és a megismerkedést a novellistatársakkal, jólesett, épp annyira, mint utána a privát kocsmázás, ahol is megállapíthattam, ha ránk omlana a pince, helyrehozhatatlan károk érnék a magyar fantasztikum közeljövőjét. (Engem ugyanakkor max. Ötvös Csöpi szelleme tudna azonosítani.)

A szervezést és a fotókat köszi a Próza Nostra különítményének, legalább ugyanilyen sikert jövőre is!

És ami Az arany cimbalom után következik

Vallomások - hangos, szörcsögő, kelet-európai szappanopera. Harmadik, befejező rész. 4 perc.

És ami ezután jön by Pikszi on Mixcloud

Eljutni egy kész kéziratig (avagy a sírás és a fogcsikorgatás)

A hangos online könyvbemutató 2. része, ezúttal 11 perc.
Külön bájt szolgáltat a Kudlik Júlia-korabeli rádiós hangzás mellett a nyitott ablakon beszűrődő foccimeccs-zaj!

Baráth Katalin: Az arany cimbalom - az írásfolyamatról by Pikszi on Mixcloud

Bahama, avagy a 'sekély tenger'

A könyvet el kellett engednem (előtte persze összeszámoltam, hányszor olvastam át, miután befejeztem - hatszor, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz benne hiba, ember tervez, Isten meg összezavarja). Egy ideális világban, ahol az ember rendes bestsellerszerző, könyvekből él, van egy diszkrét és szorgalmas titkárnője, szóval bármelyik angolszász chicklitszerző ilyenkor dőlne hátra, és utazna el a Bahamákra a könyvbemutatóig.

Nem panaszkodni akarnék, jól viselem én a zsizsegést (interjúk, események, cikkek, trailer, utósimítások stb.), de azért a Bahamák, az nem lenne rossz. (És itt most nem egy Kozsó által gründolt lányegyüttesre gondoltam.)

Van interjú a Kötve-fűzve blogon, lesz a Molyon és a Class FM-en, a könyvtrailer is lassan élesedik (én vagyok benne a narrátor, és vagy 15 kilót híztam, amikor a hangmérnök azt mondta, "jó volt, úgy értem, színészileg", bár lehet, hogy csak haza akart menni hamarabb, teljesen mindegy), és lehet már előrendelni a Hárfát mindenféle könyváruházakban. Ami még fontosabb (és mindenképpen be kell írnotok a naptárba!), hogy június 9-én dedikálás, június 15-én este pedig könyvbemutató lesz, ide oldalra kivéstem mindkettőt, van hozzá (kattintsatok oldalt) Facebook esemény is, lehet ikszelni.

Nehézséget momentán csak az jelent, hogy egyszerre töröm a fejem Dávid Veron következő kalandján, egy másik regénysorozaton, egy novellacsokron, miközben (teljesen más témában) egy forgatókönyvön is dolgoznom kell. De a nyafogásnak sajnos egyáltalán nincs létjogosultsága, mert hát ebbe az egészbe én másztam bele, önként és dalolva, és (pssszt!) igazából élvezem.

Könyvbemutató: május 31., 18 h, Alexandra (Nyugati)

A konyhában

A barátian csípős tavaszi reggel szaga, na nem vendégszeretően, de a konyhában ücsörgő, krimiszerűen rejtélyes okokból már hajnalban álmatlanul pislogó ún. szerző (á, csak én vagyok) érzése szerint komfortosan keveredik az öblítőével és a kávééval, mert valamivel csak elütöm ezt az egy-két órát a hivatalos reggelig. Lassan a szavak is megfelelő (egyáltalán nem katonás) sorrendbe rendeződnek a fejemben, hogy elmesélhessem, miként is lesz az első ötletfoszlányokból bárki számára elolvasható, türkizkék borítós könyvtárgy. Nem annyira a leküzdhetetlen közlésvágy vezérel ennek a folyamatnak a közzétételében, inkább az, hogy többen és több ízben kérdeztetek ilyesmit tőlem.

