Kismagyar alakváltónő

Naponta jut eszembe 2-3 olyan téma, amivel szívesen foglalkoznék. (Másképpen: olyan marhaság, amit szerintem meg kéne írni.) Végül azonban csak annak állok neki, ami elég tartósan befészkeli magát a fejembe. Hónapokra, évekre. Ritkán engedem meg magamnak, hogy olyat tegyek, amit a minap: a hirtelen fölmerült ötletből, sitty-sutty, történetkét kovácsoljak.
Íme a falatka, amit egyik reggel 10-kor kezdtem írni, és 11:17-kor (több okból is félig behunyt szemmel) posztoltam.
(Az illusztráció is én vagyok, ja, óne drájvettertaft, nyilvánvalóan.)

A családi legendáriumban fölbukkant egy ükapa, aki pálinkává változott. Később eszembe jutott egy nagy-nagynéni is, róla azt beszélték, vasárnaponként húslevessé lényegült át. Ennek ellenére meg se fordult a fejemben, hogy bármelyik sztoriban szemernyi igazság is lenne. (Úgy értem, az „igazság” földhöz ragadt „valóság”-ra vonatkozó értelmezése szerint.) Gondoltam, metaforák mindketten. Pedig föltűnhetett volna, hogy a családunk nem a poétikus megfogalmazásairól nevezetes. Kivéve persze, ha káromkodásról van szó. Ami meg olyan vonás, ami a magyar családok kilencven százalékát jellemzi, szóval miért is járna különösebb hírnévvel.
Úgyhogy meglepett, amikor a trolimegállóban ácsorgók csapatostul indultak utánam. Pedig nem történt más, csak annyi, hogy elsétáltam előttük, még csak nem is különösebben sietve. Ma reggel időben indultam munkába.
Az első percben eszembe se jutott, hogy engem követnek. Talán szólt nekik valaki, hogy a troli még a Jászainál lerobbant, pótlóbusz csak félóra múlva érkezik, jobb, ha ma reggel a saját lábukat használják helyváltoztatásra.
Aztán észrevettem, hogy sírok. Minden ok nélkül. Még csak a szemembe se szállt egy kamikáze hajlandóságú muslica.
Megtörülköztem a kézfejemmel. A kézfejemen barna nedv csordult végig.
Sötétbarna, szinte fekete.
Elfolyt a szemfesték, riadtam meg, és zsebkendőt vettem elő.
A zsebkendőt is fekete lé itatta át.
Fekete könnyeket sírok? A gondolat egyszerre volt riasztó és romantikus.
Persze tévedtem, és rögtön tudtam is, amikor megéreztem a zsebkendőn a szagot.
Eszpresszó. Sűrű, fekete eszpresszó. Andival hajtottunk föl ilyet az októberi hajnalon, amikor magyar misére siettünk a Szent Péter bazilika altemplomába.
Feltűnt, hogy a nyomomban csusszogó, caplató, kopogó és egyre csak gyarapodó tömeg a levegőt szimatolgatja. Mint kóbor vizslacsapat, amit nyulászni küldtek a mezőre.
A feketeség a kezemből is folyt, ujjaim hegyéről szigorú ritmusban csöpögött a betonra. Két perccel később már a levegőben úsztak a csöppek, mert az emberi vizslák utolértek, én meg a karommal is azon dolgoztam, hogy gyorsabban menekülhessek.
Nem volt időm töprengeni, miért és hogyan változtam kávévá. A megpálinkásodott ükapám rémlett elő a gyerekkori ijesztgetős mesék ködéből, meg hogy Andi folyton ijesztgetett: ha így döntöd magadba a kávét, egyszer csak azt veszed észre, porcelán fül sarjadzik az oldaladból.
Egy disztingvált, hetven körüli asszony megnyalta a könyökömet. Rendes körülmények között csodálkoztam volna, miért ő volt a leggyorsabb, pedig megannyiszor láttam postán sorakozó tömeget cikázásra fitt nyolcvanasokkal.
Nem mertem hátranézni, csak a cipősarkak kopácsolásából következtettem, hogy már legalább ötvenen loholnak a sarkamban.
Egy öltönyös, aftershave-től szagló srác elkapta a csuklómat. Lehunyt szemmel nyalta végig az alkarom.
Meglöktem, és futásnak eredtem.
A csorda utánam.
A bolt! A bolt a Radnóti sarkán!
Csak odáig kell eljutnom, biztattam magamat, míg a szememből csak úgy ömlött a száz százalék arabica.
Hallottam, ahogy zihálnak. Egyesek cifrázva méltatlankodtak, hogy mások milyen jogon furakodnak előre.
Iszonyú szerencse, hogy a bolt ajtaja nyitva várt. Az eladónő ki akarta szellőztetni a sztenderd parizerszagot, ki tudja. A bezúduló emberhömpöly nyilván meglepte, de nem láthattam, mert már a hűtőpultnál vágtattam.
– A tengeri egészségesebb! – hallottam a hangját, amikor lemartam a kiló sót a polcról.
Föltéptem a nejlont, és a fejem fölé emeltem a zacskót.
A só hullt, hullt, mintha arasznyi jégpáncélt kellett volna megolvasztania.
Elővigyázatosságból becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy körbevesznek, a testük melegétől izzadni kezdett a halántékom.
Nyelvek a fülemen, a nyakamon, a vállamon.
Ha nem jön össze, végem. Pillanatok alatt kitörölnek a világból a telhetetlen nyelvükkel.
Öklendezést hallottam.
Kinyitottam a szemem: az aftershave-es fickó dobta emésztetlen reggelijét a Detki kekszekre.
Mások is hányni kezdtek.
Az eladónő szótlanul furakodott előre egy felmosóvödörrel. Az emberek egyesével oldalogtak el, ki-ki a dolgára.

