Vékonyné szakavatott és szorgalmas hírügynökségi munkájának hála délutánra már az egész városban Vili tragikus elmúlásáról beszéltek. Ahogy azonban a nem hivatalos forrásból való tudakozódás esetén gyakran megtörtént, az eseménynek csak kevés mozzanata került változatlanul, az igazsághoz híven napvilágra. Veron gyanította, hogy szükség lesz az ő minden kétségen felül hiteles szemtanúi beszámolójára, mivel útközben többen is megállították, és olyan kérdéseket tettek föl neki, mint:
– Tényleg egy pisztoly volt Vili kezében?– Kinek a monogramja volt a gyilkos ezüst tőrön?
– Dujmovics oroszlánkarmolásokat talált Vili hátán?
– Az olasz cirkuszosok féltékenységből tették el láb alól Vilit, mert az ő bolondjuk nem volt akkora tréfamester, mint Vili?
– Vili a zsidó összeesküvés áldozata? – böködte meg Veron mellkasát a sétálóutcán az özvegy Kökényné.
A lányt ezen a feltételezésen a korábbiaknál is inkább elcsodálkozott.
– Lizi néni honnan vette ezt a képtelenséget?
Kökény Lizi, született korbáti Korbáth Elizabetta felhajtotta özvegyi tüllfátyolát, hogy nagyobb fontosságot biztosítson szavainak, és Veron arcába suttogta:
– A parasztok beszélik!
Veron türelmetlenül legyintett.
– Mit tudnak a parasztok az egészről? Én, Lizi néni, ÉN ott voltam! Én még láttam, ahogy Vili kétségbeesetten néz rám, és egy melankolikus utolsó sóhajjal búcsút vesz az élettől. Szerintem, ha zsidó összeesküvésről lenne szó, arra biztosan utalt volna, legalább az utolsó szavával. Vagy megpróbált volna vérével egy nagy ZS-t a földre írni… de nem írt semmit – szontyolodott el a lány. – Csak meghalt, és kész. Slussz, passz.
Kökényné úgy nézett Veronra, mint kotlóstyúk a tojásból még épp csak kikukucskáló csibére.
– Vili a Rosenberg Samunak dolgozott – közölte titokzatosan, egyszersmind ellentmondást nem tűrően. Egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a napernyőjét (kis híján megfosztva vele Veront a szeme világától), és méltóságteljesen elsétált.
Veron egy percig döbbenten bámulta a távolodó asszonyságot. Aztán vállat vont, és a Nagyvendéglő felé vette az irányt.
A Nagyvendéglő olyan tökéletesen vendégcsábító, forgalmas helyen épült Ókanizsa szívében, hogy egyetlen más mulató vagy kocsma sem vehette fel vele a versenyt semmilyen tekintetben. Egyik oldalról a kései rózsáktól illatozó templomkert és közepén az őrangyalok tiszteletére felszentelt öreg nagytemplom szegélyezte, a másik oldalról az egykori községháza helyén épülő városháza gömbakácos parkja a kispiac standjaival. Szemben, a teraszon túl húzódott meg szerényen Vékony doktor sűrűn látogatott rendelője és lakása, a mellett pedig az intelligencia és a városi notabilitások gyűléseinek, mulatságainak helyt adó Úri Kaszinó. A Kaszinó és a Nagyvendéglő Ókanizsa kevés emeletes épületei közé tartozott, így akkor is szemet szúrtak volna helybelinek-idegennek, ha történetesen nem a Főtéren terpeszkednek, vagy nem a kifejezetten élénk társadalmi élet helyszíneiként tartják őket számon. Veronnak néha az az érzése támadt, mintha a Nagyvendéglő a törökök óta ugyanazon a helyen szolgálta volna kávéjával, pálinkájával és söreivel a józan életűnek mondott, de vérmesnek tartott ókanizsai közönséget, és a templomot, a községházát meg az összes többi méltóságos épületet hozzá illesztették volna. Hisz ki tudja, a tisztes polgárok látogatták volna-e oly buzgón a vasárnapi miséket, ha utána nem térhetnek be a Nagyvendéglőbe, leöblíteni a torkukat fojtogató tömjénfüstöt. Maga Mátyás Márk apátplébános is rendszeresen jelenlétével tisztelte meg a közhasznú intézményt, hogy, miután levetette aranyhímzésektől súlyos miseruháját, kifényesedett könyökű fekete reverendájában személyesen is elvegyüljön nyája körében.
Hétköznap délutánhoz képest most valamivel sűrűbb csoportokban ücsörögtek a vendégek a Nagyvendéglő teraszán. Veron biztos volt benne, hogy ide is elért a rémeset híre. Ha ez másból nem, hát abból világossá válhatott előtte, hogy a társalgás zaja kissé elült, ahogy ő elhaladt az asztalok mellett. Az emberek olvasni próbáltak az arcából. No persze Veronról, az iskolai színjátszókör egykori Blaha Lujzájáról könnyedén leperegtek az efféle próbálkozások. Közönyösen, a vendégekre egy pillantást se pazarolva lépett a vendéglőbe. Céltudatosan a pult felé irányította lépteit, ahol a Dávidné által csak Giziként emlegetett Giselle fogadta.
– Kiváló alakítás, chérie! Bravó! A nagy Sarah Bernhardt is tanulhatna tőled, Véronique! – tapsikolt ironikus mosoly kíséretében a Nagyvendéglő énekesnő-pincérnője, egy párizsi ügyvéd és egy bácskai dajka szerelemgyermeke.
– Nem tudom, mire gondolsz, édes egy Giselle-em – válaszolta fennhéjázón Veron. Rendelt egy feketét és némi szódavizet, majd becsukta maga mögött a női szalon ajtaját.
A Nagyvendéglő kizárólag hölgyek részére fenntartott terme meglepő módon teli volt vendégekkel. A könnyű tonettszékek szinte mindegyikén ült valaki, a fehér és fekete szoknyák fodrai egymáshoz súrlódtak, ahogy egy-egy újabb vendég betért a szalonba. Veronnak kétsége sem volt afelől, mi okozta a nagy forgalmat. Ha lett volna is, Vékonyné neki címzett süvítése hamar eloszlatta volna.
– Veronkaaaa! Végre! Azt hittem, már nem is jössz! – mutatott az egyetlen szabad székre az asztalnál. – Pedig foglaltunk neked helyet, ami nem könnyű egy ekkora pletykára éhes tömegben.
Az asztalnál Zsike nénin kívül a lánya, Annuska és Bernát Böbe, a köztiszteletnek örvendő Bernát ügyvéd ifjú felesége várta epedve Veront és beszámolóját a példátlanul izgalmas eseményről. Giselle, aki meglepő gyorsasággal hozta ki Veron feketéjét (a női közönség fintorogva nézte, ahogy a lány nemet int a Böbe által kínált tejszínes kannácskára és a cukros csuporra), maga is lecövekelt az asztal mellett, és elengedte a füle mellett a pincérnőt követelő kiáltásokat.
– Mondd már! – rángatta meg Annus Veron kék vászonblúzának az ujját.
– De hát mit mondhatnék? – fuvolázta álszerényen Veron. – A doktor bácsinál én sem igen tudok többet… Nos, megengedem, talán egy kicsivel mégis többet tudok, de az édesapád már bizonyára mindent elmondott neked, drágám.
A csipkés-fodros-kalapos tömeg közelebb húzódott Vékonynéék asztalához, és ritkaságszámba menően síri némasággal fülelt. A szőke Annus fölkacagott. Nevetése ezüstösen visszahangzott a csöndben.
– Veron, most nem a Lady Macbeth vagy, ne játssz itt nekünk! Tudod jól, hogy a papa egy mukkot se szól az orvosi dolgokról. Mesélj már, szépen kérlek!
– Igen, Veronika, meséljen! Látja, hogy itt mindenki majd eleped a maga szavaiért! – kérlelte szívszaggatóan Böbe.
Veron várt még egy percet, hogy az olthatatlan női tudásszomj a végsőkig fokozódjon. Amikor már szinte tapintani lehetett a kíváncsiságot, a hölgyközönség egyes tagjai pedig a fulladásos halál völgyében jártak a lélegzés régtőli visszafojtása okán, a régi Lady Macbeth–alakítást idéző halk, hátborzongató hangon beszámolt a reggeli eseményekről.
Hétköznap délutánhoz képest most valamivel sűrűbb csoportokban ücsörögtek a vendégek a Nagyvendéglő teraszán. Veron biztos volt benne, hogy ide is elért a rémeset híre. Ha ez másból nem, hát abból világossá válhatott előtte, hogy a társalgás zaja kissé elült, ahogy ő elhaladt az asztalok mellett. Az emberek olvasni próbáltak az arcából. No persze Veronról, az iskolai színjátszókör egykori Blaha Lujzájáról könnyedén leperegtek az efféle próbálkozások. Közönyösen, a vendégekre egy pillantást se pazarolva lépett a vendéglőbe. Céltudatosan a pult felé irányította lépteit, ahol a Dávidné által csak Giziként emlegetett Giselle fogadta.
– Kiváló alakítás, chérie! Bravó! A nagy Sarah Bernhardt is tanulhatna tőled, Véronique! – tapsikolt ironikus mosoly kíséretében a Nagyvendéglő énekesnő-pincérnője, egy párizsi ügyvéd és egy bácskai dajka szerelemgyermeke.
– Nem tudom, mire gondolsz, édes egy Giselle-em – válaszolta fennhéjázón Veron. Rendelt egy feketét és némi szódavizet, majd becsukta maga mögött a női szalon ajtaját.
A Nagyvendéglő kizárólag hölgyek részére fenntartott terme meglepő módon teli volt vendégekkel. A könnyű tonettszékek szinte mindegyikén ült valaki, a fehér és fekete szoknyák fodrai egymáshoz súrlódtak, ahogy egy-egy újabb vendég betért a szalonba. Veronnak kétsége sem volt afelől, mi okozta a nagy forgalmat. Ha lett volna is, Vékonyné neki címzett süvítése hamar eloszlatta volna.
– Veronkaaaa! Végre! Azt hittem, már nem is jössz! – mutatott az egyetlen szabad székre az asztalnál. – Pedig foglaltunk neked helyet, ami nem könnyű egy ekkora pletykára éhes tömegben.
Az asztalnál Zsike nénin kívül a lánya, Annuska és Bernát Böbe, a köztiszteletnek örvendő Bernát ügyvéd ifjú felesége várta epedve Veront és beszámolóját a példátlanul izgalmas eseményről. Giselle, aki meglepő gyorsasággal hozta ki Veron feketéjét (a női közönség fintorogva nézte, ahogy a lány nemet int a Böbe által kínált tejszínes kannácskára és a cukros csuporra), maga is lecövekelt az asztal mellett, és elengedte a füle mellett a pincérnőt követelő kiáltásokat.
– Mondd már! – rángatta meg Annus Veron kék vászonblúzának az ujját.
– De hát mit mondhatnék? – fuvolázta álszerényen Veron. – A doktor bácsinál én sem igen tudok többet… Nos, megengedem, talán egy kicsivel mégis többet tudok, de az édesapád már bizonyára mindent elmondott neked, drágám.
A csipkés-fodros-kalapos tömeg közelebb húzódott Vékonynéék asztalához, és ritkaságszámba menően síri némasággal fülelt. A szőke Annus fölkacagott. Nevetése ezüstösen visszahangzott a csöndben.
– Veron, most nem a Lady Macbeth vagy, ne játssz itt nekünk! Tudod jól, hogy a papa egy mukkot se szól az orvosi dolgokról. Mesélj már, szépen kérlek!
– Igen, Veronika, meséljen! Látja, hogy itt mindenki majd eleped a maga szavaiért! – kérlelte szívszaggatóan Böbe.
Veron várt még egy percet, hogy az olthatatlan női tudásszomj a végsőkig fokozódjon. Amikor már szinte tapintani lehetett a kíváncsiságot, a hölgyközönség egyes tagjai pedig a fulladásos halál völgyében jártak a lélegzés régtőli visszafojtása okán, a régi Lady Macbeth–alakítást idéző halk, hátborzongató hangon beszámolt a reggeli eseményekről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése