A borostyán hárfa - részlet

A borostyán hárfa - első fejezet

Bahama, avagy a 'sekély tenger'

A könyvet el kellett engednem (előtte persze összeszámoltam, hányszor olvastam át, miután befejeztem - hatszor, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz benne hiba, ember tervez, Isten meg összezavarja). Egy ideális világban, ahol az ember rendes bestsellerszerző, könyvekből él, van egy diszkrét és szorgalmas titkárnője, szóval bármelyik angolszász chicklitszerző ilyenkor dőlne hátra, és utazna el a Bahamákra a könyvbemutatóig.

Nem panaszkodni akarnék, jól viselem én a zsizsegést (interjúk, események, cikkek, trailer, utósimítások stb.), de azért a Bahamák, az nem lenne rossz. (És itt most nem egy Kozsó által gründolt lányegyüttesre gondoltam.)

Van interjú a Kötve-fűzve blogon, lesz a Molyon és a Class FM-en, a könyvtrailer is lassan élesedik (én vagyok benne a narrátor, és vagy 15 kilót híztam, amikor a hangmérnök azt mondta, "jó volt, úgy értem, színészileg", bár lehet, hogy csak haza akart menni hamarabb, teljesen mindegy), és lehet már előrendelni a Hárfát mindenféle könyváruházakban. Ami még fontosabb (és mindenképpen be kell írnotok a naptárba!), hogy június 9-én dedikálás, június 15-én este pedig könyvbemutató lesz, ide oldalra kivéstem mindkettőt, van hozzá (kattintsatok oldalt) Facebook esemény is, lehet ikszelni.

Nehézséget momentán csak az jelent, hogy egyszerre töröm a fejem Dávid Veron következő kalandján, egy másik regénysorozaton, egy novellacsokron, miközben (teljesen más témában) egy forgatókönyvön is dolgoznom kell. De a nyafogásnak sajnos egyáltalán nincs létjogosultsága, mert hát ebbe az egészbe én másztam bele, önként és dalolva, és (pssszt!) igazából élvezem.

A jámbor kritikus legendája

"Miért nincs ma Magyarországon értékelő irodalmi kritika?", kérdezi a Szépirodalmi Figyelő 2012/1. száma "az irodalmi nyilvánosságot jól ismerő, a fenti értékeléssel és a benne rejlő előfeltevésekkel nem feltétlenül egyetértő irodalmárokat", vagyis nem engem, az irodalmi nyilvánosság alkonyzónájában tenyésző ponyvacsiholót. (Amivel semmi gond, én sokkal szívesebben csiholok, mint megmondok.)

Erről eszembe jutott, hogy a magam szemszögéből nézve milyen értelmetlennek tűnik a kérdés. Az én nevem alatt megjelenő szövegek igazán nincsenek híján az ún. "értékelő irodalmi kritikának" (amennyiben persze az irodalmiság jelzőjét a szórakoztatónak bélyegzett/elismert történetekre is jóindulatúan kiterjesztjük). Az az előfeltevés, hogy az irodalmárok túlságosan szeretik vagy félik egymást a konkrét, urambocsá' negatív értékítéletek kimondásához, az alkonyzónára egyáltalán nem igaz. A tapasztalat ráadásul azt mutatja, minél körülírhatóbb ponyvairodalmi ambíciói vannak egy szépirodalmi kritikában otthonosan ficánkoló ítésznek, annál inkább hajlamos nemcsak megcsáklyázni a kortárs ponyvát (jellemzően a fiktív természetű szövegvilágból kimazsolázott tények tudományos pontosságát kifogásolva), de akár normatíve meg is szabni annak a helyes! tematikus vagy stilisztikai választékát.

Amiből egyelőre két igazolhatatlan és tökéletesen mellékes következtetést vonok le:

1. A főállású kritikus se nem eléggé fél a ponyvaszerzőtől (és udvarától, akartam írni, de ilyen őneki szerencsére nincsen), se nem eléggé szereti ahhoz, hogy rá való tekintettel lecsendesítené esetleg háborgó kritikusi indulatait. (Ahhoz meg túlságosan jóhiszemű vagyok, hogy a ponyva vs. szépirodalom piaci jelenlétének mértéktelenül igaztalan arány-eltéréseit sejtsem az időnkénti ajakbiggyesztések mögött.) És ez így van rendjén.

2. Az értékelő kritika hiányának okait firtató kérdező maga sem érzi az irodalomhoz tartozónak az alkonyzóna egyre szaporodó szövegtermését, így aztán észre se veszi, hogy mennyire értelmezhetetlen a kérdés innét nézve.

Egyébként a folyóiratbeli megkérdezettek válaszai megbocsáthatatlan sarkítással az alábbiak: a) okos ember nem olvas olyat, ami nem érdekli b) ma nem létezik Magyarország c) nincs pénz d) átpolitizált a légkör.

(Amúgy pl. a januári Holmiban Krupp József elég alaposan elföldelte Grecsó Krisztián legutóbbi regényét, ékesen példázva az értékelő irodalmi kritika létezését.)

Ilyen a kabátkája

ITT! MOST! ELŐSZÖR!
(De nem kizárva, hogy még megváltozhat.)

Idegszálvasalás

Amikor az ember (ez jelen állapotban félreérthető, szóval: én) elhatározza, hogy az első ideiglenes pont kipöttyentése után két hétig semmi szokatlanul agybarázdálót nem csinál, na akkor jön vissza szinte azonnal a máskor hetekig dagasztott javítandó változat.

Szerencsére a semmittevésre vonatkozó elhatározásaimnál szilárdabb pontok alig vannak az életemben (erős vár a mi rekreációnk), úgyhogy egyelőre meg se nyitottam a dokumentumot, így is ad elég fejtörést a dokumentumon kívül szóba hozott problémák megoldása. Ez a fázis már alig nyomasztó, egyrészt mert kiderült, a kézirat egésze használható lett, másrészt megkönnyíti a borítóterv, a fülszöveg és a könyv elejére illesztett kritikusi örvendezések felbukkanása.

A borítót (ami újfent igazán csinos) jövő héten ki is plakátolom ide, elöljáróban annyit, hogy ez se pink, illetve megint lesznek jó páran, akik A rőt üstdob (a borítóval együtt a címet is elárulom) első lapjain találkozhatnak a blogjukba vésett véleményükkel.

Lassan defibrillálom az elmúlt 2 hónapban egészen elüszkösödött emberi kapcsolataimat, és végre alszom, és végre olvashatok. (A hirtelenjében behabzsolt olvasmányok folyamából a Snow Crash, a Duna, A rabul ejtett értelem és a Kísértetek bukkannak elő mint madártejből a hablabdacsok. Az esszék és a scifi egészségügyileg javallt a krimi-túladagolás után, Simenon pedig a langusztás ebédjeivel meg a konyakozó kisiparosaival mindig képes kisimítani az idegszálakat.)

"Vegyél zsebkendőt!"

- ezzel a saját magának szóló cetlivel volt kitapétázva Joan Wilder lakása, amikor egy karakán THE END begépelésével, sűrű szipogások közepette befejezte a regényét, hogy dorbézolásképpen tonhalkonzervvel etesse meg Romeo nevű macskáját, és aztán kockás flanelingben úgy elbóbiskoljon a kanapén, hogy kis híján lekésse a kiadójával való találkozót. De minek is meséljem, amikor úgyis betéve tudod a Smaragd románca első jeleneteit. Föltéve, hogy hozzám hasonlóan legalább ötszázszor láttad.

Az én háztartásomból ("háztartásomból") a papírzsebkendő egyáltalán nem hiányzik, egyrészt mert viszonylag kevéssé romantikus-megríkató regényt kalapáltam össze, másrészt megfázni se volt alkalmam (két hónapja a szerencsésen egészséges munkatársaimon kívül nem járok emberek közé), de a zsebkendőt kivéve kábé mindenből kifogytam, térdig járok a földre kupacolt történeti összefoglalókban és különféle jegyzetfüzetekben, zenét már hetek óta képtelen vagyok befogadni, könyvet alig, filmekből meg csak az ezerszer látottakba nézek bele kávé- vagy falásszünetekben. (Az idény slágerei: Indiana Jones I., Tomb Raider I., Múmia I. Nem, nem írtam el semmit, én ezekkel ütöm ki magam.)

Nemigen értem, hogyan, de ezek a körülmények kifejezetten a segítségemre voltak, hogy úgy 79 000 szó begépelése után a végére értem egy újabb Dávid Veron-történetnek (summa: valamivel több hulla, mint legutóbb, és egy halom új, nyilván gyanúsabbnál gyanúsabb figura Ókanizsán, is). Igazából két hete már csak polírozom a karakterrengeteget (ez olyan feladat, amit soha nem lehet abbahagyni, de hát Isten ezért teremtette a határidőt), de azért sikerült ügyesen úgy ütemezni az utolsó fázist, hogy ma éjjel egykor még jeleneteket cserélgettem, meg egyeztetési malőröket tüntettem el, köszönettel sasszemű tesztolvasóimnak. Akik közül tegnap este az egyik már a díványon szuszogott, míg mi ketten a parasztkindli és a kindöl tusé kiemelés-aszinkróniájának problémáját szégyenletesen archaikus módon, egymás képernyője fölé görnyedve és fölolvasással keresgélve oldottuk meg. Kár beléd, Amazon.

Az emlegetett kísérleti alanyok amúgy túlélték a teszteseményt, és egészen olvashatónak minősítették az eredményt, ami egyébként A fekete zongorához hasonlít jobban az előzmények közül, ha egyáltalán. Állítólag fejlődöm. Jó volna, ha tényleg így lenne, én egyelőre csak azt látom, hogy leírtam, amit akartam.

EEEEE

Van másfél éve is már, hogy először beszéltünk róla, de 2012 januárjában valósult meg A fekete zongora prc és epub formátumú megjelenése (más magyar szerzős Agave kiadványokkal együtt). Az új kiadáshoz jó pár korabeli ókanizsai fotót összevadásztam (igen, van kocsma is), de nem is ez a legértékesebb extrája, hanem az a novella, ami sehol máshol nem jelent meg, és nem is fog. Ebben a történetben Veron egy pesti bérházban szimatol egy eltűnt férj után, és hát persze, hogy megtalálja.

Az e-zongorát itt lehet megvásárolni - mivel az e-bolt eléggé kísérleti jellegű, egyelőre csak átutalással, de a hírek szerint jövő héttől már a paypal rendszerén keresztül is fizethet, aki ebben a formában kíváncsi rá.
Az Origo itt írt az E-gave könyvekről, Varga Bálint pedig itt nyilatkozik a fenntartásainkról.

Amiatt meg nem aggódom, hogy villámgyorsan fölkerül a netre, mert már régóta feltöltötték a mások munkáját meg nem becsülő ügyes kezecskék, de nem hiszem, hogy éppen titeket kéne dorgálnom emiatt. Vagy bármilyen dorgálásnak hatása lenne.

És azt a megjegyzést se nektek szánom, hogy aki másfél bigmac menüt sokall egy könyvért, azt eszembe sincs visszatartani attól, hogy ne vegye meg, vagy vegyen valami egészen mást, nyilván olcsóbbat. Ezt elsősorban mint e-könyveket vásárló olvasó (és nem mint szerző) jegyzem meg - azért a könyvért, ami érdekel, különösebb sopánkodás nélkül ki szoktam fizetni 10-15 dollárt, mert azt gondolom, hogy a szórakoztatásomért jár az ellentételezés.

Szóval ha nem akarjátok, hogy a krimis polcotokon egy újabb könyv porosodjon, mostantól választhattok egy kevesebb helyet foglaló változatot is - remélem, akad, akinek örömet okozunk ezzel.

Ui.: Szorgalmasan ütögetem ám a billentyűket, hogy idén is Dávid Veron harmadik könyves kalandjával együtt strandolhassatok. Erről majd írok egy külön bejegyzést, némi ízelítővel.

Hírek a pókháló alól

Gumikönyvvel az élet

Várható volt, hogy előbb-utóbb szükségem lesz egy ilyen izére, és most, hogy megszaporodtak a netes olvasnivalóim, ideje volt a vaksággal megfontoltabban kacérkodó felületre váltani. Nem számítottam rá, hogy az olvasási szokásaimat egy kindli gyökeresen megváltoztatja, és nem is változtatta meg.  

(1.Többet csak akkor olvashatnék, ha valaki dolgozna helyettem; 2. vélhetően megszaporodnak kissé az angol nyelvű olvasmányaim, de nem túlzottam, ugyanis az a kényszerképzetem, hogy edzésben kell tartanom a magyar nyelvi kompetenciámat. Szerencse, hogy bőven van legálisan elérhető klasszikus magyar irodalom elektronikus formában; 3. továbbra is azt olvasom, amit muszáj, és amit akarok, és nem azt, ami a legkényelmesebb módon olvasható.)

Persze örülök, hogy ő is ott csücsül a polcon, és ha megérkezik a hozzá rendelt bőruniformis, az utcán is bízvást megsétáltatom.

Sztori van

Kora ősszel kanyarítottam egy Dávid Veron-történetet, középpontban egy pesti bérházból eltűnt fogorvossal. (Az ötletnek nyilvánvalóan semmi köze ahhoz a fogorvosi váróhoz, ahol tavasszal egy gyökértömés miatt töltöttem emlékezetes órákat.) A novella hamarosan olvasható is lesz, a megjelenés helye pedig nem teljesen független a poszt első bekezdésétől.

Molykesztra

A Moly.hu (ahol barathkatalin néven futok, nagy ritkán) december első heteiben ünnepli a születésnapját. Az eseményt egy alkalmi együttes is színesíti produkciójával, többek közt valószínűleg egy "Iron Maiden & mélyhegedű" világpremierrel. Brácsázni nem én fogok, ellenben énekelni (a dalok egy részét) igen, szóval ha valaki színpadias körülmények közt akar velem el- vagy leszámolni, most megteheti. (Csak megfontoltan, mert gitár lesz a kezemben!) Gyertek el, nem sértődöm ám meg a füldugó miatt.

(És hallgassatok Hármas könyvelést, legjobb félálomban heverészve ébredés vagy elalvás előtt.)

Fiatalabbak is elkezdhetik

Az elmúlt napokban olyan fényképes dokumentációkat kaptam, amelyek azt bizonyítják, hogy Thomas, a gőzmozdony méltó ellenfélre talált A türkizkék hegedűben.

A kritikus olvasó

Egy percig se próbálok elfogulatlannak látszani, de akkor is: szeretem, amikor a kritikusok nem titkolják, hogy olvasók is.
Az Új Szónál rögtön kettő ilyen delikvens is van, B. MÁNYA ÁGNES és BENYOVSZKY KRISZTIÁN. (Hát persze, hogy a Hegedűről írtak.)

Nyár könyvvel

Köszönöm, Kriszta, Boginyuszi, Zsuzsi és Medlájn! Nehéz elhinni, de nem kényszerítettem őket.
(Ha van még, a feketezongora@freemail.hu címre küldhető bátran.)

Innen-onnan

A frissen megjelent Hamu és Gyémánt magazint a szerkesztők szinte teljes egészében a kriminek szentelték. Számos Agave-vonatkozású cikk között találhattok egy összefoglaló-bemutató írást a magyar irodalmi detektívekről, köztük Veronról (Cserkuti Dávid illusztrációjával). Az 58. oldalon pedig közre merték adni egy novellámat is, amit egy előre megkapott fotó alapján kellett írnom - egész más lett, mint amit megszokhattatok tőlem.

(A magazinban szereplő fotóm alapján pedig továbbra sem fogtok fölismerni az utcán, és ez inkább a ti szerencsétek. :))

Illetve itt meghallgathatjátok azt a szokásos hebegést is, amit a telefoninterjú-felkérések váltanak ki belőlem. Ha jól emlékszem, a következő Veron-regényről is motyogtam valamit.