Nagyjából egy hónappal ezelőtt történt meg utoljára, igen, július végén, hogy félálomban összecseréltem a sót a cukorral. Kevés kiábrándítóbb élmény van, mint sós kávéba hörpölni egy nyomorú hajnalon.
Néha még most is eszpresszót sírok. Családi örökség, gondolom.

Az év magyar science fiction és fantasynovellái - mit keresek én ott?

Egy olyan könyv már biztosan lesz idén, amiben olvashattok valamit tőlem, ez pedig Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 (ősz, Gabo).

A pályázatról (ahol álnéven indultam, mert féltem, hogy rútul beégek) és a kötetbe kerülő novellákról itt olvashattok bővebben.

Aki van olyan kedves, és rendszeresen követi, miket írok, annak nem hinném, hogy meglepetés volna, hogy ezúttal nem krimit írtam. Egyrészt az első megjelent regényem, az IDA ÉS AZ ARANYGYAPJÚ is egy ifjúsági fantasy volt, a Scribdre pedig évek óta rakosgatom a sci-fi vagy fantasy műfajú novellákat, konkrétan az alábbiakat, amelyek immár egyben is letölthetők,* Deák Gábor gyors és kedves segítségének hála:
MOBI
EPUB
PDF

A tartalom (nem ebben a sorrendben):

A KÁRHOZAT ÉDES ÖRVÉNYEI - fantasy-noir

LAMANTIN POPKLASSZIKUS - urban fantasy / Odüsszeia-parafrázis

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY - sci-fi

ÉG VELED, MAMA - alternatív történelmi krimi

AZ ANGYALOK FÖLDJE MEG A BICIKLI - urban fantasy

HÁROM HALÁL - sci-fi

No meg elolvasható még a kelet-európai szuperhősös forgatókönyvem is, ami annak idején első helyezést ért el a Budapest Film vígjátékpályázatán:

LENINLAND

Jó olvasást!

* Szerkesztők segítségét, akárcsak a korábban közzétett novellagyűjtemény esetében, sajnos most sem tudtam igénybe venni, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ő munkájukra ne lenne szükség. De mivel ez a gyűjtemény ingyenes tartalom, remélhetőleg megbocsátjátok a szövegekben biztosan föllelhető kisebb-nagyobb hibákat.

Talált kéz - kriminovella

Idén sem bukkanok föl a Könyvhéten, hivatalosan legalábbis biztosan nem. Kéne hozzá egy új regény, ugyebár. Ha azzal nem is, de egy novellával mindenképpen szolgálhatok.

A TALÁLT KÉZ tavaly jelent meg nyomtatásban. A környezet kortárs és magyar, bár kitalált. A mindenkori szerzői gyarlóság következményeképpen az új nyomozó máris annyira a szívemhez nőtt, hogy azóta a folytatás is elkészült.

Fogj egy kávét és egy sütit (vagy egy sört meg egy lángost), és ismerkedj meg Mancikával, Kisharkóc önjelölt nyomozójával!

TALÁLT KÉZ by Baráth Katalin on Scribd

A nyomtatott változat forrása:
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_somogymegye_somogymegyei_hirlap_2017/

Félpénzért az Arkangyal éjjel

Az Agave Könyvek egy combosabb, -30-60%-os február végi akciót hirdetett. Ennek keretében az ARKANGYAL ÉJJEL most csak 1740 forint (egy mozijegy, nagyjából).
Repüljetek rá (meg a Winslow-kra, Le Carrékra, Simenonokra és a Hyperionra)!
És persze van még sok más izgalmasság is, itt a lista.

Az akció időközben lejárt.

ÚJ DÁVID VERON-NOVELLA

A fekete zongorát 2008. január 1-én kezdtem írni egy alagsori albérletben, a Logodi utcában,* szóval az alábbi kis történetet fölfoghatjuk kerek évfordulós megemlékezésnek is.

A tévelygő négus by Baráth Katalin on Scribd

*Ahol a regényírás mellett az albérlés terén is új tapasztalatot szereztem, jelesül azt, hogy akkor is nézd meg rendesen a nyílászárókat, ha épp nyáron kell lakást/szobát keresned.

VERON-NOVELLA A LÁTHATÁRON

Ha valakit érdekel, mikor jön új Dávid Veron-novella, az nézze meg alaposan a mellékelt (michelangelói igényességű) freskót.
Legyen békés karácsonyotok <3

Ui. Franc tudta, hogy ilyen bonyolult dolog emlékezetből tevét rajzolni!

Betyár vagyok!

(Apró adalék Az arany cimbalom születéséhez.)
A harmadik Dávid Veron-krimi, A borostyán hárfa megjelenése környékén már elevenen keresgéltem a következő témáját. Sok lehetőség átsuhant az agyamon, de ahhoz, hogy egy ötlet mellett képes legyek hónapokig lecövekelni, több kell, mint hogy első pillantásra jónak, alkalmasnak lássék. Szükségem van valami személyes élményre, kapcsolódási pontra is (ld. szenvedélyes érdeklődés).

A betyártéma korábban is megfordult a fejemben. Magyarkanizsa környéke hemzseg a Rózsa Sándort megéneklő folklorisztikus emlékektől, nem véletlenül, hiszen amikor egy betyár lába alatt forrósodott a talaj, elég volt átsurrannia a szomszéd megyébe. Üldözői ugyanis ritkán rendelkeztek hatáskörrel a szomszéd megyében - márpedig Ókanizsa csak egy ugrásra volt a hajdani Csongrád-Bács-Bodrog határvonaltól.

Két további mozzanatra azonban még szükségem volt, hogy kikössek a téma mellett.

Az egyik egy rokoni lakodalom, népes, igazi bácskai, két falu közt a semmiben, egy csárdaszerű helyen, hajnalig tartó táncos mulatozással. No nem a mulatozás volt a konkrét fejbekólintás. (És nem is a pálinka, pedig!) Hanem egy dal. Egy betyárokról szóló népdal, amire vacsora közben zendített rá a zenekar és a vendégsereg. És hát az élő néphagyomány engem eléggé szíven tud ütni (akár egy százéves kis cédula, ha kezembe foghatom - ne mondjátok el a történészkollégáknak, nem túl professzionális hozzáállás :)). Ráadásul ebben a dalban olyan élénk, mondhatni filmszerű sztorielemek vonultak el, hogy hirtelen egymásra kopírozódott a szemem előtt az éneklő rokonság és a megénekelt történet, amolyan szellemképesen.

A másik ösztönző fejbekólintás már a dal következménye volt. Amikor a könyvtárban olvasni kezdtem a kitűnő Minamizuka Shingo Rózsa Sándor-monográfiáját, kiugrott a szövegből az Ókanizsa. Kiabálni akartam, hogy hé, hát ez itt kész van, kitalálnom se kell, mert "meg van történve" - persze nem kiabáltam, az ember ne ordítson egy könyvtárban, az OSZK történettudományi olvasója közepén meg pláne ne.

Amikor arról faggatóztok, mikor jön a következő Dávid Veron, tudnotok kell, hogy én ezeket a mozzanatokat várom. Hogy a küszöbömre álljanak, és megmutassák magukat. Vannak már ilyenek, de egyelőre csak határozatlanul flangálnak a környékemen. Ha majd bekopognak, akkor tudom, hogy egymásnak szántak minket.

/A szóban forgó népdalt itt lehet meghallgatni, a saját, csöppet se sebestyénmártás előadásomban :) /

Jó az, ha egy nő vicces?

"Neked jó a humorod... Vagy ez egy nő számára nem feltétlenül pozitív megjegyzés?" - kérdezte egy ismerősöm (később jó haverom) egy héttel a kollégiumi beköltözés után, a nagy éjszakai beszélgetések idején. A kérdést azóta se tudom egyértelmű igennel vagy nemmel megválaszolni, viszont a humorról eszmefuttattam egy rövidet a Könyves Magazin karácsonyi számában.

MIÉRT MESÉLEK TÖRTÉNETEKET?

Az alábbi kis expozéval nyitottam a HVG Extra Business Szalon "Storytelling - történetek, amelyek meghatároznak" című estjét június 7-én.

Mivel én vagyok az egyik abból a nagyjából másfél magyar emberből, aki nyilvánosan, mi több, elit alkotói környezetben is föl meri vállalni, kifejezetten vakmerő módon a saját neve alatt, hogy krimiket ír, természetes, hogy egy nyomozásról fogok mesélni. Megnyugtatok mindenkit, lesz benne zaftos apagyilkosság, ami pedig a tettest illeti: aki olvasta Agatha Christie-től az Ackroyd-gyilkosság című furfangos alapművet, az vegye úgy, hogy adtam egy tippet. 

Mivel a krimiolvasók azt szeretik, ha már az első oldalon kést döfnek valaki hátába, az ókori görögöket most mellőzöm, és rögtön a Krisztus utáni 1998-as évhez ugrom. Ha jól emlékszem, ennek az évnek az őszén történt, hogy az ELTE bölcsészkarának néhai, legendásan karban nem tartott Piarista közi főépületében egy zsenge történész tanársegéd történetfilozófia kurzust hirdetett meg. Hogy a történészhallgatókat mennyire izgatta a történetfilozófia, arról némileg képet ad, hogy a kurzus a legfölső emeleten kapott termet, ahol kizárólag a dialektikus materializmus sívó szelleme lakott. A teremnek nevezett ürgelyukból két perc alatt elszívtuk az összes oxigént, a szabályozó nélküli, ókori görög fűtőtestek pedig kellemesen finnugor szaunahangulatot teremtettek az ősz lévén pulóverbe burkolózó hallgatók számára. Történetfilozófiáról volt szó, természetes hát, hogy a teljes történészállományt legalább öten képviseltük (az én felvételim idején egy évfolyamba 180 történészhallgatót vett föl az ELTE). A kurzus mindazonáltal megvilágító erejű volt, legalábbis számomra. Főleg – mint az a tapasztalatlan vidéki tudósjelöltek életében közhelyesen lenni szokott – a dinamikus, életes történelemhasználatra buzdító Nietzsche művei miatt.

A kurzus egy pontján fölmerült a körkérdés (mondom, fiatal volt a tanár), hogy kit miért érdekel a történelem. Két komoly és felnőtthöz illő válasz közé bevakkantottam, hogy engem csak a jó sztorik miatt. Noha az ajtó felől nem emelkedett ősz bárd, a lehelet azért pár másodpercre megszegődött (ennek persze pofátlan provokátor módjára örültem). Aztán az egyik idősebb hallgató, menteni a menthetőt, kedvesen megjegyezte, hogy biztos azért ez a deformált vélemény, merthogy én magyar irodalom szakos is vagyok. Hiszen az irodalomkedvelőkből csakis komolytalan történész lehet, megrontja őket az a sok randa fikció.

Különben ez nem is akkora hülyeség, engem sajnos tényleg megrontott a sok randa fikció, de ennek az ördögi következményei csak később váltak láthatóvá. Adott pillanatban még más rejlett a nyegle válasz hátterében: a mélységes csalódásom, amit a történettudomány okozott. Kicsit mintha elkéstem volna ezzel, tudom, tudom, az ilyen tájékozatlan hülye minek megy történelemszakra.

Hogy mégis ezt a szakot választottam, arra egyszerre fölöttébb profán és fájdalmasan coelhói a válasz: meg akartam találni a saját történetemet. Történet nélkül ugyanis nincsen én. Egyes narratív pszichológiai elméletírók szerint az identitás nem más, mint az identitás története.

Nem számoltam sajnos azzal, hogy a saját történetemet, a közösségem múltjának történetét éppen annyira könnyű nyakon csípni, mint az egyszeri nézőnek Columbo tettesét akkor, ha lemarad az epizód első tíz percéről. Úgy értem: ez tényleg egy rohadt bonyolult nyomozás, talán még Miss Marple-nek is beletörne a kötőtűje. A történetírás ugyanis halmozottan hátrányos helyzetűként kezeli mindazt, ami én vagyok: a nemzeti kisebbségeket, a nőket, és mindenkit, akit a múltja a parasztsághoz köt. (És jelenleg bármennyire is a pesti belvárosban feszítünk, a többségünk múltjában ott van az a paraszti ős. Hogy húsz vagy ötven vagy százötven évvel ezelőtt, az mindegy.) A fenti csoportok ugyanis a történetíró számára szinte teljesen némák. Az egész napos kubikolás után viszonylag kevesen ülnek neki, hogy papírra vessék aznapi kalandjaikat. Meg hát nem is gyakorolnak a tömegekre valami nagy hatást.

Ennél persze több és egyéb oka is van annak, hogy a történészeket a legutóbbi évtizedekig nemigen érdekelték az olyan közönséges emberek, mint én. Ebből kifolyólag hevesen érdeklődni kezdtem az iránt, hogy is lehet ez; hogyan is csinálják a történészek a történelmet. Mármint ezt a lyukacsos, fejem fölött elszálló, fontoskodó nagybetűs sztorit. Egész pontosan az volt a kérdésem: mennyire irodalom a történetírás, mennyire vannak rászorulva a történészek az irodalom eszközeire: a történetek sablonjaira, poétikájára, nyelvére.

Az ilyen típusú aláaknázós kurkászásban a kezemre játszott a tény, hogy a narratológia, az elbeszélés tudományközi vizsgálata éppen virágzóban volt, és a neves elméletírók a történészek munkásságát is meg-megpiszkálták. Én pedig lelkesen csatlakoztam hozzájuk, és a következő tizenöt évben összehordott tanulmányaim nagy része azt firtatta: hogyan ácsolja a történész azokat a sztorikat, amelyeknek én nem lehetek a részese. Ez az, amit részemről apagyilkosságnak is nevezhetünk.

A történetek iránti érdeklődésem később további fordulatokat vett – annak ellenére, hogy ezen a ponton, vagyis a mai napon úgy tűnik, minden út a történelmi krimi felé vezetett. Volt például egy kövér tízéves kitérő, ami alatt különböző reklámügynökségeknél gyakoroltam a kreatív árokásást. Ez a tíz év a rosszabb napokon (például amikor valami fogalmatlan majom, vagyis egy kritikus beleköt az egyik regényembe) maximálisan kidobott időnek tűnik. Jobb napokon (mondjuk amikor egy lényeglátó és szellemes géniusz, vagyis egy kritikus megdicséri az egyik regényemet) belátom, hogy a reklámos melóknak nemcsak egy rakás hasonszőrű, kripto-artisztikus hajlammal rendelkező haveromat köszönhetem, hanem néhány igazán hasznos készséget is: azt, 1) hogy viszonylag gyorsan el tudom dönteni, melyik ötlet működőképes hosszú távon; 2) hogy mindenkinek a szemébe röhöghetek, aki múzsákat meg mindenféle alkotói hangulatokat emleget (egy rendes reklámos egy órán belül prezentál minimum három tökös kampányötletet, ha kell, márpedig sűrűn kell); illetve 3) azt a darwini jelentőségű felfedezést, hogy fekve jobban megy a gondolkodás, mint ülve. (Ezt lehet, hogy majd demonstrálom is.)

De a saját történetem még mindig nem volt meg. A reklámos időszak, azaz a súlyosan alkalmazott kreativitás időszaka alatt egészen lekopott rólam az az irodalmi sznobizmus, amit az egyetemen szedtem föl; és ekkor jöttem rá arra is, milyen kevés az időm. Milyen kevés egy ember ideje. Szóval, ha már a saját történetem után addig pont olyan tehetséggel nyomoztam, mint a Poirot-regények Hastings kapitánya, kiderült, hogy az ügy sikerének érdekében csak egy dolgot tehetek: megírom én a saját történetemet. Persze nem direktben, a lyukra futott szegény magyar író-padavan sanyarú sorsát, mint egy rendes, örökkévalóságra apelláló művész, hanem olyasmit, ami mellett hosszan ki tudok tartani. Vagyis amit tényleg, őszintén szeretek csinálni. És ami nyomokban talán még engem is tartalmaz. Plusz nincs telehányva vele a kortárs magyar irodalmi piac se. (Igen, ez a reklámos pragmatizmus, a rendes művészek szótárában az opportunizmus címszó alatt kell keresni.)

Miután megállapítottam, hogy a detektívregény és a történelem bolhapiaca lesz az a párosítás, amivel különösebb agykárosodás nélkül kihúzhatom a megírás hosszú hónapjait, rendkívül éles ésszel arra jutottam, hogy a történelmi krimi lesz az én történetem. Összesöpörtem a fiókból a romokat, amikre évekkel korábban egy tanulmányt akartam alapozni, arról, hogy a szülővárosom századfordulós társadalmát milyen konfliktusok szabdalták. Hozzácsaptam egy botcsinálta nyomozót: egy módos parasztgazda irodalmi babérokra törő, kotnyeles lányát; no meg a klasszikus detektívregény műfaji szabálykönyvét, amiket minden valamire való amatőr az Agatha Christie-regényekből desztillál. Így született meg A fekete zongora című krimi, és benne a történelmi (bár sajnos csak a második oldalon felbukkanó) hulla.

A többi pedig már – még ha nagyon sárga és nagyon savanyú is – történelem. Nemcsak az enyém, hanem egy olyan közösségé, ami a nagybetűs történetírás számára leginkább nem létező. Kár, hogy ez a történet csak egy detektívregény.

44 OLDAL KRIMI - TÖLTSD LE!

Forrás: Fortepan.hu (Wirthmann Julianna)

Keresztrejtvényben üzente meg öngyilkossága okát? - Markovics Izidor detektív élete ezzel az Urbanlegends.hu bejegyzéssel kezdődött. Egy ismerősömben merült föl a kérdés, miért is nem írok én ebből novellát. És valóban, semmi okom nem volt arra, hogy ne írjak. Úgyhogy írtam.

Miközben a "nem szerethető főhős" kérdéskörén is ekkoriban kezdtem el problémázni.

Egyébként is viszket a tenyerem a "szerethető" jelzőtől (ami szerintem részben az indokolatlan kritikai maszatolás szinonimája), a kérdés lényege pedig, hogy milyen veszélyei vannak egy ún. antihős kinevezésének. Dávid Veron életre gyúrásakor még őszintén féltem attól, hogy egy erkölcsi alapállását tekintve kifogásolható szereplőt nem fogad el hősként a reménybeli olvasók többsége. (Tudom, tudom, olvasója válogatja.) A szerethetőség elvárása a nőalakokat illetően különösen súlyos, és - ami még súlyosabb - nem csak a fikciós világban öl, butít és dönt nyomorba.*

Időközben öregebb lettem, aminek az ősz hajszálak mellett az is hozadéka, hogy kevésbé félek az olvasói/kritikusi reakcióktól, egyszersmind a türelmem is egyre kurtább. Az Arkangyal éjjel főhőse részemről híven dokumentálja a "szerethetőség" (blöá) feltételének egyáltalán nem kockázatmentes feladását. Igen, voltak olvasók, akik hangosan idegenkedtek az Arkangyal antihősének megkérdőjelezhető moráljától: lehet-e szurkolni vagy akár együtt érezni egy efféle figurának, figurával? Az idegenkedés persze az olvasó szíve joga, nem is az olvasókat akarom megváltoztatni, hanem tőlük függetlenül én változtam meg, és ez nyomot hagy a regényeimen is.

Markovics Izidor alakja az Arkangyal előtt született. Mondhatni, az antihősség tesztje volt ő. Azt gondoltam ugyanis, novellában bátrabban kísérletezhetek. Mivel azonban Markovics és a történelmi környezet továbbra is érdekelt, írtam még egy novellát, aztán még egyet. Mindhárom történet 1926-ban játszódik, Budapesten, és mindháromnak Markovics a főhőse. A Scribd számlálója szerint összesen ötezernél is többen olvasták ezeket a bűnügyi sztorikat, ezért is gondoltam, hogy összecsomagolom őket, hátha praktikusabb ily módon a letöltés.

A kisregény méretű, 14 ezer szavas Markovics-gyűjteményt, amit szimplán Budapest 1926-nak kereszteltem, innen lehet letölteni (Google Drive linkek):

MOBI formátumban (Kindle)

PDF-ben.

Jó olvasást!**

*Tehát olyan, mint Piszkos Fred rokonszenve.

**A szövegek szerkesztő és korrektor közreműködése nélkül készültek, az olvasások száma viszont arra utal, így is élvezhetőek. (Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a fenti szakemberek munkája nélkülözhető volna általánosságban.)

KÉSŐ - ÚJ röpnovella

Bedugult a körút!

A kulcs beletört a zárba!

Már a sarkon voltam, amikor észrevettem, hogy lekávéztam az ingemet!

A megállóban toporgott, a mobilját nézte. Ha a busz két percen belül ideér, akkor ő csak öt percet késik. De ha három perc múlva jön, akkor lemarad a villamosról, úgy meg már tíz perc.
Ideje kifogásokat gyűjteni.
A jó kifogás életszerű. Együttérzésre készteti a főnököt. Apró, de jelentékeny kellemetlenség. Bárkivel megeshet, még a főnökkel is.
Elnézett a pályaudvar felé, ahonnan a busz indult. Többen is szuggerálták a forgalmat, hátha a telepátia átrepíti a buszt a dugó fölött, puhán belebegteti a megállóba. Egy buggyos nadrágos, fiatal nőt a szuggerálás egészen a járda pereméig hajtott, és ahogy kihajolt a forgalom benzines ködébe, aranyszandálos lába lebicsaklott az útra.
Így bukkant ki mögüle egy ismerős arcél.
Hirtelen elfeledkezett a buszról, a kifogásokról. Még a főnökéről is.
Az arcél megbűvölte. Csak bámulta, elhomályosuló szemmel.
Nahát. Teljesen kopasz. A füle is megnyúlt. De a rövid, vastag orr meg az a meredek homlok egyértelműen az övé.
Húsz év óta nem. És most épp itt, a megállóban.
A húsz év persze csak úgy igaz, hogy személyesen. Hogy személyesen nem. Mert amúgy látta a fotóját párszor az újságban: egyszer a népszámlálás eredményeiről nyilatkozott, másszor a statisztika új módszereiről. Hogy harmadjára miről kérdezték, arra nem emlékezett. Rég volt, és ő épp a kamaszkorával küzdött. Nem akart összejönni az első szerelem. Vinnyogott az ágy sarkában, amikor azt hitte, nem hallják.
Évek múlva jött rá, hogy az anyja végig tudott az ő szerelmi gyötrődéséről. Nemcsak erről az első igaziról, de az összes többiről is.
Föl kéne hívni anyát. Mit gondolsz, anya, ki van itt a megállóban.
Elsőre kitalálná. Olvassa a hanglejtését, mint Kobajasi Kenicsiró a kottát.
Ó... De hisz nem hívhatja föl. Már nem.
A szandálos nő visszaállt a helyére, ezért neki a nyakát kellett nyújtogatnia, ha látni akarta azt a fejet. A sovány, hajlott testet.
Óvatosan nyújtózkodott, nem akarta, hogy észrevegyék. Még nem.
Húsz éve még dús, szőke haja volt. Amikor melléült, hogy magyarázzon, egy sűrű tincs hullott előre mindig, olyan hosszú, hogy súrolta az íróasztal lapját, néha még a ceruzaforgácsot is fölszedte, hogy aztán a fürdőszobában hullajtsa el.
Leletek a fésű fogai közt.
Tényleg bedugult a körút. Kifogásnak mondjuk elég sovány, őt legalábbis nem mentené meg a túlóráktól és a szemrehányásoktól.
Rombuszmintás kardigánja van. Negyven fok felé sprintel a nyár, a levegő térdmagasságban remeg az aszfalt fölött. De ő kardigánt vett. Az ingének is biztos hosszú az ujja.
Megcsapta az orrát az arcszesz ismerős illata. Hirtelen olyan emlékek iszkoltak szét benne, hogy legszívesebben nekitámaszkodott volna a mellette álló fa törzsének. Riadtan fordult el az ellenkező irányba, a Duna felé.
Csak akkor érezheti így ezt az illatot, ha lebukott.
Ha ő észrevette, és idejött. Hozzá.
Biztos a háta mögül lesi.
Húsz éven keresztül nem, erre most rögtön. Ráadásul lopva. Leselkedve.
Csukott szemmel várta, hogy megszólítsa. Hogy a nevét mondja.
Nem történt semmi.
Erőt vett magán, visszanézett.
Még mindig ott állt, ahol eddig. Hajlott árnyékot vetett az aranyszandálos nőre.
Talán valaki másról párolog ugyanaz az arcszesz. Vagy ő hallucinál.
Nevetséges.
Oda kéne menni hozzá.
Nevetséges.
De azért oda kéne menni hozzá.
Bal lába bizonytalanul mozdult, cipője orra irányba fordult.
Na végre. Itt az a rohadt busz.
A többiek máris befelé nyomták. Ő hátralépett, megnézte a számot. Nehogy ebben a félszédültségében rossz járműre szálljon.
Az ajtók pittyegtek, záródni akartak.
A küszöbre tette a jobb lábát. Oldalra sandított, egyedül száll-e föl. Hogy nem jön-e ő is ezzel a busszal.
– Gyerünk, gyerünk! – nógatta egy apró asszony odabentről.
Fölszállt.
Táskáját maga elé húzta, minél kisebb helyet foglaljon. A busz szuszogva indult a hídnak.
Semmi gond. Ez így volt kitalálva. Ha odamegy, és megszólítja…
Jaj, ugyan már. Ha odamegy, és megszólítja, lemarad a teljes reggeli mítingről.
Különben is, hogy kezd el az ember beszélgetni a saját apjával.

HALÁL AZ AMATŐRÖKRE - történelmi kriminovella

Markovics Izidor - a gyomorbajos pesti detektív 1926-ból - újra nyomoz!
Méghozzá három teljes év után, én legalábbis elcsodálkoztam, hogy ilyen régen engedtem utoljára útjára szegény rosszkedvű fakabátot.

Markovicsnak volt már kalandja keresztrejtvényes öngyilkossal és tűzhalált halt temetőcsősszel. Ezúttal egy futballpályán talál rá az ügy, és persze nem kívánja egy porcikája se nyomozást. Mint általában.
Akár a keresztrejtvényes öngyilkosságnál, ezúttal is egy megtörtént eseten élősködött a fantáziám. Az esetről írott újságírói beszámolót lásd a szövegbe illesztett fotón.*

Jó olvasást - akár most, akár a villamoson, a buszon, az ágyban, a fürdőben, ebédszünetben, a konyhában, a reggeli vagy mindenkori kávé mellett. Akár számítógépen, e-olvasón, tableten vagy telefonon. Markovicsnak aztán édesmindegy, mit és hogyan csinálsz :P

Halál az amatőrökre by Baráth Katalin on Scribd

* A Dávid Veron-történetekben csak elvétve van (és lesz) szó fociról, pedig Veron kortársai (nem beszélve Markovics Izidor kortársairól) igen nagy érdeklődéssel figyelték, sőt művelték ezt a sportot, úgy Pesten, mint Ókanizsán. Ha többet akarsz tudni a századelős magyar futballvilágról, lapozz bele ebbe (vér!, cselszövény!, erőszak!, dráma! - csak pár dolog, ami a krimiolvasók figyelmét magára vonhatja :))

Szerinted ez vicces?

Vígjátékot írni nem poén.
"Bányában dolgozni, na az nem poén", mondhatnád, és persze igazad is lenne, de maradjunk egyelőre a fent jelzett téma külszíni fejtegetésénél.
Február óta dolgozom kisebb, de inkább nagyobb erőbevetéssel egy vígjáték forgatókönyvén. És - számomra legalábbis meglepő módon - a megfelelő humor megtalálása volt a munka legizzasztóbb része.

Humor ugyebár sokféle van. Az ember (én) pedig hajlamos úgy keresni a megfelelőt, hogy intuitív módon körberajzolja magának a humorok legbővebb metszetét. Mert persze azt szeretném, hogy minél többen viccesnek találják a történetemet. Még úgy is, hogy már megtanultam néhányszor: az alkalmazkodásra való megfeszített törekvés nemcsak a lehetetlen kísértése, hanem szükségszerűen bukásra is van ítélve.* (Megvannak Olcsó Poén szomszédék a Monty Pythontól? Na, nekem is megvoltak :))
Szerencsére ilyenkor jönnek az okos emberek (hála Istennek, hogy vannak, és hogy beszélnek hozzám), és szólnak, hogy mondjak le az általános tetszésről, de ne mondjak le a szubjektív humorérzékemről. Bármi lesz is.
Ezt felfogni és megvalósítani telt nagyjából fél évbe.

