Az első nap Nagy-Budapesten

(Dávid Veronika naplójából)

Mikor helyemet elfoglaltam a sebesen nekiinduló vonaton, és hőn szeretett bátyám, Dávid József kedves vonásait elnyelte a távolság, furcsán és sebesen megdobbant a szívem. Titkon arra számítottam, hogy a szomorúság vesz majd erőt rajtam, ám legnagyobb meglepetésemre nem így történt.
Az érzés, mi bensőmet színültig töltötte, nem a fájdalom volt, hanem az izgatottság. Izgatottság, melyet a székesfővárosba utazás, s az ottani életem ismeretlensége váltott ki belőlem.
Midőn tehát rájöttem, nem a bánat, hanem a várakozás vett lakást a szívemben, megnyugodva szorítottam meg kézitáskám fogantyúját (Kökényné nyomatékosan felhívta figyelmemet a mindenünnen előbukkanó tolvajokra), és boldogan készültem a kalandokra, melyeket az út során elibém sodor az élet.
Az első avantúra már Szegeden érkezni látszott. Másodosztályú fülkémben ugyanis elhelyezkedett egy úr, ki láthatóan sokkal nagyvilágibb élethez szokott, mint én. Öltözéke kifogástalan volt, sétapálcájának végét minden bizonnyal hegyikristályból faragták (még nem volt szerencsém látni hegyikristályt, de érzésem szerint ez az volt, mi más is lehetett volna), keménykalapja vagabundusul állt a fején.
Egy idő múltán észrevettem, hogy titokzatos, kémlelő pillantásokat vet irányomba.
Eszembe jutott Kökényné számtalan tanácsa, mellyel az ifjú hölgyekkel faragatlanul intim viszonyt kezdeményező férfiaktól óvott, kik az erőszaktevéstől sem riadnak vissza! Bár szívem a torkomban dobogott, magamban összeállítottam egy kisebb beszédet, melynek hidegsége és megvető stylusa bizonyára visszarettenti majd a gazembert az intimus próbálkozásoktól.
Kecskeméthez közeledvén a férfiú szóra nyitotta ajkát.
A torkom kiszáradt.
- Isten áldja! - mondta, s leszállt.
Így őriztem meg tehát tisztességemet.

Nem számoltam, hány óra telhetett el, míg irtóztató sebességgel végigszáguldottunk az aranyos búzakalászokat ringató, szép magyar Alföldön. Bőtermő földet eleget láttam már otthon, Ókanizsán (nincsen is zsírosabb fekete föld a világon, mint ott), sokkal inkább magához vonzotta figyelmemet a házak, gyárak, telepek egyre sűrűsödő tömege.
Nagy-Budapesthez közeledtünk.
Szemem nagy gyönyörűséget talált a metropolis közelségét sejtető jelekben. S kissé aggódtam is, várni fog-e a Nicolettiék cselédje az indóháznál. Egyedül félelmetes lesz a nyüzsgő tömegben...
A gőzvonat alig tűrhető sikoltással fékezett le a Nyugati Pálya-udvar sínein. Kitekintettem az ablakon, és elállt a lélegzetem a hatalmas, jövő-menő emberáradat láttán. Kalauzok, vasúti emberek, kalapos hölgyek, bajszos, fess urak tarka tömege lepte el a peront.
Hogy találom itt meg a cselédlányt?
Hogy boldogulok egyedül?
Elnyel-e a nagyváros félelmes, tágra nyitott torka?