Interjú Baráth Katalinnal @ InfoRádió, 2011-07-19 by agavekonyvek

Új kör

Bár regényeim alantas műfajához igencsak illene, nem hunytam el, mint arra a hosszú hallgatásból következtetni lehetne. Egy ideig persze semmi kedvem nem volt egy bekezdésnél hosszabb szövegeket írni (nem is írtam, kivéve a Hamu és Gyémánt magazin most megjelenő krimiszámába egy rövidke történetet - ebben a számban egyébként sok szó esik Veronról és Gordon Zsigmondról is), de ez a halvány undor már elmúlt. Elmúlt az a kísértés is, hogy A türkizkék hegedűről írott kritikákat rendre fölkutassam, különösen mert annyira ellentmondanak egymásnak, hogy aligha tudok belőlük tanulni.

Nemrég elvonatoztam a tengerpartig. (Utoljára két regénnyel ezelőtt ért ennyi napsütés.) Magammal vittem egy füzetet és egy csomó tollat mindenféle színekben (egy toll nem toll, már Homérosz is megmondta), és amikor a sósságom elérte a heringfokozatot, úgy tűnt, nem okozok helyrehozhatatlan sérülést az agyamban, ha a fejemet gondolkodásra adom (nem, nem ismerem a véletlen képzavar fogalmát). Mivel a kitalálás olyan tevékenység, aminek nehéz megálljt parancsolni, be kell vallanom, hátizsákomban a következő Veron-történet szinte kész vázlatával futottam be a Déli pályaudvarra. Még le kell gépelnem, betömnöm a logika kátyúit, no meg jóvá kell hagyatnom a szerkesztőmmel is, de A lángvörös tuba / szivárványos tangóharmonika / ibolyaszín vadászkürt (nem, nem gondolom komolyan, még mielőtt) szereplői már riasztó elevenséggel járnak-kelnek a fejemben - és újra Ókanizsa sárlepte utcáin.

U. i.: Közben kísérletezgetek valami mással is (szintén betű).

Az elsők

 (a fotó forrása PuPilla blogja)

Őrület, EZEK már el is olvasták, sőt, meg is írták!
Tetszőleges sorrendben:

Olvasónapló

Csillagpor Könyvsarok

Jó könyvek

Könyvkolónia - Lunanyuszi

Akik szeretik a könyveket

Katamanó olvasmányai

Ez pedig a Moly vonatkozó oldala.

Aláfirka szombaton 6-tól

Eseménydús a hét, de mielőtt lenne időm bármiről is bővebben beszámolni, jelentem, hogy június 4-én este (a könyvek éjszakáján) 6-tól itt írok alá boldogon bármilyen nevemmel ellátott könyvszerű tárgyat. (Sőt, mások könyveit is szívesen dedikálom, kívánságra elváltoztatott kézírással.) Gyertek, gyertek!

A türkizkék hegedű, 1. fejezet

A teljes első fejezet. Az eleje olvasható, a vége hallgatható.

A türkizkék hegedű (részlet) Baráth Katalin: A türkizkék hegedű by agavekonyvek

Könyvbemutató: május 31., 18 h, Alexandra (Nyugati)

A konyhában

A barátian csípős tavaszi reggel szaga, na nem vendégszeretően, de a konyhában ücsörgő, krimiszerűen rejtélyes okokból már hajnalban álmatlanul pislogó ún. szerző (á, csak én vagyok) érzése szerint komfortosan keveredik az öblítőével és a kávééval, mert valamivel csak elütöm ezt az egy-két órát a hivatalos reggelig. Lassan a szavak is megfelelő (egyáltalán nem katonás) sorrendbe rendeződnek a fejemben, hogy elmesélhessem, miként is lesz az első ötletfoszlányokból bárki számára elolvasható, türkizkék borítós könyvtárgy. Nem annyira a leküzdhetetlen közlésvágy vezérel ennek a folyamatnak a közzétételében, inkább az, hogy többen és több ízben kérdeztetek ilyesmit tőlem.

Azt persze nem tudom megmondani, másnál (nálam sokkal tapasztaltabb és gyakorlottabb, más műfajokkal küzdő íróknál) hogy is kezdődik ez az egész izé. Az első mozzanat, ami rádöbbentett, hogy már megint regénybe kell bonyolódnom, talán az a két perc volt, amikor Bálint (kiadó és szerkesztő egy személyben) a tavalyi Könyvhéten a maga nem kimondottan szószátyár módján (némiképp remélem, hogy ezeket az intimitásokat most nem olvassa) azzal fordult hozzám, hogy még azon a nyáron szeretné elolvasni a következő történet szinopszisát. Másfél órás féleuforisztikus dedikálás és a puhító júniusi meleg hatására az ember ilyenkor könnyen bólogat. Na és ez az a könnyedség, ami a nyár következő heteiben aggodalmaskodó fejtöréssé, aztán papírcetlikre történetsodor-firkálgatássá, végül egy 8-10 oldalas, száraz, cselekményközpontú leírássá alakul át.

Volt pár ötletem, mielőtt a konkrét és kötelező gondolkodásnak nekiálltam volna, mert (ami egy wannabe századfordulóskrimi-írónál nem meglepő) folyamatosan piszkál a korszak iránti kíváncsiság, és rendszertelenül ugyan, de sűrűn forgatok témába vágó könyveket, egykorú memoárokat, hírlapokat. A türkizkék hegedű esetében első kiindulópontnak talán a századelő népi vallásosságán belül kialakuló lelkiségi mozgalmakat lehet tekinteni. Ez a téma rendszeresen elő-előtolakodott, amikor a Margit hídon átvillamosoztam, vagy amikor egy egészen más könyvet olvastam, néha éjjel, az alvás peremén egyensúlyozva, aztán gyakran teljesen váratlanul, beszélgetés közben, és eközben teljesen átalakult. Kiemelkedtek belőle a leendő főszereplők, választottam helyszíneket hozzá (ezek szintén súlyosan befolyásolták a történet menetét), kirajzolódott a történet központi ösvénye, és el kellett döntenem, ez vajon elég izgalmat és eseményt ígér-e, vagy találjak ki egy teljesen újat, vagy kapcsoljam össze más-más történetszálakkal, vagy... vagy... Nehéz az ilyesmit elhatározni, mert nincs objektív szempont vagy konkrét kapaszkodó; az ember inkább csak sejti, hogy ez vagy az jó lesz, működni fog, magától is képes lesz bonyolódni. Bár egy törődő és értő szerkesztő (az enyém ilyen) ítélőképessége sokat segít, végső soron az olvasó, vagyis te döntöd el, jól választottam-e – ami A türkizkék hegedűt illeti, még jócskán van miért aggódnom.

Mindig ámulattal olvasom egyes írók megnyilatkozásait, amikor arról beszélnek, hogy alaposabb történetvázlat nélkül vágnak bele a regényírásba, azzal, hogy majd magától kialakul az egész. Én képtelen lennék így írni, és azt hiszem, a krimi nem az a műfaj, ahol (nyilván a századonként egyszer születő zsenik kivételével) ezt egy író megengedheti magának. Tudnom kell, hogy végződik a történet; tudnom kell, miféle emberek a szereplők, mi vezérli őket, hiszen ami őket mozgatja, az mozgatja az eseményeket is; tudnom kell, kinek mit kell tudnia; és ami a legfontosabb: tudnom kell, mikor és mennyi információt bocsássak a rendelkezésedre, hogy ne vesszen el a történet izgalma, de ne is tapogatózz a sötétben, mert nem akarom, hogy a végén úgy érezd, becsaptalak. Ahhoz, hogy mindezt tudjam, sok-sok-sok fejtörésre van szükség, és sok-sok-sok időre az íróasztalnál, a gép előtt, a könyvtárban, a cédulák fölött. És persze amikor minden morzsát összesöprögettem, akkor is maradnak kérdések, amik valamikor majd háromszázezredik karakter környékén hullanak a fejemre.

Úgy emlékszem, A türkizkék hegedű történetvázlata valamikor július végén készült el, és minden lényegi változtatás nélkül kapott zöld utat a szerkesztőtől. Be kell vallanom, ez annyira megnyugtatott, hogy hosszú hetekig nem csináltam semmit (ez a „semmi” feszes, mindennapos munkahelyi tempót jelent), amivel a későbbiekben fájdalmas időzavarba sodortam magam. Októberben aztán végre fölszállt az agyamról a patópálság köde, és fejbe vágott, mennyi mindenről kell még gondoskodnom, mielőtt nekiülnék írni. Úgyhogy ettől kezdve a sűrű könyvkölcsönzés és guglizás töltötte ki a hétvégéimet és az estéimet. Mert pl. ahhoz, hogy Veron megtegyen egy papíron 1-2 oldalas utat Pesten, tudnom kell, mi volt az utca neve, járt-e rajta villamos, a hősnőm miféle házakat láthatott útközben, milyen emberekkel találkozhatott. A türkizkék hegedű mindazonáltal nem dokumentumregény, nem történetírói munka, nem hiteles beszámoló 1911 Budapestjéről, Füredjéről, Abbáziájáról, szóval akik tévedésekre vadászva turkálnak a sorok közt, a lényeget (a műfajt és a regény célját) tévesztik szem elől. Mert bizony többször előfordul, hogy a történet érdekében emeletes házat építek oda, ahol egykor egy földszintes állt, vagy vonatot indítok akkor, amikor nem is indulhatott. Még többször megesik, hogy mikrofilmekből kibányászott adatok helyett a képzeletemet használom – de ezt könnyen megbocsátom magamnak, mert én nem diákokat készítek föl az érettségire, hanem olvasókat akarok elvinni egy nyomokban kitapintható, de tökéletesen a történészek által sem rekonstruálható, leginkább képzeletbeli világba.

Szerencsére karácsonykor kaptam pár hét egybefüggő szabadságot. (Utólag bölcs dolognak bizonyult korábban kihagyni a luxuskörutazásokat, sőt, bármiféle nyaralást.) Újév napjának utolsó órájában buzgón neki is láttam az írásnak (elsősorban mert ezt ígértem meg magamnak), és ettől kezdve február közepéig egy legtöbbször szörnyen kimerítő, nagyon ritkán sikerélménytől derűs időszak következett, amiről itt akkor be is számoltam. Ne legyenek kétségeid: egyhuzamban, hetekig írni úgy, hogy napközben dolgozol (a szabadságom január első hete után véget ért), a fárasztónál valami sokkal brutálisabb. De valahogy csak elmúlt, és február 8-án egy olyan történetet adhattam az első olvasóim kezébe (három rendkívül józan eszű, krimiben jártas, de még véletlenül se hivatásos irodalmár barátomról van szó, akik anélkül tudnak jogosan belekötni a kéziratba, hogy a sértett szerzői hiúság orrbavágással fenyegetné őket), aminek volt eleje, közepe és vége. A 400 000 leütést meghaladó szövegtömeg az ő javaslataik nyomán sebtiben eszközölt korrekciókkal került február 15-én (pontosan a megbeszélt határidő napján, erre én, aki mindig mindenhonnan késni szoktam, rettentő büszke vagyok) Bálint, a szerkesztő kezébe.

A többnyire stílus-, történet- és karakterbeli hiányosságokra rámutató, többszáz pontos módosítást tartalmazó szerkesztői korrektúra két hét múlva jutott vissza hozzám, és annak ellenére nem mertem megnyitni napokig, hogy a kísérőlevélből kiderült, nem kell kidobnom az egészet, és nem teljesen megvetendő a munkám végeredménye. (Ennél persze sokkal szakértőbben és tapintatosabban volt megfogalmazva az ítélet, de az én olvasatomban akkor is így hangzik.) Bálint véleményében tökéletesen megbízom – és azok a radikális e-könyv propagátorok, akik a kiadókat kárhoztatják minden, számukra hátrányos könyvpiaci jelenségért (pl. az ár), a hozzáértő, együttműködő szellemű szerkesztői munkát és annak az eredményét (egy, az eredeti, szerzői változatot sokban felülmúló, színvonalasabb könyvet) hagyják ki a számításból. Én erről a szerkesztői segítségről nem tudok, és nem is akarok lemondani. Egy szerkesztő (és az olvasószerkesztő) számomra nem nélkülözhető eszköz, kolléga, társszerző – mert pontosan látom, hogyan és mennyit javul a kézirat (az én kéziratom) minősége az ő munkájuknak köszönhetően.

A szerkesztett változat (számold csak ki: ez már a harmadik verzió) aztán az olvasószerkesztő kezébe került áprilisban, aki az apró, mégis szemet szúró logikátlanságokra, nyelvi baklövésekre hívta föl a figyelmemet. Így írtam meg a negyedik változatot, ami eljutott a korrektorhoz, aztán a tördelőhöz, és egy terjedelmes pdf formájában ismét csak vissza hozzám. Utoljára olvastam el szöveget (és még mindig találtam benne néhány szösszenetnyi javítanivalót), és engedtem el a múlt hét péntekén, hajnali négykor.

Röviden ennyi A türkizkék hegedű története, az ötlet születésétől a nyomdáig.

Május 31-én, 18 órakor könyvbemutató az Alexandrában, a Nyugatinál. Nagyon örülnék, ha eljönnél.

Ilyen a ruhája

Szinte kész - szerk. közl.

 Nem akartam semmit el- vagy túlkiabálni, úgyhogy néhány hónapnyi lapítás és változó intenzitású gépírónői szakmunka után most érkezett el a nap, amikor (még mindig kissé félve, de joggal) kijelenthetem, hogy elkészült a második számú Dávid Veron - történet. Na jó, egyelőre még az olvasószerkesztő birizgálja a kéziratot, de elvileg ez az utolsó korrekciós kör (jelen pillanatig 3 változata született a kéziratnak), és miután az eddigi olvasók közül senki sem tiltakozott borzadozva, hogy ilyen minőséget nem szabad az olvasók elé bocsátani, van rá esély, hogy a(z idei!) Könyvhéttől kezdve ti is elolvashatjátok a könyvet. (Már aki elég vakmerő, hogy erre ácsingózzon!)

Ami a címet illeti: most szólok mindenkinek, hogy ne adjon olyan munkacímet egy könyvnek, ami akár végső cím is lehetne, mert az menthetetlenül rajta ragad, ahogy velünk is történt (igen, T/1-ben beszélek a könyvről és magamról, jó sok időt töltöttünk együtt, több ponton össze is nőttünk, aminek nem feltétlenül és mindig örülök). Mindez annyit tesz, hogy A türkizkék hegedű feliratot lesz érdemes majd keresni a könyvgerincen. (Helyesen vontad le a következtetést, a címadásban hagyománnyá vált a szín + hangszer szerkezet, ami ráadásul most is egy versből származik.) Én már láttam egy szemrevaló borítótervet is, abban is visszaköszönnek A fekete zongora borítójának elemei, persze ezúttal kékes árnyalatban.

Ami a történetet illeti: mértéktelenül izgulok, mennyire tetszik majd nektek, hogy ezúttal nem a klasszikus agátás szerkezetben követik egymást az események, hanem inkább kálámbós a felépítés, ha értitek, mire gondolok - szóval viszonylag gyorsan kiderül, ki is az, akire ezúttal vadásznia kell Veronnak Pesten, Füreden és Abbázián át, mindazonáltal nem ígérem, hogy halálosan unalmas lesz a nyomkövetés. De ezt úgyis ti döntitek el.

Ami a megjelenést illeti: úgy fest, ahogy közeledik a nyomdába adás ideje, úgy lehet számítani mindenféle információs csatornák megnyílására is, lesz itt hangos interjú, neten közzétett első fejezet, általam felolvasott (szintén neten közzétett) további részletek, sőt, amiatt is lehet aggódni (főleg nekem), hogy könyvbemutatóra/író-olvasó rándövúra (még nem ismerem a pontos körülményeket) is sor kerül. Ezekről én is igyekszem beszámolni, de leginkább az Agave blogját, Facebook/twitter csatornáját érdemes figyelni naprakész ezmegazokért.

Amit pedig hálásan köszönök (és ez nem ám csak amolyan udvariassági fordulat, mert ujjongtam, amennyire tőlem telik), az az, hogy szavaztatok az Agave "Év könyve 2010" felmérésén, és az eredménnyel szereztetek nekem egy igazán jó napot.
(Most már csak egy év alvás hiányzik az életemből, remélem, ezt is megszavazzátok nekem. Vagy valaki, aki ezen a téren illetékes.)

Legközelebb egy novellaszerű izével jelentkezem majd, hogy a világ rendje (legalábbis ezen a blogon) végre visszaálljon.