Zöldben

Szörnyedelmesen szeretett Annusom!
 
Végre-végre kezeimhez kaptam kurta, ámbátor derűvel ajándékozó irományodat, melyben is beszámolsz a közelgő esküvődet illető preparatiokról.

(Tudod, jómagam nem szenvedhetem az esküvőket, azonképpen itt most nem is véleményezem a themát. Mindazonáltal örülök, hogy Kökénynét sikerrel tartottátok távol a felhalmozott italoktól. Habár, úgy vélem, a nyájőrző komondorok bevetése tán meghaladja a veszély mértékét, mivel Kökényné szívós, mégis filigran alkotású testtel bír…)

Ami engemet illet, mostanság kiadósan spacérungolok vasárnaponkint a Margitszigeten. Dús a levegő, a népek urasak és kellemetlenek, ám ennélfogva rendkívüli módon tanulságos az observatiójuk. Hétfői napom olybá alakult, hogy kora reggelen munka okán is kisétálhattam a mondott place-ra – igen nagy szerencse, hogy kis idővel ezelőtt a hídhoz csatlakoztatták a kicsiny szárnyhidat, mit igénybe véve gyalogosan, csónak s hajó híján is közelébe juthatok e geographiai tüneménynek, mi Margit szigetének neveztetik.

Nagy s jelentős munkák folynak most ottan, kerteket és karcsúdad bulvárokat építenek, hogy az alkony s a megannyi bokor árnyékában a botor szerelmespárok megbúvhassanak a guvernántok s a szigorú anyák becsületet s erkölcsöt követelő (helyes, igen helyes!) tekéntete elől. Hiába hiszik ez intelligentiara nézve csökevényes duettek, hogy megmenekedtek, én gyakorta zörgetem meg mintegy véletlenségből az ágakat, s köhögök mint halálra vált gümőkóros – szétrebbennek rögvest, s a moralitas újdonnan kiérdemelt glóriával ragyog!

Sajnálatos esetről is beszámolhatok, mi az új, enyhet adó padok alapításával kapcsolatos. Egy igen érdekes bolond úr intett magához, hogy ő volna a főkertész, s nyilatkozna, amennyiben journálnak dolgozom. (Bizonyára megpillantotta kezemben a jegyzeteket.) Midőn azonban ráeszméltem, hogy rosszízű tréfa martyrja lettem, szoknyámon már csúful s moshatatlanul zöldellt a pad friss festékjéből négy lénia. Be kellett várnom az estet, hogy szégyen nélkül hazaosonhassak.

Nos, nem bánom végül, Mara megajándékozott egy megúnt, számomra így is túlsággal divatos szoknyával. A réginek pedig majd a konyhában vehetem hasznát, ha újólag nekiveselkedem a kuglófkészítés művészetét elsajátítani.

Ölellek e késő nyári esten is hív lélekkel:

Veron

Utazók

Bárányszelídségű édes Annuskám!

Ugyan följegyeztem emlékezetem soha (!!!) nem halványuló lapjaira, hogy immáron kettő szívet sajgatóan pompázatos fogalmazású levelemet hagytad válasz nélkül, úgy határoztam, e málőr nem tántoríthat el attól a nemes elhatározásomtól, hogy a velem megesettekről kérdés nélkül beszámoljak Neked.

Az illőség azt kívánja, hogy megérdeklődjem, vajh miként folynak a dolgok kétes hűségű szülővárosomban, Ókanizsán. De mivel Te magad nem mutatsz hajlanóságot arra, hogy beszámolóddal sziklaszirtet nyújts számomra, hová is kérdéseim vasmacskáját kivethetem: nem kérdezek. Továbbra is hőn lesem, vajha végleg elapadott-e történeteid bőségszaruja!

Bizonyára rettentő mód kíváncsi vagy, szívbéli barátnéd miféle események tanúja itt, a tágas (és nyár lévén igencsak büdösséges) Pest-Budán. Kérlek. Ismerőseim közül számosan elutaztak valamely nyaralóhelyre. Mara például kevéssé szilárd erkölcsű társaságával a Tátra felé vette az irányt, mivel ott, úgy hírlik, elviselhetően hűs a lég, s meglehetősen javítólag hat az ember tüdejére. Társaságban centrális szerepű, ördögien jó természetű szállásadónőm legújabb automobiljával indult útnak a hegyekbe. Csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy valamely serpentine-en a mellette csacsogó fiatalemberre kacsintva át fog térni a jobb sávba, s szorosan szembe találkozik valamely ellenkezű irányú gépesített kocsival. Minduntalan így jár – és soha se is származik baja e balvégzetből. A károsult fél ugyanis, lehet bár princ vagy iparmágnás, kettő minuta alatt letaroltatik lábáról Marám bája által, s egy óra múlva már francia pezsgőben fürdeti a leányzót. Figyeltem sokszor, hogy rájöjjek, hogyan működik e bűverő – ám tragice vak vagyok az ilyesféle mánőverekre; sejtelmem sincs, miként s mikor indul meg a csáb gépezete, s hasít ki szép darabokat a férfiúi szívekből, akár ha böllér csontfűrésze.

Én magam Pesten maradok, a saját kedvem szerint mulatozom, s őrzöm A Nő cikkeinek helyes irályát. Ma hajnalban azonban úgy ébredtem, hogy a sűrű júliusi forróság torkomat fojtogatta. Hát vacatióra indultam saját módim szerint. Fölhúztam a gyalogszert jól viselő cipőmet, s által sétáltam Budára, hogy megnézzem a Déli Vasút Társaság még sosem látott pályaudvarát, megszeméljem a népeket, kiknek a Balaton tó felé utazni van lehetségük.

A pályaudvar, honnan a Déli Vasút rémísztő óriás, szurtosfekete mozdonyai első osztályú, bársonnyal bélelt kocsikat csak úgy vontatnak, mint az ember hátsó felét igencsak meggyötrő fa ülésű, álló utasok tömegével zsúfolt harmadik osztályúakat, mérsékelten csinos és tágas. A Nyugoti indóház, hol is már több ízben megfordultam, összehasonlíthatatlanul fejedelmibb, moderne s valóban – nyugoti stílű, nagyvilági. Emitt csupán a publicum testesít meg holmi csillogást, párisias ájert. A Siófokra, Keszthelyre tartó hölgyek, urak, gyermekek, inasok és garde dámák mind égnek emelt orral közlekednek. Egy bögyös, kiflivékonyságúra fűzött asszonyságnak reá is tiportam a lábára – részben mert nem vett észre önmagán kívül semely járókelőt. Ámbátor megannyi bőrönddel és nyárias, világos színekbe öltözötten spacéroznak ezek az utasok, úgy sejtem, jócskán szoronganak a pakkokban vekni kenyerek, tojás, kolbász, tejföl, hogy a maradék koronákat ne a nagy tó partjának fűszeresei kaparintsák meg, kikről úgy hallik, igen borsosan mérik még a legpocsékabb helybéli vajat is.

Tehát el-elnéztem a sürgölődést. Néha belepillantottam a pályaudvar egy ponyvásánál beszerzett rémfüzetbe – Eduárd, a vérszívó, avagy egy halandó szűzleány enyelgése a Rémhalál Hercegével –, s a szörnyűbb fordulatok szégyellnivalóan megnevettetnek. Ám midőn siketítő sípolások közepette útjára pöfögött az egyik leghatalmasabb mozdony, a kopott kocsikban maga után vonva a Károlyvárosba tartó katonák víg csapatait, eszembe ötlött, hogy ha a masiniszta egy bolond kanyarral Ókanizsa felé venné az irányt, bizony töprenkedés nélkül fölpattannék, s vele tartanék.

Replicáid elepedve várja tán már elfeledett barátnéd:

Veron 

Fotók: vasutallomasok.hu, futtyvadasz.hu

Hazai újság

Az imént kipillantottam az ablakon. Hat óra. Az Octogon már homályba borult, tejköd borong fölötte. Csupán az Abbázia ablakai sugároznak sárgán. Szívemet honvágy szorongatja. Kezembe veszem hát a levelet, a’ melyből sült gesztenye és rózsaillat árad. Ó, Annuska, hűséges lelkületű kebelbarátnőm! Beszéld el, mily történések forognak az ó-kanizsai publicum száján! Mily apró s cseprő gondok rágják a nép sekély lelkét!

Drága, messzire szakadott Barátném!

Tudom, a csekélységek, melyek kicsiny városunkban s jelentéktelen magammal esnek meg, Teneked, ki a nagy Buda-Pest sürgő életébe merítkeztél, nem igen kötik le majd figyelmedet, mást mégsem igen tehetek, mint hogy beszámolok ezekről. Kérlek, nézd el felszínt bolygató fecsegésem, s szórakozz rajta inkább.
Minálunk, a Vékony házban leginkább én kerültem a középpontba, mivel az én Péterem sürgetni kezdte egybekelésünket. Mit mondotta, nem kívánja szeretett menyasszonyát, ki közel s távol legragyogóbb a Bácskában (ő állítja ezt, Te is tudod, nekem nincs ily emelkedett véleményem külső s belső becseimről), oly városban prédául hagyni, hol minden nap egy szűzleány vérét veszik kegyetlen gyilkosok. (Mint láthatod, a szegedi sajtó jócskán elferdítette a tényeket. S habár az események valósággal rémisztőnek tűnnek több hét távolságából is, azért városkánkban a biztonság és a quietas lett immár az uralkodó. Reménylem, a Te lelked háborgó hullámi is elültenek…) Nászunk preparátiói meglehetősen sújtanak. Szerdától péntekig Szegeden rostokoltam, csak hogy édesanyám megtalálja azt az öltözéket, mi legjobban illik hozzám a frigy napján. Ezer és egy tüllös, brüsszeli csipkés csodát reám adtak, s nekem már az első is elnyerte tetszésemet, de anyám, mint tudod, nem az a személyiség, ki könnyen meggyőzhető… Így nem kevés szenvedésembe került, míg olyan öltözékre leltünk, mi semelyikőnk ízlését nem bántotta. Ez egy igen egyszerű darab; ha kezed ügyébe kerülne a Hymen című katalóg, a negyedik oldalon megtalálhatod. Egyenesen folyó, lágy hullámokat vető selyem, csipke s más fölöslegek nélkül. Édes jó istenem, a kalapválasztás még hátra van!
Tudom, nem hallod örömmel, ám inkább halld tőlem, mint bárki mástól. Rosenberg Léna szánandó költeményeit valóban kiadják, valamely pesti nyomda sajnos. Ne bántódj meg, de magam már kételkedni kezdtem abban, vajon valóban helyes-e ítéletünk, s véljük gyermeteg próbálkozásnak a Léna munkáit? Nem lehetséges, hogy valóban rejlik bennök olykor tehetség?
Á propos! Mindenképpen küldd el legfrissebb költeményeidet! Lángolón érdekel, miként foglaltad rímekbe az effectust, mit a metropolis keltett rezonáns lelkedben.
Még egy kicsinység! Városkánkban soha sem tapasztalt tűzzel űznek manapság egy játékot a fiatalemberek. (Mi több, olykor megesik, Timon atya is csatlakozik, mi a nézők közé szép szám női tagságot invitál…) Még sosem láttam hasonlót: egy labdát kergetnek érthetetlen hévvel, mit kapunak nevezett négyszögletre kifeszített hálóba kell juttatni. Mikor meséltem e frissen támadt őrületről az én Péteremnek, nem győzött kikacagni. Azt mondja, e sportot már régóta kultiválják, s nem érti, hogyan juthatott el ily késéssel Ó-kanizsára. Fótbálnak nevezik, mi Péterem fordítása szerént lábas labda.
Most azonban elköszönök Tőled, legkedvesebb barátném. Édesanyám már három ízben hívta fel figyelmemet arra, hogy megérkezett a kalapos. Isten segéljen!…
Írj mihamarabb! Számolj be mindenről!
Isten áldását és saját ölelését küldi neked gyermekkori társad,

Vékony Annus

Post s. Pistáról mit sem tudok. Oly annyira elzárkózik mostanság a nyilvánosságtól, hogy bizonytalan, nem utazott-e el. Talán éppen utánad?

A Vigadó az ó-kanizsai Népkertben (Erzsébet-liget)

A fekete zongora 7.

Vékonyné szakavatott és szorgalmas hírügynökségi munkájának hála délutánra már az egész városban Vili tragikus elmúlásáról beszéltek. Ahogy azonban a nem hivatalos forrásból való tudakozódás esetén gyakran megtörtént, az eseménynek csak kevés mozzanata került változatlanul, az igazsághoz híven napvilágra. Veron gyanította, hogy szükség lesz az ő minden kétségen felül hiteles szemtanúi beszámolójára, mivel útközben többen is megállították, és olyan kérdéseket tettek föl neki, mint:

– Tényleg egy pisztoly volt Vili kezében?
– Kinek a monogramja volt a gyilkos ezüst tőrön?
– Dujmovics oroszlánkarmolásokat talált Vili hátán?
– Az olasz cirkuszosok féltékenységből tették el láb alól Vilit, mert az ő bolondjuk nem volt akkora tréfamester, mint Vili?
– Vili a zsidó összeesküvés áldozata? – böködte meg Veron mellkasát a sétálóutcán az özvegy Kökényné.
A lányt ezen a feltételezésen a korábbiaknál is inkább elcsodálkozott.
– Lizi néni honnan vette ezt a képtelenséget?
Kökény Lizi, született korbáti Korbáth Elizabetta felhajtotta özvegyi tüllfátyolát, hogy nagyobb fontosságot biztosítson szavainak, és Veron arcába suttogta:
– A parasztok beszélik!
Veron türelmetlenül legyintett.
– Mit tudnak a parasztok az egészről? Én, Lizi néni, ÉN ott voltam! Én még láttam, ahogy Vili kétségbeesetten néz rám, és egy melankolikus utolsó sóhajjal búcsút vesz az élettől. Szerintem, ha zsidó összeesküvésről lenne szó, arra biztosan utalt volna, legalább az utolsó szavával. Vagy megpróbált volna vérével egy nagy ZS-t a földre írni… de nem írt semmit – szontyolodott el a lány. – Csak meghalt, és kész. Slussz, passz.
Kökényné úgy nézett Veronra, mint kotlóstyúk a tojásból még épp csak kikukucskáló csibére.

– Vili a Rosenberg Samunak dolgozott – közölte titokzatosan, egyszersmind ellentmondást nem tűrően. Egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a napernyőjét (kis híján megfosztva vele Veront a szeme világától), és méltóságteljesen elsétált.

Veron egy percig döbbenten bámulta a távolodó asszonyságot. Aztán vállat vont, és a Nagyvendéglő felé vette az irányt.

A Nagyvendéglő olyan tökéletesen vendégcsábító, forgalmas helyen épült Ókanizsa szívében, hogy egyetlen más mulató vagy kocsma sem vehette fel vele a versenyt semmilyen tekintetben. Egyik oldalról a kései rózsáktól illatozó templomkert és közepén az őrangyalok tiszteletére felszentelt öreg nagytemplom szegélyezte, a másik oldalról az egykori községháza helyén épülő városháza gömbakácos parkja a kispiac standjaival. Szemben, a teraszon túl húzódott meg szerényen Vékony doktor sűrűn látogatott rendelője és lakása, a mellett pedig az intelligencia és a városi notabilitások gyűléseinek, mulatságainak helyt adó Úri Kaszinó. A Kaszinó és a Nagyvendéglő Ókanizsa kevés emeletes épületei közé tartozott, így akkor is szemet szúrtak volna helybelinek-idegennek, ha történetesen nem a Főtéren terpeszkednek, vagy nem a kifejezetten élénk társadalmi élet helyszíneiként tartják őket számon. Veronnak néha az az érzése támadt, mintha a Nagyvendéglő a törökök óta ugyanazon a helyen szolgálta volna kávéjával, pálinkájával és söreivel a józan életűnek mondott, de vérmesnek tartott ókanizsai közönséget, és a templomot, a községházát meg az összes többi méltóságos épületet hozzá illesztették volna. Hisz ki tudja, a tisztes polgárok látogatták volna-e oly buzgón a vasárnapi miséket, ha utána nem térhetnek be a Nagyvendéglőbe, leöblíteni a torkukat fojtogató tömjénfüstöt. Maga Mátyás Márk apátplébános is rendszeresen jelenlétével tisztelte meg a közhasznú intézményt, hogy, miután levetette aranyhímzésektől súlyos miseruháját, kifényesedett könyökű fekete reverendájában személyesen is elvegyüljön nyája körében.
Hétköznap délutánhoz képest most valamivel sűrűbb csoportokban ücsörögtek a vendégek a Nagyvendéglő teraszán. Veron biztos volt benne, hogy ide is elért a rémeset híre. Ha ez másból nem, hát abból világossá válhatott előtte, hogy a társalgás zaja kissé elült, ahogy ő elhaladt az asztalok mellett. Az emberek olvasni próbáltak az arcából. No persze Veronról, az iskolai színjátszókör egykori Blaha Lujzájáról könnyedén leperegtek az efféle próbálkozások. Közönyösen, a vendégekre egy pillantást se pazarolva lépett a vendéglőbe. Céltudatosan a pult felé irányította lépteit, ahol a Dávidné által csak Giziként emlegetett Giselle fogadta.
– Kiváló alakítás, chérie! Bravó! A nagy Sarah Bernhardt is tanulhatna tőled, Véronique! – tapsikolt ironikus mosoly kíséretében a Nagyvendéglő énekesnő-pincérnője, egy párizsi ügyvéd és egy bácskai dajka szerelemgyermeke.
– Nem tudom, mire gondolsz, édes egy Giselle-em – válaszolta fennhéjázón Veron. Rendelt egy feketét és némi szódavizet, majd becsukta maga mögött a női szalon ajtaját.
A Nagyvendéglő kizárólag hölgyek részére fenntartott terme meglepő módon teli volt vendégekkel. A könnyű tonettszékek szinte mindegyikén ült valaki, a fehér és fekete szoknyák fodrai egymáshoz súrlódtak, ahogy egy-egy újabb vendég betért a szalonba. Veronnak kétsége sem volt afelől, mi okozta a nagy forgalmat. Ha lett volna is, Vékonyné neki címzett süvítése hamar eloszlatta volna.
– Veronkaaaa! Végre! Azt hittem, már nem is jössz! – mutatott az egyetlen szabad székre az asztalnál. – Pedig foglaltunk neked helyet, ami nem könnyű egy ekkora pletykára éhes tömegben.
Az asztalnál Zsike nénin kívül a lánya, Annuska és Bernát Böbe, a köztiszteletnek örvendő Bernát ügyvéd ifjú felesége várta epedve Veront és beszámolóját a példátlanul izgalmas eseményről. Giselle, aki meglepő gyorsasággal hozta ki Veron feketéjét (a női közönség fintorogva nézte, ahogy a lány nemet int a Böbe által kínált tejszínes kannácskára és a cukros csuporra), maga is lecövekelt az asztal mellett, és elengedte a füle mellett a pincérnőt követelő kiáltásokat.
– Mondd már! – rángatta meg Annus Veron kék vászonblúzának az ujját.
– De hát mit mondhatnék? – fuvolázta álszerényen Veron. – A doktor bácsinál én sem igen tudok többet… Nos, megengedem, talán egy kicsivel mégis többet tudok, de az édesapád már bizonyára mindent elmondott neked, drágám.
A csipkés-fodros-kalapos tömeg közelebb húzódott Vékonynéék asztalához, és ritkaságszámba menően síri némasággal fülelt. A szőke Annus fölkacagott. Nevetése ezüstösen visszahangzott a csöndben.
– Veron, most nem a Lady Macbeth vagy, ne játssz itt nekünk! Tudod jól, hogy a papa egy mukkot se szól az orvosi dolgokról. Mesélj már, szépen kérlek!
– Igen, Veronika, meséljen! Látja, hogy itt mindenki majd eleped a maga szavaiért! – kérlelte szívszaggatóan Böbe.
Veron várt még egy percet, hogy az olthatatlan női tudásszomj a végsőkig fokozódjon. Amikor már szinte tapintani lehetett a kíváncsiságot, a hölgyközönség egyes tagjai pedig a fulladásos halál völgyében jártak a lélegzés régtőli visszafojtása okán, a régi Lady Macbeth–alakítást idéző halk, hátborzongató hangon beszámolt a reggeli eseményekről.