– Szabad a délutánja, Veronika – közölte Stein Ede, a boltos borús tekintettel, és összefonta a karjait a mellén.
Veron előbb értetlenül bámult rá. Majd lassan bólintott.
– Tilos belépni a bűntett helyszínére. Értem.
Ede úr mérgesen szólt rá.
– Ugyan, dehogy tilos! Csakhogy föl kell takarítanom annak a szerencsétlennek a kifolyt… Nehéz eltüntetni az ilyesmit deszkapadlóból, no, tudja. Bezzeg a Rosenberg boltja… az bezzeg nyitva lehet! – mutatott kelletlenül a tér túloldalára, ahol vevők kis csapata várta, hogy négykor kinyisson a Rosenberg-féle papír- és könyváruház. – Hogy pont ma kell mindenkinek a tinta meg a papír! Persze ha ezek az olcsójánosok a minőséget is számításba vennék, lenne türelmük kivárni a holnapot, és hozzám jönnének! – Stein közben észrevette, hogy Veron még mindig mellette áll, és figyelmesen hallgatja a morgolódását.
– Menjen, Veronika! Használja ki a szabad idejét, diskuráljon el a rossz hírű párizsi barátnőjével! – hessegette el.
Veron azonban nem ment vissza a Nagyvendéglőbe. Miután Vékonyné művészi eszközökkel felvázolta a tragikus baleset lehetőségét, gondolatai visszatértek a reggeli eseményekhez. Vékony doktor háza felé ballagva rájött, hogy a szerencsétlen baleset nemcsak a legkevésbé egyhangú, de tulajdonképpen elképzelhető megoldása is a Vili-gyilkosságnak. „Vajon ez eszébe jutott Dujmovics kapitánynak?” – morfondírozta, ahogy belépett a hallba a Vékony-házban.
Hamarabb kapott a kérdésre választ, mintsem képzelte. A hallban ugyanis ott lógott felakasztva a városszerte ismert kapitányi szablya.
Veron előbb értetlenül bámult rá. Majd lassan bólintott.
– Tilos belépni a bűntett helyszínére. Értem.
Ede úr mérgesen szólt rá.
– Ugyan, dehogy tilos! Csakhogy föl kell takarítanom annak a szerencsétlennek a kifolyt… Nehéz eltüntetni az ilyesmit deszkapadlóból, no, tudja. Bezzeg a Rosenberg boltja… az bezzeg nyitva lehet! – mutatott kelletlenül a tér túloldalára, ahol vevők kis csapata várta, hogy négykor kinyisson a Rosenberg-féle papír- és könyváruház. – Hogy pont ma kell mindenkinek a tinta meg a papír! Persze ha ezek az olcsójánosok a minőséget is számításba vennék, lenne türelmük kivárni a holnapot, és hozzám jönnének! – Stein közben észrevette, hogy Veron még mindig mellette áll, és figyelmesen hallgatja a morgolódását.
– Menjen, Veronika! Használja ki a szabad idejét, diskuráljon el a rossz hírű párizsi barátnőjével! – hessegette el.
Veron azonban nem ment vissza a Nagyvendéglőbe. Miután Vékonyné művészi eszközökkel felvázolta a tragikus baleset lehetőségét, gondolatai visszatértek a reggeli eseményekhez. Vékony doktor háza felé ballagva rájött, hogy a szerencsétlen baleset nemcsak a legkevésbé egyhangú, de tulajdonképpen elképzelhető megoldása is a Vili-gyilkosságnak. „Vajon ez eszébe jutott Dujmovics kapitánynak?” – morfondírozta, ahogy belépett a hallba a Vékony-házban.
Hamarabb kapott a kérdésre választ, mintsem képzelte. A hallban ugyanis ott lógott felakasztva a városszerte ismert kapitányi szablya.
3. fejezet
Vékony doktor a bajszát simogatva figyelte a kapitányt. Még sosem látta olyan tetterősnek és lendületesnek, mint amilyennek most mutatkozott. Dujmovics fel- s alá járt a szalonban, öles lépteivel olyan zajt csapva, mintha egy egész ezred masírozna odabent. A homloka gyöngyözött, az arcán vörös foltok gyúltak. Egyenkabátját kigombolta, így Vékony észrevehette a nyakában lógó, kisujjnyi vastagságú aranyláncot, rajta a díszes foglalatba illesztett danyilovi Szűzanya-ikon apró másolatával.
Lázó kapitány vadul tépte fekete szakállát, amibe még alig-alig vegyültek ősz szálak. Jobb kezének ujjai közt szivar füstölgött. Ahogy élénken hadonászott, a füst óriási karikákat rajzolt a levegőbe.
– Ez a Vili bizonyára csak tettette a bolondságot! Egy bolondot ugyanis senki sem ölne meg! Hiszen micsoda is egy gyilkosság leggyakoribb oka? - fordult a doktorhoz, mintha ő lenne a kriminológia világhírű szakértője.
Vékony hátradőlt a karosszékben.
– A pénz – bökte ki.
Dujmovics jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Ahogy mondja, doktorom, ahogy mondja. És hát volt ennek az anyaszomorítónak pénze? Nem! Egy garas sem!
– Hadd pontosítsak, kapitány! MI úgy tudjuk, hogy nem volt. De valaki megkérdezte már az anyját?
Lázó megtorpant, és a szivarral Vékony felé bökött.
– Igaza van, uram! A köztudomásra nem hagyatkozhat ő császári felsége rendőri állománya! Tüzetesebben meg kell vizsgálnunk az ügyet! Netán ön arra gondol, hogy ez a bolond meg az anyja csak úgy tettek, mintha koldusbotra jutottak volna?
– Nem… nem hiszem, hogy Vili alakoskodott volna. Vagy pedig olyan rendkívüli színészi képességekkel volt megáldva, amilyet még nem látott a világ. Mint tudja, Lázó, a szegényháznak is én vagyok a főorvosa, s ilyen minőségemben félévente ellenőriznem kell a lakók egészségi állapotát. Minden alkalommal azzal a határozott benyomással fejeztem be a vizsgálatot, hogy Vili mentálisan igen nagy hiányokkal küzd. Az alaptevékenységekre képes ugyan, de összefüggő gondolkodásra, a valóság helyes érzékelésére egyáltalán nem. No persze az anyja egészen más eset…
– Mi van az anyjával? – rivallt Lázó az orvosra.
Kopogtattak.
– Bizonyára a cseléd a kávéval – mondta a doktor. – Jöjjön be, Ilona!
Az ajtó kinyílt, de meglepetésükre nem Ilona, hanem Veron lépett be, három kávéscsészét és két jókora porcelánkannát cipelve egy ezüsttálcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése