NOVELLAPREMIER!

Tudom, hogy jobban szeretnétek olyan krimit olvasni, amiben Stacey van, Chris, esetleg Sven-Göran, de ez sajnos még mindig nem az :P
Vadiúj, rövidke, olvassátok:
https://www.facebook.com/notes/agave-k%C3%B6nyvek/bar%C3%A1th-katalin-c%C3%A9g%C3%BCnk-nem-v%C3%A1llal/10156378321119412/

PRÓZÁT ÍRVÁN

Örkény mondta egyszer, hogy: „A nyelvhelyesség a prózaírók ügye, a költők »glóriával általlépik azt«” Hát nagyon igaza van. Nem ismertem a „nyelvhelyesség” nevű állatot, míg verset írtam. Prózát írván viszont megtanultam, hogy hol lakik az úristen.

Nemes Nagy Ágnes

RTV műsor, 1974. év, 28. hét

Metacukor (novella)

[Vasárnap reggeli ujjgyakorlat.]

Amikor egy karácsony utáni reggel nyugtalan álmomból felébredtem, szaloncukorrá változva találtam magamat ágyamban. Lassan olvadó étcsokoládé hátamon feküdtem, és ha kissé fölemeltem a fejemet, megláttam domború, aranyszín, csillogó papírba csomagolt hasamat, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplanom.
„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam.
Az aranyos ragyogású anyag, ami körbeölelt, mindazonáltal elnyerte tetszésemet. Elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy már megint nincs egy rongyom se, amit szilveszter este magamra húzhatnék – a tavalyi flitteres, ibolyalila koktélruhát mégse vehetem föl, összesúgnának a hátam mögött, hogy mindig ugyanazt hordom, nem gondolták volna, hogy ennyire rosszul megy. És hát a haja is! Inkább összefogta, nehogy fodrászt kelljen fizetni a mesterséges hullámokért.
Fölkelni azért nem volt könnyű, hiszen nem volt se kezem, se lábam. De föltaláltam magam: előbb jobbra, majd balra hengeredtem, aztán megismételtem a műveletet, végül puff, leduffantam a kihűlt padlószőnyegre.
A zajra mozgolódás támadt a lakás ajtón túli részében. Nem csoda, hogy fölébredtek: ha egy hatvankilós szaloncukor (kerekítettem előzékenyen lefelé a súlyomat, nem mintha e pillanatban jelentősége lett volna – illetve nem is, egy nő súlyának minden pillanatban jelentősége van) fél métert zuhan, abba beleremeg a panel.
– Nahát – dugta be férjem nedvesen pirosló orrát. – Anyád szaloncukorrá változott.
A kislányom nem volt ilyen diszkrét. Bedübögött a szobába – fenét se használ az új lúdtalpbetét, futott át szaloncukor-agyamon –, és letérdelt mellém. Pizsamájából levendulaillat áradt. Jó ötlet volt öblítőt váltani, gondoltam.
– Még sose láttam ekkorát! – csodálkozott rám, és óvatosan végigfuttatta ujjait a csomagolásomon.
Az aranypapír halkan zörgött keze nyomán. Talán ez csalogatta be a férjemet a szobába, talán az együttérzés.
– Kisebbnek látszik, mint… mint mozgásban – térdelt le ő is. Megérinteni azért nem mert.
A gyerek a szájába vette a mutatóujját. Aztán – minden átmenet nélkül – alám csúsztatta a kezét, kitapogatta az aranypapír szélét, belekapaszkodott, és megrántotta.
Tenyérnyi széles szalagban hasadt le rólam a csomagolás. Meztelen hasam csokoládéfeketéje tompán fénylett a téli reggel gyér világosságában.
Minimum negyven százalék kakaótartalom, gondoltam elismerően.
– Ne… – fogta meg férjem a gyerek csuklóját.
Hangjából hiányzott a meggyőződés.
Egymásra néztek. A férfi, akinek nyolc éve és két hónapja igent mondtam, és a kislány, akit öt éve és négy hónapja szültem. Tudtam, hogy mire gondolnak.
Tiltakozni akartam, de egy szaloncukornak se hangja, se szája.
A férjem ököllel csapott a hasamra. A csokoládé behorpadt, én meg hangtalanul ordítottam.
A gyerek engedélyt kérve pislogott a férjemre, aki nagy levegőt vett, majd bólintott.
Aprócska kéz hasította föl a horpadt csokoládéburkot. Belém mart, és maroknyi tölteléket kapart ki belőlem.
Nem gondoltam, hogy a szülésnél fájhat valami jobban. Tévedtem, mint már annyiszor.
– Na? – bökte oldalba a férjem a gyereket, akinek máris maszatos volt mindene, levendulaszagú pizsamájától a homlokáig.
– Karamella – mondta a gyerek, és a tenyerét nyalogatta.
– Kár – jegyezte meg a férjem. – Azt hittem, zselés.
Azért ő is tépett egy darabot.
Iszonyú fájdalom hasított belém.
Próbáltam lecsillapodni. 

Nem ordítunk a családdal, gondoltam. Végül is karácsony van.

Szeressük egymást, sci-fisek

- búgtam a mikrofonba akárha Kanczler Katalin Mária, imigyen vizionálva a hard sf és a mainstream irányzatok megbékülését egy messzi-messzi galaxisban...

A valóságban persze csak beledörmögtem itt-ott "Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" kötet bemutatójába. Köszönöm a meghívást és a megismerkedést a novellistatársakkal, jólesett, épp annyira, mint utána a privát kocsmázás, ahol is megállapíthattam, ha ránk omlana a pince, helyrehozhatatlan károk érnék a magyar fantasztikum közeljövőjét. (Engem ugyanakkor max. Ötvös Csöpi szelleme tudna azonosítani.)

A szervezést és a fotókat köszi a Próza Nostra különítményének, legalább ugyanilyen sikert jövőre is!

Spekulatív fikciósok összeborulása

...december 8-án a BEM moziban, ami ifjúkoromban arról volt híres, hogy a vetített filmek suttogásait és sikolyait ötpercenként nyomta el a négyeshatos kanyarbani csörömpölése, talán most is így van, majd mindjárt megtudom.
(Vagy fiktív spekulánsoké...?)
Csak egy programban vagyok közvetlenül érdekelt, mégis én vagyok a plakátarc, legalábbis reggelente pont így nézek ki, na jó, talán egy fokkal monokrómabbul.

Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 – Könyvbemutató és közönségtalálkozó (18.00-19.30)
Jonathan Strahan sci-fi és fantasy antológiájának nyomán idén először jelent meg magyar szerzők műveiből összeállított kötet. Befutott és kezdő, zsánerben ismert és zsáneren kívül alkotó írók novellái érdekes képet rajzolnak ki a hazai SFF irodalomról. Merre tart a novella itthon? Mit lehet megállapítani ezekből a művekből, és mi érdekli magukat a szerzőket? Ezekről és más érdekességekről faggatjuk majd az írókat.
Résztvevők: Kleinheincz Csilla (szerkesztő, GABO) és a kötet szerzői: Baráth Katalin, Erdei Lilla, Kis Gabriella, Rusvai Mónika, Sepsi László, Sziács Viola, Veres Attila. Moderál: Borbíró Aletta, Gaborják Ádám.

A többi programpontot itt találjátok:

https://www.facebook.com/events/363645570873098/

Egy hatás alatt álló olvasó

Minden elolvasott könyv (gyakran az olvasatlan is) hatással bír az olvasójára. Tíz könyvet emeltem ki, amelyek rám bizonyosan hatottak, és a tanulság egyrészt az, milyen fontosak a gyerekkori olvasmányok, másrészt hogy bárcsak olvashatnék úgy, mint gyerekkoromban, engedve, hogy mindenestül "megegyen" a könyv - bármilyen is az.
Itt van a listám, megjegyzésekkel.

BORÍTÓPREMIER!

Alcím: "krimiírók diverzáns tevékenysége".
Hamarosan a nyomdában.

Havancsák Gyula grafikus és Szabó Vince 

tipográfus munkája

Kismagyar alakváltónő

Naponta jut eszembe 2-3 olyan téma, amivel szívesen foglalkoznék. (Másképpen: olyan marhaság, amit szerintem meg kéne írni.) Végül azonban csak annak állok neki, ami elég tartósan befészkeli magát a fejembe. Hónapokra, évekre. Ritkán engedem meg magamnak, hogy olyat tegyek, amit a minap: a hirtelen fölmerült ötletből, sitty-sutty, történetkét kovácsoljak.
Íme a falatka, amit egyik reggel 10-kor kezdtem írni, és 11:17-kor (több okból is félig behunyt szemmel) posztoltam.
(Az illusztráció is én vagyok, ja, óne drájvettertaft, nyilvánvalóan.)

A családi legendáriumban fölbukkant egy ükapa, aki pálinkává változott. Később eszembe jutott egy nagy-nagynéni is, róla azt beszélték, vasárnaponként húslevessé lényegült át. Ennek ellenére meg se fordult a fejemben, hogy bármelyik sztoriban szemernyi igazság is lenne. (Úgy értem, az „igazság” földhöz ragadt „valóság”-ra vonatkozó értelmezése szerint.) Gondoltam, metaforák mindketten. Pedig föltűnhetett volna, hogy a családunk nem a poétikus megfogalmazásairól nevezetes. Kivéve persze, ha káromkodásról van szó. Ami meg olyan vonás, ami a magyar családok kilencven százalékát jellemzi, szóval miért is járna különösebb hírnévvel.
Úgyhogy meglepett, amikor a trolimegállóban ácsorgók csapatostul indultak utánam. Pedig nem történt más, csak annyi, hogy elsétáltam előttük, még csak nem is különösebben sietve. Ma reggel időben indultam munkába.
Az első percben eszembe se jutott, hogy engem követnek. Talán szólt nekik valaki, hogy a troli még a Jászainál lerobbant, pótlóbusz csak félóra múlva érkezik, jobb, ha ma reggel a saját lábukat használják helyváltoztatásra.
Aztán észrevettem, hogy sírok. Minden ok nélkül. Még csak a szemembe se szállt egy kamikáze hajlandóságú muslica.
Megtörülköztem a kézfejemmel. A kézfejemen barna nedv csordult végig.
Sötétbarna, szinte fekete.
Elfolyt a szemfesték, riadtam meg, és zsebkendőt vettem elő.
A zsebkendőt is fekete lé itatta át.
Fekete könnyeket sírok? A gondolat egyszerre volt riasztó és romantikus.
Persze tévedtem, és rögtön tudtam is, amikor megéreztem a zsebkendőn a szagot.
Eszpresszó. Sűrű, fekete eszpresszó. Andival hajtottunk föl ilyet az októberi hajnalon, amikor magyar misére siettünk a Szent Péter bazilika altemplomába.
Feltűnt, hogy a nyomomban csusszogó, caplató, kopogó és egyre csak gyarapodó tömeg a levegőt szimatolgatja. Mint kóbor vizslacsapat, amit nyulászni küldtek a mezőre.
A feketeség a kezemből is folyt, ujjaim hegyéről szigorú ritmusban csöpögött a betonra. Két perccel később már a levegőben úsztak a csöppek, mert az emberi vizslák utolértek, én meg a karommal is azon dolgoztam, hogy gyorsabban menekülhessek.
Nem volt időm töprengeni, miért és hogyan változtam kávévá. A megpálinkásodott ükapám rémlett elő a gyerekkori ijesztgetős mesék ködéből, meg hogy Andi folyton ijesztgetett: ha így döntöd magadba a kávét, egyszer csak azt veszed észre, porcelán fül sarjadzik az oldaladból.
Egy disztingvált, hetven körüli asszony megnyalta a könyökömet. Rendes körülmények között csodálkoztam volna, miért ő volt a leggyorsabb, pedig megannyiszor láttam postán sorakozó tömeget cikázásra fitt nyolcvanasokkal.
Nem mertem hátranézni, csak a cipősarkak kopácsolásából következtettem, hogy már legalább ötvenen loholnak a sarkamban.
Egy öltönyös, aftershave-től szagló srác elkapta a csuklómat. Lehunyt szemmel nyalta végig az alkarom.
Meglöktem, és futásnak eredtem.
A csorda utánam.
A bolt! A bolt a Radnóti sarkán!
Csak odáig kell eljutnom, biztattam magamat, míg a szememből csak úgy ömlött a száz százalék arabica.
Hallottam, ahogy zihálnak. Egyesek cifrázva méltatlankodtak, hogy mások milyen jogon furakodnak előre.
Iszonyú szerencse, hogy a bolt ajtaja nyitva várt. Az eladónő ki akarta szellőztetni a sztenderd parizerszagot, ki tudja. A bezúduló emberhömpöly nyilván meglepte, de nem láthattam, mert már a hűtőpultnál vágtattam.
– A tengeri egészségesebb! – hallottam a hangját, amikor lemartam a kiló sót a polcról.
Föltéptem a nejlont, és a fejem fölé emeltem a zacskót.
A só hullt, hullt, mintha arasznyi jégpáncélt kellett volna megolvasztania.
Elővigyázatosságból becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy körbevesznek, a testük melegétől izzadni kezdett a halántékom.
Nyelvek a fülemen, a nyakamon, a vállamon.
Ha nem jön össze, végem. Pillanatok alatt kitörölnek a világból a telhetetlen nyelvükkel.
Öklendezést hallottam.
Kinyitottam a szemem: az aftershave-es fickó dobta emésztetlen reggelijét a Detki kekszekre.
Mások is hányni kezdtek.
Az eladónő szótlanul furakodott előre egy felmosóvödörrel. Az emberek egyesével oldalogtak el, ki-ki a dolgára.

Nagyjából egy hónappal ezelőtt történt meg utoljára, igen, július végén, hogy félálomban összecseréltem a sót a cukorral. Kevés kiábrándítóbb élmény van, mint sós kávéba hörpölni egy nyomorú hajnalon.
Néha még most is eszpresszót sírok. Családi örökség, gondolom.

Az év magyar science fiction és fantasynovellái - mit keresek én ott?

Egy olyan könyv már biztosan lesz idén, amiben olvashattok valamit tőlem, ez pedig Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 (ősz, Gabo).

A pályázatról (ahol álnéven indultam, mert féltem, hogy rútul beégek) és a kötetbe kerülő novellákról itt olvashattok bővebben.

Aki van olyan kedves, és rendszeresen követi, miket írok, annak nem hinném, hogy meglepetés volna, hogy ezúttal nem krimit írtam. Egyrészt az első megjelent regényem, az IDA ÉS AZ ARANYGYAPJÚ is egy ifjúsági fantasy volt, a Scribdre pedig évek óta rakosgatom a sci-fi vagy fantasy műfajú novellákat, konkrétan az alábbiakat, amelyek immár egyben is letölthetők,* Deák Gábor gyors és kedves segítségének hála:
MOBI
EPUB
PDF

A tartalom (nem ebben a sorrendben):

A KÁRHOZAT ÉDES ÖRVÉNYEI - fantasy-noir

LAMANTIN POPKLASSZIKUS - urban fantasy / Odüsszeia-parafrázis

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY - sci-fi

ÉG VELED, MAMA - alternatív történelmi krimi

AZ ANGYALOK FÖLDJE MEG A BICIKLI - urban fantasy

HÁROM HALÁL - sci-fi

No meg elolvasható még a kelet-európai szuperhősös forgatókönyvem is, ami annak idején első helyezést ért el a Budapest Film vígjátékpályázatán:

LENINLAND

Jó olvasást!

* Szerkesztők segítségét, akárcsak a korábban közzétett novellagyűjtemény esetében, sajnos most sem tudtam igénybe venni, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ő munkájukra ne lenne szükség. De mivel ez a gyűjtemény ingyenes tartalom, remélhetőleg megbocsátjátok a szövegekben biztosan föllelhető kisebb-nagyobb hibákat.

Talált kéz - kriminovella (letölthető)

Idén sem bukkanok föl a Könyvhéten, hivatalosan legalábbis biztosan nem. Kéne hozzá egy új regény, ugyebár. Ha azzal nem is, de egy novellával mindenképpen szolgálhatok.

A TALÁLT KÉZ tavaly jelent meg nyomtatásban. A környezet kortárs és magyar, bár kitalált. A mindenkori szerzői gyarlóság következményeképpen az új nyomozó máris annyira a szívemhez nőtt, hogy azóta a folytatás is elkészült.

Fogj egy kávét és egy sütit (vagy egy sört meg egy lángost), és ismerkedj meg Mancikával, Kisharkóc önjelölt nyomozójával!

Innen letölthető (Google Drive link)

TALÁLT KÉZ by Baráth Katalin on Scribd

A nyomtatott változat forrása:
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_somogymegye_somogymegyei_hirlap_2017/

Félpénzért az Arkangyal éjjel

Az Agave Könyvek egy combosabb, -30-60%-os február végi akciót hirdetett. Ennek keretében az ARKANGYAL ÉJJEL most csak 1740 forint (egy mozijegy, nagyjából).
Repüljetek rá (meg a Winslow-kra, Le Carrékra, Simenonokra és a Hyperionra)!
És persze van még sok más izgalmasság is, itt a lista.

Az akció időközben lejárt.

ÚJ DÁVID VERON-NOVELLA

A fekete zongorát 2008. január 1-én kezdtem írni egy alagsori albérletben, a Logodi utcában,* szóval az alábbi kis történetet fölfoghatjuk kerek évfordulós megemlékezésnek is.

A tévelygő négus by Baráth Katalin on Scribd

*Ahol a regényírás mellett az albérlés terén is új tapasztalatot szereztem, jelesül azt, hogy akkor is nézd meg rendesen a nyílászárókat, ha épp nyáron kell lakást/szobát keresned.

VERON-NOVELLA A LÁTHATÁRON

Ha valakit érdekel, mikor jön új Dávid Veron-novella, az nézze meg alaposan a mellékelt (michelangelói igényességű) freskót.
Legyen békés karácsonyotok <3

Ui. Franc tudta, hogy ilyen bonyolult dolog emlékezetből tevét rajzolni!

Betyár vagyok!

(Apró adalék Az arany cimbalom születéséhez.)
A harmadik Dávid Veron-krimi, A borostyán hárfa megjelenése környékén már elevenen keresgéltem a következő témáját. Sok lehetőség átsuhant az agyamon, de ahhoz, hogy egy ötlet mellett képes legyek hónapokig lecövekelni, több kell, mint hogy első pillantásra jónak, alkalmasnak lássék. Szükségem van valami személyes élményre, kapcsolódási pontra is (ld. szenvedélyes érdeklődés).

A betyártéma korábban is megfordult a fejemben. Magyarkanizsa környéke hemzseg a Rózsa Sándort megéneklő folklorisztikus emlékektől, nem véletlenül, hiszen amikor egy betyár lába alatt forrósodott a talaj, elég volt átsurrannia a szomszéd megyébe. Üldözői ugyanis ritkán rendelkeztek hatáskörrel a szomszéd megyében - márpedig Ókanizsa csak egy ugrásra volt a hajdani Csongrád-Bács-Bodrog határvonaltól.

Két további mozzanatra azonban még szükségem volt, hogy kikössek a téma mellett.

Az egyik egy rokoni lakodalom, népes, igazi bácskai, két falu közt a semmiben, egy csárdaszerű helyen, hajnalig tartó táncos mulatozással. No nem a mulatozás volt a konkrét fejbekólintás. (És nem is a pálinka, pedig!) Hanem egy dal. Egy betyárokról szóló népdal, amire vacsora közben zendített rá a zenekar és a vendégsereg. És hát az élő néphagyomány engem eléggé szíven tud ütni (akár egy százéves kis cédula, ha kezembe foghatom - ne mondjátok el a történészkollégáknak, nem túl professzionális hozzáállás :)). Ráadásul ebben a dalban olyan élénk, mondhatni filmszerű sztorielemek vonultak el, hogy hirtelen egymásra kopírozódott a szemem előtt az éneklő rokonság és a megénekelt történet, amolyan szellemképesen.

A másik ösztönző fejbekólintás már a dal következménye volt. Amikor a könyvtárban olvasni kezdtem a kitűnő Minamizuka Shingo Rózsa Sándor-monográfiáját, kiugrott a szövegből az Ókanizsa. Kiabálni akartam, hogy hé, hát ez itt kész van, kitalálnom se kell, mert "meg van történve" - persze nem kiabáltam, az ember ne ordítson egy könyvtárban, az OSZK történettudományi olvasója közepén meg pláne ne.

Amikor arról faggatóztok, mikor jön a következő Dávid Veron, tudnotok kell, hogy én ezeket a mozzanatokat várom. Hogy a küszöbömre álljanak, és megmutassák magukat. Vannak már ilyenek, de egyelőre csak határozatlanul flangálnak a környékemen. Ha majd bekopognak, akkor tudom, hogy egymásnak szántak minket.

/A szóban forgó népdalt itt lehet meghallgatni, a saját, csöppet se sebestyénmártás előadásomban :) /

Jó az, ha egy nő vicces?

"Neked jó a humorod... Vagy ez egy nő számára nem feltétlenül pozitív megjegyzés?" - kérdezte egy ismerősöm (később jó haverom) egy héttel a kollégiumi beköltözés után, a nagy éjszakai beszélgetések idején. A kérdést azóta se tudom egyértelmű igennel vagy nemmel megválaszolni, viszont a humorról eszmefuttattam egy rövidet a Könyves Magazin karácsonyi számában.

MIÉRT MESÉLEK TÖRTÉNETEKET?

Az alábbi kis expozéval nyitottam a HVG Extra Business Szalon "Storytelling - történetek, amelyek meghatároznak" című estjét június 7-én.

Mivel én vagyok az egyik abból a nagyjából másfél magyar emberből, aki nyilvánosan, mi több, elit alkotói környezetben is föl meri vállalni, kifejezetten vakmerő módon a saját neve alatt, hogy krimiket ír, természetes, hogy egy nyomozásról fogok mesélni. Megnyugtatok mindenkit, lesz benne zaftos apagyilkosság, ami pedig a tettest illeti: aki olvasta Agatha Christie-től az Ackroyd-gyilkosság című furfangos alapművet, az vegye úgy, hogy adtam egy tippet. 

Mivel a krimiolvasók azt szeretik, ha már az első oldalon kést döfnek valaki hátába, az ókori görögöket most mellőzöm, és rögtön a Krisztus utáni 1998-as évhez ugrom. Ha jól emlékszem, ennek az évnek az őszén történt, hogy az ELTE bölcsészkarának néhai, legendásan karban nem tartott Piarista közi főépületében egy zsenge történész tanársegéd történetfilozófia kurzust hirdetett meg. Hogy a történészhallgatókat mennyire izgatta a történetfilozófia, arról némileg képet ad, hogy a kurzus a legfölső emeleten kapott termet, ahol kizárólag a dialektikus materializmus sívó szelleme lakott. A teremnek nevezett ürgelyukból két perc alatt elszívtuk az összes oxigént, a szabályozó nélküli, ókori görög fűtőtestek pedig kellemesen finnugor szaunahangulatot teremtettek az ősz lévén pulóverbe burkolózó hallgatók számára. Történetfilozófiáról volt szó, természetes hát, hogy a teljes történészállományt legalább öten képviseltük (az én felvételim idején egy évfolyamba 180 történészhallgatót vett föl az ELTE). A kurzus mindazonáltal megvilágító erejű volt, legalábbis számomra. Főleg – mint az a tapasztalatlan vidéki tudósjelöltek életében közhelyesen lenni szokott – a dinamikus, életes történelemhasználatra buzdító Nietzsche művei miatt.

A kurzus egy pontján fölmerült a körkérdés (mondom, fiatal volt a tanár), hogy kit miért érdekel a történelem. Két komoly és felnőtthöz illő válasz közé bevakkantottam, hogy engem csak a jó sztorik miatt. Noha az ajtó felől nem emelkedett ősz bárd, a lehelet azért pár másodpercre megszegődött (ennek persze pofátlan provokátor módjára örültem). Aztán az egyik idősebb hallgató, menteni a menthetőt, kedvesen megjegyezte, hogy biztos azért ez a deformált vélemény, merthogy én magyar irodalom szakos is vagyok. Hiszen az irodalomkedvelőkből csakis komolytalan történész lehet, megrontja őket az a sok randa fikció.

Különben ez nem is akkora hülyeség, engem sajnos tényleg megrontott a sok randa fikció, de ennek az ördögi következményei csak később váltak láthatóvá. Adott pillanatban még más rejlett a nyegle válasz hátterében: a mélységes csalódásom, amit a történettudomány okozott. Kicsit mintha elkéstem volna ezzel, tudom, tudom, az ilyen tájékozatlan hülye minek megy történelemszakra.

Hogy mégis ezt a szakot választottam, arra egyszerre fölöttébb profán és fájdalmasan coelhói a válasz: meg akartam találni a saját történetemet. Történet nélkül ugyanis nincsen én. Egyes narratív pszichológiai elméletírók szerint az identitás nem más, mint az identitás története.

Nem számoltam sajnos azzal, hogy a saját történetemet, a közösségem múltjának történetét éppen annyira könnyű nyakon csípni, mint az egyszeri nézőnek Columbo tettesét akkor, ha lemarad az epizód első tíz percéről. Úgy értem: ez tényleg egy rohadt bonyolult nyomozás, talán még Miss Marple-nek is beletörne a kötőtűje. A történetírás ugyanis halmozottan hátrányos helyzetűként kezeli mindazt, ami én vagyok: a nemzeti kisebbségeket, a nőket, és mindenkit, akit a múltja a parasztsághoz köt. (És jelenleg bármennyire is a pesti belvárosban feszítünk, a többségünk múltjában ott van az a paraszti ős. Hogy húsz vagy ötven vagy százötven évvel ezelőtt, az mindegy.) A fenti csoportok ugyanis a történetíró számára szinte teljesen némák. Az egész napos kubikolás után viszonylag kevesen ülnek neki, hogy papírra vessék aznapi kalandjaikat. Meg hát nem is gyakorolnak a tömegekre valami nagy hatást.

Ennél persze több és egyéb oka is van annak, hogy a történészeket a legutóbbi évtizedekig nemigen érdekelték az olyan közönséges emberek, mint én. Ebből kifolyólag hevesen érdeklődni kezdtem az iránt, hogy is lehet ez; hogyan is csinálják a történészek a történelmet. Mármint ezt a lyukacsos, fejem fölött elszálló, fontoskodó nagybetűs sztorit. Egész pontosan az volt a kérdésem: mennyire irodalom a történetírás, mennyire vannak rászorulva a történészek az irodalom eszközeire: a történetek sablonjaira, poétikájára, nyelvére.

Az ilyen típusú aláaknázós kurkászásban a kezemre játszott a tény, hogy a narratológia, az elbeszélés tudományközi vizsgálata éppen virágzóban volt, és a neves elméletírók a történészek munkásságát is meg-megpiszkálták. Én pedig lelkesen csatlakoztam hozzájuk, és a következő tizenöt évben összehordott tanulmányaim nagy része azt firtatta: hogyan ácsolja a történész azokat a sztorikat, amelyeknek én nem lehetek a részese. Ez az, amit részemről apagyilkosságnak is nevezhetünk.

A történetek iránti érdeklődésem később további fordulatokat vett – annak ellenére, hogy ezen a ponton, vagyis a mai napon úgy tűnik, minden út a történelmi krimi felé vezetett. Volt például egy kövér tízéves kitérő, ami alatt különböző reklámügynökségeknél gyakoroltam a kreatív árokásást. Ez a tíz év a rosszabb napokon (például amikor valami fogalmatlan majom, vagyis egy kritikus beleköt az egyik regényembe) maximálisan kidobott időnek tűnik. Jobb napokon (mondjuk amikor egy lényeglátó és szellemes géniusz, vagyis egy kritikus megdicséri az egyik regényemet) belátom, hogy a reklámos melóknak nemcsak egy rakás hasonszőrű, kripto-artisztikus hajlammal rendelkező haveromat köszönhetem, hanem néhány igazán hasznos készséget is: azt, 1) hogy viszonylag gyorsan el tudom dönteni, melyik ötlet működőképes hosszú távon; 2) hogy mindenkinek a szemébe röhöghetek, aki múzsákat meg mindenféle alkotói hangulatokat emleget (egy rendes reklámos egy órán belül prezentál minimum három tökös kampányötletet, ha kell, márpedig sűrűn kell); illetve 3) azt a darwini jelentőségű felfedezést, hogy fekve jobban megy a gondolkodás, mint ülve. (Ezt lehet, hogy majd demonstrálom is.)

De a saját történetem még mindig nem volt meg. A reklámos időszak, azaz a súlyosan alkalmazott kreativitás időszaka alatt egészen lekopott rólam az az irodalmi sznobizmus, amit az egyetemen szedtem föl; és ekkor jöttem rá arra is, milyen kevés az időm. Milyen kevés egy ember ideje. Szóval, ha már a saját történetem után addig pont olyan tehetséggel nyomoztam, mint a Poirot-regények Hastings kapitánya, kiderült, hogy az ügy sikerének érdekében csak egy dolgot tehetek: megírom én a saját történetemet. Persze nem direktben, a lyukra futott szegény magyar író-padavan sanyarú sorsát, mint egy rendes, örökkévalóságra apelláló művész, hanem olyasmit, ami mellett hosszan ki tudok tartani. Vagyis amit tényleg, őszintén szeretek csinálni. És ami nyomokban talán még engem is tartalmaz. Plusz nincs telehányva vele a kortárs magyar irodalmi piac se. (Igen, ez a reklámos pragmatizmus, a rendes művészek szótárában az opportunizmus címszó alatt kell keresni.)

Miután megállapítottam, hogy a detektívregény és a történelem bolhapiaca lesz az a párosítás, amivel különösebb agykárosodás nélkül kihúzhatom a megírás hosszú hónapjait, rendkívül éles ésszel arra jutottam, hogy a történelmi krimi lesz az én történetem. Összesöpörtem a fiókból a romokat, amikre évekkel korábban egy tanulmányt akartam alapozni, arról, hogy a szülővárosom századfordulós társadalmát milyen konfliktusok szabdalták. Hozzácsaptam egy botcsinálta nyomozót: egy módos parasztgazda irodalmi babérokra törő, kotnyeles lányát; no meg a klasszikus detektívregény műfaji szabálykönyvét, amiket minden valamire való amatőr az Agatha Christie-regényekből desztillál. Így született meg A fekete zongora című krimi, és benne a történelmi (bár sajnos csak a második oldalon felbukkanó) hulla.

A többi pedig már – még ha nagyon sárga és nagyon savanyú is – történelem. Nemcsak az enyém, hanem egy olyan közösségé, ami a nagybetűs történetírás számára leginkább nem létező. Kár, hogy ez a történet csak egy detektívregény.

44 OLDAL KRIMI - TÖLTSD LE!

Forrás: Fortepan.hu (Wirthmann Julianna)

Keresztrejtvényben üzente meg öngyilkossága okát? - Markovics Izidor detektív élete ezzel az Urbanlegends.hu bejegyzéssel kezdődött. Egy ismerősömben merült föl a kérdés, miért is nem írok én ebből novellát. És valóban, semmi okom nem volt arra, hogy ne írjak. Úgyhogy írtam.

Miközben a "nem szerethető főhős" kérdéskörén is ekkoriban kezdtem el problémázni.

Egyébként is viszket a tenyerem a "szerethető" jelzőtől (ami szerintem részben az indokolatlan kritikai maszatolás szinonimája), a kérdés lényege pedig, hogy milyen veszélyei vannak egy ún. antihős kinevezésének. Dávid Veron életre gyúrásakor még őszintén féltem attól, hogy egy erkölcsi alapállását tekintve kifogásolható szereplőt nem fogad el hősként a reménybeli olvasók többsége. (Tudom, tudom, olvasója válogatja.) A szerethetőség elvárása a nőalakokat illetően különösen súlyos, és - ami még súlyosabb - nem csak a fikciós világban öl, butít és dönt nyomorba.*

Időközben öregebb lettem, aminek az ősz hajszálak mellett az is hozadéka, hogy kevésbé félek az olvasói/kritikusi reakcióktól, egyszersmind a türelmem is egyre kurtább. Az Arkangyal éjjel főhőse részemről híven dokumentálja a "szerethetőség" (blöá) feltételének egyáltalán nem kockázatmentes feladását. Igen, voltak olvasók, akik hangosan idegenkedtek az Arkangyal antihősének megkérdőjelezhető moráljától: lehet-e szurkolni vagy akár együtt érezni egy efféle figurának, figurával? Az idegenkedés persze az olvasó szíve joga, nem is az olvasókat akarom megváltoztatni, hanem tőlük függetlenül én változtam meg, és ez nyomot hagy a regényeimen is.

Markovics Izidor alakja az Arkangyal előtt született. Mondhatni, az antihősség tesztje volt ő. Azt gondoltam ugyanis, novellában bátrabban kísérletezhetek. Mivel azonban Markovics és a történelmi környezet továbbra is érdekelt, írtam még egy novellát, aztán még egyet. Mindhárom történet 1926-ban játszódik, Budapesten, és mindháromnak Markovics a főhőse. A Scribd számlálója szerint összesen ötezernél is többen olvasták ezeket a bűnügyi sztorikat, ezért is gondoltam, hogy összecsomagolom őket, hátha praktikusabb ily módon a letöltés.

A kisregény méretű, 14 ezer szavas Markovics-gyűjteményt, amit szimplán Budapest 1926-nak kereszteltem, innen lehet letölteni (Google Drive linkek):

MOBI formátumban (Kindle)

PDF-ben.

Jó olvasást!**

*Tehát olyan, mint Piszkos Fred rokonszenve.

**A szövegek szerkesztő és korrektor közreműködése nélkül készültek, az olvasások száma viszont arra utal, így is élvezhetőek. (Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a fenti szakemberek munkája nélkülözhető volna általánosságban.)

KÉSŐ - ÚJ röpnovella

Bedugult a körút!

A kulcs beletört a zárba!

Már a sarkon voltam, amikor észrevettem, hogy lekávéztam az ingemet!

A megállóban toporgott, a mobilját nézte. Ha a busz két percen belül ideér, akkor ő csak öt percet késik. De ha három perc múlva jön, akkor lemarad a villamosról, úgy meg már tíz perc.
Ideje kifogásokat gyűjteni.
A jó kifogás életszerű. Együttérzésre készteti a főnököt. Apró, de jelentékeny kellemetlenség. Bárkivel megeshet, még a főnökkel is.
Elnézett a pályaudvar felé, ahonnan a busz indult. Többen is szuggerálták a forgalmat, hátha a telepátia átrepíti a buszt a dugó fölött, puhán belebegteti a megállóba. Egy buggyos nadrágos, fiatal nőt a szuggerálás egészen a járda pereméig hajtott, és ahogy kihajolt a forgalom benzines ködébe, aranyszandálos lába lebicsaklott az útra.
Így bukkant ki mögüle egy ismerős arcél.
Hirtelen elfeledkezett a buszról, a kifogásokról. Még a főnökéről is.
Az arcél megbűvölte. Csak bámulta, elhomályosuló szemmel.
Nahát. Teljesen kopasz. A füle is megnyúlt. De a rövid, vastag orr meg az a meredek homlok egyértelműen az övé.
Húsz év óta nem. És most épp itt, a megállóban.
A húsz év persze csak úgy igaz, hogy személyesen. Hogy személyesen nem. Mert amúgy látta a fotóját párszor az újságban: egyszer a népszámlálás eredményeiről nyilatkozott, másszor a statisztika új módszereiről. Hogy harmadjára miről kérdezték, arra nem emlékezett. Rég volt, és ő épp a kamaszkorával küzdött. Nem akart összejönni az első szerelem. Vinnyogott az ágy sarkában, amikor azt hitte, nem hallják.
Évek múlva jött rá, hogy az anyja végig tudott az ő szerelmi gyötrődéséről. Nemcsak erről az első igaziról, de az összes többiről is.
Föl kéne hívni anyát. Mit gondolsz, anya, ki van itt a megállóban.
Elsőre kitalálná. Olvassa a hanglejtését, mint Kobajasi Kenicsiró a kottát.
Ó... De hisz nem hívhatja föl. Már nem.
A szandálos nő visszaállt a helyére, ezért neki a nyakát kellett nyújtogatnia, ha látni akarta azt a fejet. A sovány, hajlott testet.
Óvatosan nyújtózkodott, nem akarta, hogy észrevegyék. Még nem.
Húsz éve még dús, szőke haja volt. Amikor melléült, hogy magyarázzon, egy sűrű tincs hullott előre mindig, olyan hosszú, hogy súrolta az íróasztal lapját, néha még a ceruzaforgácsot is fölszedte, hogy aztán a fürdőszobában hullajtsa el.
Leletek a fésű fogai közt.
Tényleg bedugult a körút. Kifogásnak mondjuk elég sovány, őt legalábbis nem mentené meg a túlóráktól és a szemrehányásoktól.
Rombuszmintás kardigánja van. Negyven fok felé sprintel a nyár, a levegő térdmagasságban remeg az aszfalt fölött. De ő kardigánt vett. Az ingének is biztos hosszú az ujja.
Megcsapta az orrát az arcszesz ismerős illata. Hirtelen olyan emlékek iszkoltak szét benne, hogy legszívesebben nekitámaszkodott volna a mellette álló fa törzsének. Riadtan fordult el az ellenkező irányba, a Duna felé.
Csak akkor érezheti így ezt az illatot, ha lebukott.
Ha ő észrevette, és idejött. Hozzá.
Biztos a háta mögül lesi.
Húsz éven keresztül nem, erre most rögtön. Ráadásul lopva. Leselkedve.
Csukott szemmel várta, hogy megszólítsa. Hogy a nevét mondja.
Nem történt semmi.
Erőt vett magán, visszanézett.
Még mindig ott állt, ahol eddig. Hajlott árnyékot vetett az aranyszandálos nőre.
Talán valaki másról párolog ugyanaz az arcszesz. Vagy ő hallucinál.
Nevetséges.
Oda kéne menni hozzá.
Nevetséges.
De azért oda kéne menni hozzá.
Bal lába bizonytalanul mozdult, cipője orra irányba fordult.
Na végre. Itt az a rohadt busz.
A többiek máris befelé nyomták. Ő hátralépett, megnézte a számot. Nehogy ebben a félszédültségében rossz járműre szálljon.
Az ajtók pittyegtek, záródni akartak.
A küszöbre tette a jobb lábát. Oldalra sandított, egyedül száll-e föl. Hogy nem jön-e ő is ezzel a busszal.
– Gyerünk, gyerünk! – nógatta egy apró asszony odabentről.
Fölszállt.
Táskáját maga elé húzta, minél kisebb helyet foglaljon. A busz szuszogva indult a hídnak.
Semmi gond. Ez így volt kitalálva. Ha odamegy, és megszólítja…
Jaj, ugyan már. Ha odamegy, és megszólítja, lemarad a teljes reggeli mítingről.
Különben is, hogy kezd el az ember beszélgetni a saját apjával.

HALÁL AZ AMATŐRÖKRE - történelmi kriminovella

Markovics Izidor - a gyomorbajos pesti detektív 1926-ból - újra nyomoz!
Méghozzá három teljes év után, én legalábbis elcsodálkoztam, hogy ilyen régen engedtem utoljára útjára szegény rosszkedvű fakabátot.

Markovicsnak volt már kalandja keresztrejtvényes öngyilkossal és tűzhalált halt temetőcsősszel. Ezúttal egy futballpályán talál rá az ügy, és persze nem kívánja egy porcikája se nyomozást. Mint általában.
Akár a keresztrejtvényes öngyilkosságnál, ezúttal is egy megtörtént eseten élősködött a fantáziám. Az esetről írott újságírói beszámolót lásd a szövegbe illesztett fotón.*

Jó olvasást - akár most, akár a villamoson, a buszon, az ágyban, a fürdőben, ebédszünetben, a konyhában, a reggeli vagy mindenkori kávé mellett. Akár számítógépen, e-olvasón, tableten vagy telefonon. Markovicsnak aztán édesmindegy, mit és hogyan csinálsz :P

Halál az amatőrökre by Baráth Katalin on Scribd

* A Dávid Veron-történetekben csak elvétve van (és lesz) szó fociról, pedig Veron kortársai (nem beszélve Markovics Izidor kortársairól) igen nagy érdeklődéssel figyelték, sőt művelték ezt a sportot, úgy Pesten, mint Ókanizsán. Ha többet akarsz tudni a századelős magyar futballvilágról, lapozz bele ebbe (vér!, cselszövény!, erőszak!, dráma! - csak pár dolog, ami a krimiolvasók figyelmét magára vonhatja :))

Szerinted ez vicces?

Vígjátékot írni nem poén.
"Bányában dolgozni, na az nem poén", mondhatnád, és persze igazad is lenne, de maradjunk egyelőre a fent jelzett téma külszíni fejtegetésénél.
Február óta dolgozom kisebb, de inkább nagyobb erőbevetéssel egy vígjáték forgatókönyvén. És - számomra legalábbis meglepő módon - a megfelelő humor megtalálása volt a munka legizzasztóbb része.

Humor ugyebár sokféle van. Az ember (én) pedig hajlamos úgy keresni a megfelelőt, hogy intuitív módon körberajzolja magának a humorok legbővebb metszetét. Mert persze azt szeretném, hogy minél többen viccesnek találják a történetemet. Még úgy is, hogy már megtanultam néhányszor: az alkalmazkodásra való megfeszített törekvés nemcsak a lehetetlen kísértése, hanem szükségszerűen bukásra is van ítélve.* (Megvannak Olcsó Poén szomszédék a Monty Pythontól? Na, nekem is megvoltak :))
Szerencsére ilyenkor jönnek az okos emberek (hála Istennek, hogy vannak, és hogy beszélnek hozzám), és szólnak, hogy mondjak le az általános tetszésről, de ne mondjak le a szubjektív humorérzékemről. Bármi lesz is.
Ezt felfogni és megvalósítani telt nagyjából fél évbe.

Ráadás öröm, hogy a saját ízlésem (újra) megtalálásával a történet is sajátabb lett, egyre nyilvánvalóbban az enyém. Márpedig ez a legbiztosabb módja annak, hogy egy történetnek legyen ún. szíve. Ami ártani biztosan nem árt.

* Igen, jól látod, ez önbizalmi kérdés is, az meg egy olyan bonyolult és élethossziglani probléma, hogy most nem is bolygatnám. (Amúgy sincs hozzá bátorságom :P)