Veron azonnal meg is osztotta a bölcs férfiúkkal jövetele okát.
– Zsike néninek remek ötlete támadt a gyilkossággal kapcsolatban. Mivel ő éppen akadályoztatva van a Nagyvendéglőben…
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?
– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése