hétfő

Hulla a templomban - A fekete zongora 11.

A könyv, amelyben holttestek és Ady-versek sorjáznak sűrű egymásutánban, ahol a boltoskisasszony mindenbe beleüti az orrát, ahol apátplébánosra és kéjnőre egyaránt a gyanú árnyéka vetül, ahol egy vak kántor orgonázza a Végzet Melódiáját - nos, e könyv, A fekete zongora elhagyta a nyomdát, s frissen, festékillatúan várja, hogy a mulatságra és izgalomra vágyók mihamarabb kézbe vegyék.
Míg egyezkedem a forgalmazókkal, 2000 Ft + postaköltségnyi (540 Ft) áron egy levéllel itt megrendelhető: feketezongora@freemail.hu(a boltban 2590 Ft lesz), személyesen természetesen csak 2000 Ft-ért vesztegetem.
Ha a nyári hőséget némi könnyed borzongással enyhítenéd, szerezd be A fekete zongorát mihamarabb, mert egyes rajongók, bizony, nem szégyellik ötösével rendelni!

És akkor az utolsó idézet (a blog Dávid Veronika naplójával folytatódik majd):


A ragyogó szombat reggelt Timon atya azzal szándékozott tölteni, hogy másnapi prédikációját gyakorolja. Magához vette a nagytemplom kulcsait, laudeturt köszönt Márk atyának, és meghagyta neki, hogy ha semmiképp sem nélkülözhetik, a templomban keressék. Aztán a kései rózsáktól illatos templomkerten át Isten hajlékába sietett.
Timon atya ugyan gyakorlás nélkül is képes volt tökéletes szentbeszédek előadására, de szeretett az üres templomban időzni. Ahogy végigsétált a nemrég épült kereszthajón, az oldalajtótól a szószékig, még érezte az előző esti ájtatosság alatt szétterjedt tömjén egyszerre fojtó és bódító, egzotikus illatát. A ragyogó októberi nap átsütött a színes üvegablakokon, és a Szent Andrást kezében andráskereszttel megörökítő ablak zöld, barna és aranyszínű fényfoltokat festett a templom kövezetére.
Timon atya fölkaptatott a lépcsőn a szószékre. A testmozgás csöppet sem esett a nehezére: még csak krisztusi korban járt, és atletikus alkattal áldotta meg a Teremtő. De mindez háttérbe szorult lágy, átszellemült arcvonásai mögött. A zárdaiskolában, ahol hit– és erkölcstanra okította a lányokat, népes rajongótábora méltán nevezte röviden csak Angyalarcnak. Ez az arc valóban hasonlított szép Helénáéhoz, aki Homérosz szerint görög hajók ezreit volt képes megindítani, azzal a különbséggel, hogy Angyalarc nem hajókat, hanem Ókanizsa asszonyainak százait vette rá, hogy a legjelentéktelenebb litániára is buzgón eljárjanak.
– Ilyen lehetett Szent János, a kedvelt tanítvány! – szokta suttogni aléltan Bernát Böbe Annuskának minden egyes mise kezdetén, amikor Márk apátplébános tömzsi figurája mögött feltűnt a délceg Timon káplán.
Timon atyának kicsit sem hízelgett ez a figyelem – ő természetesnek vette, hogy adottságai, melyeket csakis Istennek köszönhet (és amelyekhez ő maga csak holmi jelentéktelen hajnali fahasogatással, valamint a Madame Pompadour enyhén illatosított arckrémmel járult hozzá), a híveket Isten buzgóbb imádatára sarkallják.
– Ez az én mártíromságom – szokta volt mondogatni a leánytanítványoknak, persze csak ha az apátplébános vagy valamely tisztelendő anya nem tisztelte meg jelenlétével az órát. – Állandóan a hívők figyelmének kereszttüzében állni… nehéz kereszt az, leányaim!
És erre a kereszttűzre készülve kezdett bele most is a másnapra szánt prédikációba, az üres templom színe előtt. Tehetséges szónok volt. Intelmeiben úgy sűrítette a hitbéli buzgalomból fakadó tüzet és a jámbor alázatot, hogy ha a megnyerő külső nem terelte volna el a hitközség figyelmét, a hangja is elegendő lett volna a transzszerű áhítat kiváltásához. Ráadásul az üres templomban hangjának adottságai most még inkább érvényesültek. Timon atya csukott szemmel élvezte saját mondatainak lejtését.
Egyszer csak szöget ütött a fejébe valami, és abbahagyta a szenvedélyes szónoklatot.
– Vajon miként hangzanak szavaim a templom egy másik pontjáról? Lehet, hogy még zengzetesebbek? Lehet, hogy a szószéket fedő bársonyfüggöny csökkenti a hangom áradását? – morfondírozott.
Leszaladt a szószék lépcsőin, átvágott a bazilika méretű templomon, és a kórus felé vette az irányt. Kulcscsomóján megkereste az odavezető ajtó kulcsát, és a zárba illesztette. De elfordítani már nem tudta.
Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor – sikertelenül. Ekkor eszébe jutott valami.
Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó szélesre tárult.
– Ellátom a baját a harangozónak. Ez már nem az első alkalom, hogy… – mérgelődött, de abbahagyta. Olyan különös csönd uralkodott a lépcsőházban, hogy Timon atya önkéntelenül is arra gondolt, talán elrejtőzött odafent valaki, és most visszafojtott lélegzettel lapul valahol.
Lelassított léptekkel folytatta fölfelé az útját. Váratlanul azonban belerúgott valami kemény tárgyba.
Megállt, lehajolt.
Egy könyv volt az. Fölvette, és belelapozott.
– Ady Endre. Vér és arany – olvasta fennhangon. Aztán kisilabizálta a puritán rajzú ex librist a könyv belsejében.
– Rosenberg. Nahát. Mit keres a rabbi holmija a katolikus templomban? – töprengett.
Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit. Valamit, ami mozgott.
Lassan felnézett.
– Szent Isten! – kiáltott, és halálra vált arccal meredt az elébe táruló látványra.
Néhány méterre előtte a vak kántor élettelen teste himbálódzott a harangkötélen.

Felakasztották.

Nincsenek megjegyzések: