A fekete zongora 4.

Vékony doktor az ebédlőben állva szürcsölte a kávéját. Orvosi táskája útra készen várta az asztalon, az üres tányér mellett. A doktor meglepetten fogadta Veron kissé zaklatott köszönését.
– Mi szél hozott erre ilyen korán, kislány? Annuska még alszik. Ami nem csoda, hiszen alig éjfél előtt értek haza az anyjával a vasútállomásról. Péter vőm uram az este utazott vissza Pestre. De ezt te bizonyára jól tudod – vizsgálgatta szigorú szemmel a kapkodva lélegző Veront.
– Vili… meghalt… vagyis megölték. Ebben egészen biztos vagyok. Odaát, az Árkádiában… fekszik – szuszogta a helyzethez szerinte teljesen méltatlanul, minden tragikus hangsúlytól mentesen Veron. „Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz.”
A drámát nélküle is szolgáltatta azonban Vékonyné, aki a konyhában hallotta meg Veron balladai homályságú beszámolóját, és ejtette ki kezéből a meisseni csészealjat.
– Miket beszélsz itt össze, te lány? – hüledezett.
Férje, a doktor letette a csészét az asztalra. Kezébe vette a táskáját, és a könyökénél fogva az ajtó felé fordította Veront.
– Menjünk máris! – nógatta. Részletes beszámolóra éhes, kikerekedett szemű nejét elegánsan megkerülte, és Veronnal együtt visszasietett az Árkádiába.
Veron aggódva várta, hogy mire visszaérnek, kisdiákok tömege leskelődik majd a kirakat előtt. Szerencsére azonban a helyszínen egyetlen hullanéző és szenzációéhes lelket sem találtak. Úgy látszott, minden maradt, ahogy ő hagyta, és a bűnesetről még mindig csak hármójuknak volt tudomása.
Vékony doktor mintha sejtette volna, mi jár Veron fejében. Nagyot sóhajtott, és megszólalt:
– Fél órán belül az egész város tudni fogja… Sietnünk kell, hogy Zsike nénéd kíváncsi barátnői elől eltitkolhassuk, amit kell. Már ha van mit titkolni. Már ha nem képzelődtél, Veronkám – vetett kételkedő pillantást a lányra.
Veron szó nélkül kitárta az Árkádia bejárati ajtaját. Vékony doktor megtorpant.
– A mindenit! Igazad volt… 10 év után újra gyilkosság Ókanizsán! Micsoda hírverés lesz ebből! – csóválta a fejét.
Letérdelt a halott mellé, és ösztönösen a pulzust próbálta kitapintani. Miután abbahagyta a hiábavaló hallgatózást, fáradtan megdörzsölte a szemét, és kinyitotta az orvosi táskát.