Összetört csokoládészívek I.

 Gizella (Vörösmarty) tér, a lebontott Schickedanz-féle földalatti lejáróval

„Hozzávalók: 70 gramm kakaó, 70 gramm vaj, 280 gramm liszt, 280 gramm cukor, 3 tojás, vanília, 2 késhegynyi ammónium.”

Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap, amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött, tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.

A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba, a lány tudománya csődöt mondott.

– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz – rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli anyák között tartjuk számon.

Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát, amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.

– „A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – „Ebből a pépből a vajjal kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg, és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.

A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a konyhakövön.

 Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan főztjéből.

A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.

– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával, aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi kocsmába.

Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.

A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú, fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve. „Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg. Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.

 Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól, annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.

Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő, hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:

KUGLER – GERBEAUD.