"Leírást nekem!"

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”