Ráadás öröm, hogy a saját ízlésem (újra) megtalálásával a történet is sajátabb lett, egyre nyilvánvalóbban az enyém. Márpedig ez a legbiztosabb módja annak, hogy egy történetnek legyen ún. szíve. Ami ártani biztosan nem árt.

* Igen, jól látod, ez önbizalmi kérdés is, az meg egy olyan bonyolult és élethossziglani probléma, hogy most nem is bolygatnám. (Amúgy sincs hozzá bátorságom :P)

Aktuális izéim

Gyors helyzetjelentés:
- van egy egyharmadnyi regénykéziratom (télen írtam, valós eseményeken alapuló 56-os krimi, nem sorozat), igyekszem nyáron befejezni;
- van egy manapság játszódó kisvárosi kriminovellám (megyei napilapokban jelent meg folytatásban, áprilisban, remélem, sorozat lesz belőle, mert eléggé el nem ítélhető módon kedvelni kezdtem az ún. nyomozómat és a világát);
- egy vígjáték forgatókönyvén dolgozom, ez most a fő meló.

Persze vannak mindenféle extra ötleteim még. Ha elmúlt ez a mínusz kilencven fokokban tobzódó, szibériai tavaszspecialitás, remélhetőleg ki is csíráznak. Ráadásul levéltár-elvonási tünetek mutatkoznak rajtam, öt éve még nem tudtam, hogy ilyen is létezik, de a nagyon közeli jövőben muszáj megfogdosnom pár 100 év körüli iratot, különben!

Addig is vessetek egy kétperces pillantást Dávid Veron Ókanizsájára: így néz ki most, légifelvételeken.

Aerial Film Production | Town from Light Writers on Vimeo.

Új HVG Business a történetmondásról

Történetmondás és a történetek ereje - irodalomban, filmben, reklámban, iparban. Ed Catmull (Pixar), Tasnádi István, Cserna-Szabó András meg egy kicsit én is.
HVG Business 2017/01, már az újságárusoknál.

Aranyapánk

Holnap lesz kétszáz éve, hogy Arany János megszületett. Én mindig is eléggé kedveltem az öreget, az utcanévadók hasonlóképpen. Úgyhogy gyűjtögetni kezdtem a Google-térkép segítségével Arany János utcákat (fotóik által képviselve). Kétszáznál talán majd abbahagyom. Szerencsére az Arany János utca olyasmi, ami az országra mindenütt jellemző. Utcanévtábla-készítők, fektessetek Arany Jánosba!

Itt vannak az utcák:
https://www.facebook.com/pg/barathkatalinkonyvek/photos/?tab=album&album_id=1640852585941185

Szilveszter

Köszönöm, hogy idén is olvastatok. Különösen, ha olyasmi is volt az olvasmányaitok között, amit én írtam :P

Hogy jövőre mivel rukkolok elő, még nem tudom pontosan. Regényíróilag épp nem vagyok valami motivált, írnom ettől függetlenül lesz mit, kezdve rögtön egy szakmonográfiával, amihez kiadó még nincs, kötelező jellegű határidő viszont van. A nagy kihívás úgy megírni ezt a szöveget, hogy ne csak az a másfél történész legyen képes elolvasni, akinek esetleg a kutatási témájába vág.

(Ó, és közben pénzt is kell keresni, de ez mindannyiunk mindennapi problémája, minden évben :))

Legyen boldog új évünk.

Ajándék novellamelléklet

A téli Könyves Magazinban.

"A 48 oldalas ajándék 1956-os novellamellékletben tíz író, köztük Baráth Katalin, Kemény Zsófi, Nagy Gabriella, Tóth Krisztina, Ugron Zsolna dolgozta fel egy-egy valós vagy fiktív személy napját a forradalomban."

Új regény. Kezdemény. Csonk. Szerű izé.

Van az a fázis, amikor minden elfoglaltság, de tényleg minden, még a mosogatás is kívánatosabbnak tűnik (az íróasztal távolából), mint ezt az izét csinálni. Az eleje, amikor tudod, hogy még sok, sok, sok van hátra. (Lehet, hogy valami problémám van a hosszú távú bármicsodákkal?) No mindegy, azért én tolom, ahogy a költő oly bülbülszavúlag kifejezi magát.

(Biztos a férfi főhőssel van a baj.)
("Azzal mindig baj van", mondom majd 20 év múlva.)

(Elég lesz 10 év is.)

(Vagy 5.)

Orvosság a novemberre

Karinthy.

(A hangfelvételeket amúgy azért csinálom, mert olyan kedvem van.)

"[N]émely ember úgy veti le a ruháját, hogy egyszerre rántja le a kabátot és a mellényt - mások viszont előbb a kabátot veszik le s csak azután a mellényt.
Mi a különbség? Mi ennek az oka? Mi a helyes? Mi itt az igazság?"

Az égető kérdésre számos híresség válaszolt (Karinthy szerint). Köztük Einstein.

A teljes szöveg ebben a kötetben olvasható:

https://moly.hu/konyvek/karinthy-frigyes-igy-lattatok-ti-amirol-a-vaszon-mesel