Azt persze nem tudom megmondani, másnál (nálam sokkal tapasztaltabb és gyakorlottabb, más műfajokkal küzdő íróknál) hogy is kezdődik ez az egész izé. Az első mozzanat, ami rádöbbentett, hogy már megint regénybe kell bonyolódnom, talán az a két perc volt, amikor Bálint (kiadó és szerkesztő egy személyben) a tavalyi Könyvhéten a maga nem kimondottan szószátyár módján (némiképp remélem, hogy ezeket az intimitásokat most nem olvassa) azzal fordult hozzám, hogy még azon a nyáron szeretné elolvasni a következő történet szinopszisát. Másfél órás féleuforisztikus dedikálás és a puhító júniusi meleg hatására az ember ilyenkor könnyen bólogat. Na és ez az a könnyedség, ami a nyár következő heteiben aggodalmaskodó fejtöréssé, aztán papírcetlikre történetsodor-firkálgatássá, végül egy 8-10 oldalas, száraz, cselekményközpontú leírássá alakul át.

Volt pár ötletem, mielőtt a konkrét és kötelező gondolkodásnak nekiálltam volna, mert (ami egy wannabe századfordulóskrimi-írónál nem meglepő) folyamatosan piszkál a korszak iránti kíváncsiság, és rendszertelenül ugyan, de sűrűn forgatok témába vágó könyveket, egykorú memoárokat, hírlapokat. A türkizkék hegedű esetében első kiindulópontnak talán a századelő népi vallásosságán belül kialakuló lelkiségi mozgalmakat lehet tekinteni. Ez a téma rendszeresen elő-előtolakodott, amikor a Margit hídon átvillamosoztam, vagy amikor egy egészen más könyvet olvastam, néha éjjel, az alvás peremén egyensúlyozva, aztán gyakran teljesen váratlanul, beszélgetés közben, és eközben teljesen átalakult. Kiemelkedtek belőle a leendő főszereplők, választottam helyszíneket hozzá (ezek szintén súlyosan befolyásolták a történet menetét), kirajzolódott a történet központi ösvénye, és el kellett döntenem, ez vajon elég izgalmat és eseményt ígér-e, vagy találjak ki egy teljesen újat, vagy kapcsoljam össze más-más történetszálakkal, vagy... vagy... Nehéz az ilyesmit elhatározni, mert nincs objektív szempont vagy konkrét kapaszkodó; az ember inkább csak sejti, hogy ez vagy az jó lesz, működni fog, magától is képes lesz bonyolódni. Bár egy törődő és értő szerkesztő (az enyém ilyen) ítélőképessége sokat segít, végső soron az olvasó, vagyis te döntöd el, jól választottam-e – ami A türkizkék hegedűt illeti, még jócskán van miért aggódnom.

Mindig ámulattal olvasom egyes írók megnyilatkozásait, amikor arról beszélnek, hogy alaposabb történetvázlat nélkül vágnak bele a regényírásba, azzal, hogy majd magától kialakul az egész. Én képtelen lennék így írni, és azt hiszem, a krimi nem az a műfaj, ahol (nyilván a századonként egyszer születő zsenik kivételével) ezt egy író megengedheti magának. Tudnom kell, hogy végződik a történet; tudnom kell, miféle emberek a szereplők, mi vezérli őket, hiszen ami őket mozgatja, az mozgatja az eseményeket is; tudnom kell, kinek mit kell tudnia; és ami a legfontosabb: tudnom kell, mikor és mennyi információt bocsássak a rendelkezésedre, hogy ne vesszen el a történet izgalma, de ne is tapogatózz a sötétben, mert nem akarom, hogy a végén úgy érezd, becsaptalak. Ahhoz, hogy mindezt tudjam, sok-sok-sok fejtörésre van szükség, és sok-sok-sok időre az íróasztalnál, a gép előtt, a könyvtárban, a cédulák fölött. És persze amikor minden morzsát összesöprögettem, akkor is maradnak kérdések, amik valamikor majd háromszázezredik karakter környékén hullanak a fejemre.

Úgy emlékszem, A türkizkék hegedű történetvázlata valamikor július végén készült el, és minden lényegi változtatás nélkül kapott zöld utat a szerkesztőtől. Be kell vallanom, ez annyira megnyugtatott, hogy hosszú hetekig nem csináltam semmit (ez a „semmi” feszes, mindennapos munkahelyi tempót jelent), amivel a későbbiekben fájdalmas időzavarba sodortam magam. Októberben aztán végre fölszállt az agyamról a patópálság köde, és fejbe vágott, mennyi mindenről kell még gondoskodnom, mielőtt nekiülnék írni. Úgyhogy ettől kezdve a sűrű könyvkölcsönzés és guglizás töltötte ki a hétvégéimet és az estéimet. Mert pl. ahhoz, hogy Veron megtegyen egy papíron 1-2 oldalas utat Pesten, tudnom kell, mi volt az utca neve, járt-e rajta villamos, a hősnőm miféle házakat láthatott útközben, milyen emberekkel találkozhatott. A türkizkék hegedű mindazonáltal nem dokumentumregény, nem történetírói munka, nem hiteles beszámoló 1911 Budapestjéről, Füredjéről, Abbáziájáról, szóval akik tévedésekre vadászva turkálnak a sorok közt, a lényeget (a műfajt és a regény célját) tévesztik szem elől. Mert bizony többször előfordul, hogy a történet érdekében emeletes házat építek oda, ahol egykor egy földszintes állt, vagy vonatot indítok akkor, amikor nem is indulhatott. Még többször megesik, hogy mikrofilmekből kibányászott adatok helyett a képzeletemet használom – de ezt könnyen megbocsátom magamnak, mert én nem diákokat készítek föl az érettségire, hanem olvasókat akarok elvinni egy nyomokban kitapintható, de tökéletesen a történészek által sem rekonstruálható, leginkább képzeletbeli világba.

Szerencsére karácsonykor kaptam pár hét egybefüggő szabadságot. (Utólag bölcs dolognak bizonyult korábban kihagyni a luxuskörutazásokat, sőt, bármiféle nyaralást.) Újév napjának utolsó órájában buzgón neki is láttam az írásnak (elsősorban mert ezt ígértem meg magamnak), és ettől kezdve február közepéig egy legtöbbször szörnyen kimerítő, nagyon ritkán sikerélménytől derűs időszak következett, amiről itt akkor be is számoltam. Ne legyenek kétségeid: egyhuzamban, hetekig írni úgy, hogy napközben dolgozol (a szabadságom január első hete után véget ért), a fárasztónál valami sokkal brutálisabb. De valahogy csak elmúlt, és február 8-án egy olyan történetet adhattam az első olvasóim kezébe (három rendkívül józan eszű, krimiben jártas, de még véletlenül se hivatásos irodalmár barátomról van szó, akik anélkül tudnak jogosan belekötni a kéziratba, hogy a sértett szerzői hiúság orrbavágással fenyegetné őket), aminek volt eleje, közepe és vége. A 400 000 leütést meghaladó szövegtömeg az ő javaslataik nyomán sebtiben eszközölt korrekciókkal került február 15-én (pontosan a megbeszélt határidő napján, erre én, aki mindig mindenhonnan késni szoktam, rettentő büszke vagyok) Bálint, a szerkesztő kezébe.

A többnyire stílus-, történet- és karakterbeli hiányosságokra rámutató, többszáz pontos módosítást tartalmazó szerkesztői korrektúra két hét múlva jutott vissza hozzám, és annak ellenére nem mertem megnyitni napokig, hogy a kísérőlevélből kiderült, nem kell kidobnom az egészet, és nem teljesen megvetendő a munkám végeredménye. (Ennél persze sokkal szakértőbben és tapintatosabban volt megfogalmazva az ítélet, de az én olvasatomban akkor is így hangzik.) Bálint véleményében tökéletesen megbízom – és azok a radikális e-könyv propagátorok, akik a kiadókat kárhoztatják minden, számukra hátrányos könyvpiaci jelenségért (pl. az ár), a hozzáértő, együttműködő szellemű szerkesztői munkát és annak az eredményét (egy, az eredeti, szerzői változatot sokban felülmúló, színvonalasabb könyvet) hagyják ki a számításból. Én erről a szerkesztői segítségről nem tudok, és nem is akarok lemondani. Egy szerkesztő (és az olvasószerkesztő) számomra nem nélkülözhető eszköz, kolléga, társszerző – mert pontosan látom, hogyan és mennyit javul a kézirat (az én kéziratom) minősége az ő munkájuknak köszönhetően.

A szerkesztett változat (számold csak ki: ez már a harmadik verzió) aztán az olvasószerkesztő kezébe került áprilisban, aki az apró, mégis szemet szúró logikátlanságokra, nyelvi baklövésekre hívta föl a figyelmemet. Így írtam meg a negyedik változatot, ami eljutott a korrektorhoz, aztán a tördelőhöz, és egy terjedelmes pdf formájában ismét csak vissza hozzám. Utoljára olvastam el szöveget (és még mindig találtam benne néhány szösszenetnyi javítanivalót), és engedtem el a múlt hét péntekén, hajnali négykor.

Röviden ennyi A türkizkék hegedű története, az ötlet születésétől a nyomdáig.

Május 31-én, 18 órakor könyvbemutató az Alexandrában, a Nyugatinál. Nagyon örülnék, ha eljönnél.