A fekete zongora 5.

Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, a rendőrkapitány is megérkezett. Dujmovics Lázóért Veron sietett a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron időközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal szűkszavúan csak ennyit közöljön:
– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így sikerült megúsznia, hogy újból be kelljen számolnia a gyilkosság hihetetlen tényéről. Vékony doktor könnyen hihetett a szavainak, hiszen kislány kora óta ismerte. De a kapitány újsütetű polgára volt a városnak. Dujmovics Lázó alig néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül elégedetlen volt a kisvárosi nyugalommal. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát. No meg a piaci tolvajlások. Lázó úr, aki korábbi állomáshelyén, a megyeszékhely Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott, nehezen viselte a tétlenséget.
– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték maguk, magyarok földjeit a töröktől! – harsogta rendszeresen, ha a Nagyvendéglő asztalainál gazdák ültek a közelben. Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját, ami mindig az oldalán függött. (A rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy sötét dél-szerbiai szépség, maga is igen kardos menyecske.) A gazdák eleinte szétrebbentek a nagy kardcsörtetésre. Azóta már megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat ugyan, harapni azonban még senki se látta.
– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be most a várhatónál kevésbé zord arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Hát milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba Vékonyt olyan gyöngédséggel, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.
– Ismeri ezt a bicskát, Lázó?
A gyilkos szerszám már egy vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, alig egy asztallapnyira a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától.
A kapitány fölvette a bicskát. Alaposan megmustrálta.
– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van. Ami nem csoda. Az öreg Bicskei csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott elégedetlenül a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek a hulláért? Én addig kikérdezem a kislányt.
– A kórházba vitetem a corpust, ha keresné netán. Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát is. Gyilkosság esetén ez az előírás. No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem 10 éve nem volt dolgom gyilkossággal.
Vékony becsukta a táskáját.
– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és kihúzott egy csillogó tárgyacskát a fiú ujjainak még langyos szorításából.

Veron, aki a sarokban épp kezdte unni a tétlen várakozást, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.
– Lám, lám, egy igazi aranyóra! Ilyen tényleg nem sok akad a városban – tette zsebre a bűnjelet Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal.