Aquamano

Édes egy Annám!

Ámbátor édesnek neveztelek, keserűt többet találsz ebben az édesben, mint mézet. Még mindig nem válaszoltál esengő leveleimre – no sebaj, engem, mint azt mindenkor láthattad, nem tántorít, hogy süket fülekre találok. Mit mondanom kell, azt bizony mondom, jöjjön bár szembe vélem hallgatatlanság avagy gőzmozdony.
Nem zavarnám hódolókkal és szerelmes vőlegényi széptevéssel zajló napjaidat, ha nem történt volna velem valamely furcsaság a minap, mit mindenképpen meg kívánok osztani véled. Azért véled, mert te vagy, ki meglehetős alapossággal ismersz engemet, s tudod, utolsó nőszemély vagyok, ki képzelgésekkel, színes fantazmákkal hozakodik elő, mikor a világ dolgait ecseteli. Ám ez az eset, mit elmondani hőn szeretnék, egy bizony pontján átugrotta a való s az álom birodalmait egymástól elhárító várfalat. Kíváncsi vagyok, te miképpen véled.
No, hallgass hát ide.

A Nő szerkesztőségebéli serénykedésemet olykor megszakítom azzal, hogy a nem messzi Sercli kávéházba általfutok némi eledelért. Én magam szeretem ott elkölteni szerény délidei lakomámat; addig sem töltöm időmet rosszmájú, antigeniális nőszemélyek között, melyek sajnálatosan számosan lakoznak a szerkesztőségben. Kicsiny étekhordóban meretek napi levest Marának, ki nem szívesen jár oly kevéssé elegáns kávézdába, mint a Sercli. Szelnek hozzá friss, fehéren dagadó kenyeret, mit szintúgy elcsomagolok. Én meg letelepszem egy sarokba, honnan kiválóan megspektacírozhatom a be- s kijövő népséget.

Mint kitaláltad már, a Sercli egyszerű lokalitás, hová hölgyeket is bebocsátanak. Közel ugyanis a Városház téri piac, s onnan mindennemű árusok, kofák betérnek, felhörpinteni a sűrű feketét, elrágcsálni a Sercli foszlós tejeskenyerét, s meg-megkötni a maguk kisded üzleteit. Kedvelem a panorámát, mit nyújtanak. Vidéki nénék, akik hajnalok hajnalán kelnek, kosaraikat friss paradicsommal, káposztával, tejjel, túróval töltik – ezért is oly ízletes mindaz, mit a Sercli főpincére, Herr Gazsi elébünk hord, sokszor ugyanis portékával fizetnek a vendégek. Tegnapi levesem például hallatlanul finom, kolbásszal és zöldbabbal sűrített alkotás volt. Boldog voltam, hogy Mara ínyéhez illőt szállíthatok a szerkesztőségbe – az én elkényeztetett főnök hölgyem ugyanis megvetette némiképp az egyszerű étkeket, ám e kellemesen sós, könnyű paprikás habarástól pirosló felszínű, aznapi tejföl habfehér halmaival ékített lé ízeinek, tudtam, nem ellenállhat.

Elégedett sóhajjal dőltem hátra, s intettem oda Herr Gazsit egy pohár szódáért, mikor szemem a kirakatban üldögélő lánykára esett. Nem volt őbenne semmi különös: fején törökmintás zöld kendő, tiszta, de viseltes inge-szoknyája vidéki érkezést mutatott. Nem is akadt volna meg rajta a pillantásom, ha nem a mai lett volna a hét harmadik olyan napja, mikor is ugyanazon helyen látom aggódva üldögélni, szemét szüntelen az utcára szegezve. Úgy tűnt tovább is, hogy nagy, barna szemeit reggel jócskán kisírta. Eszembe jutott, minő lélekállapotban érkeztem Buda-Pestre majdnem egy esztendeje magam is, s ez arra indított, hogy odasétáljak, s engedelmet kérve asztalához üljek.
Csupán annyit kellett kérdenem, hogy miféle tragédia érte, és hogy segítséget adhatok-e bármilyen módon. Máris elpityeredett.
– Nem jön az én Szerjóskám, asszonyság, tudja? – panaszolta. 

Ezúttal nem tettem szóvá a máskor rendkívül ingerlő „asszonyság” címzést. Érted, miért.
– Tegnapelőttre ígérte, hogy találkozunk, s lám, színét se látom.
Nem lennék önmagam, ha nem láttam volna azonnal által a szitán.
– Félek, angyalkám, nem is jő az a Szerjóska – vidítottam fel. Hisz férfiak dolgában egy nőnek leghasznosabb a legnyersebb valósággal szembesülnie, lehetőséggel minél korábban. – Egyébiránt miféle név ez a Szerjóska? S téged minek hínak?

Hanem akkor a kislány, ki Boriskának nevezte magát, egy fölöttébb képtelen történettel állt elő. Ítélt meg te magad, rosszul tettem-é, hogy hitetlenkedtem.
– A Szerjóska oroszföldi név, asszonyság, nem tudta? Az én Szerjóskám orosz ember. Nem is ember: princ! Igazi orosz princ, ő maga mondta. Lakása egy szentpétervári palota, az Éva nevű folyó partján, ragyogóbbnál ragyogóbb úri kastélyok között, s unokabátyja maga a cár! – suttogott a kis buta lány. 

Szavát se hittem, de nem mutattam: kíváncsivá tett, hogyan történt a női nem egy újabb szerencsétlen tagjának szívét megnyomorgatni.
– Magas rangú ember ő; s ha látná asszonyságod, milyen szép is! Délceg és szőke, mint az akácvirág! Arca, keze fehér, mint a tiszta jég! Csak a képe oly vékony, hogy mutatja, milyen sok és rettenetes szenvedést kellett elviselnie! Szentpétervárról elűzetett. Anyja maga volt oly kegyetlen, hogy nem tűrhette a házban. Merthogy Szerjóskának csodálatos képességet adott az Atyaúristen!

Boriska egészen közel hajolt hozzám. Leheletén éreztem, hogy herr Gazsi már megitatta kis rumos, fűszeres grokkal.
– Szerjóska, drágalátos asszonyságom, ha úgy akarja, elpárolog, mint a köd!

Egy pillantásig csak bámultam, mint egy ökör. Aztán gyöngyözve felkacagtam.
– Jaj, de bolonddá tettek, Boriska! Hogy el tud párologni ez a Szerjóska, abban bizonyos vagyok, hiszen három napja színét se láttad… No de ez nem különös testi adomány, hanem amolyan közönséges férfitudás! 

Boriska összeszorította két vékony ajakát. Haragudott.
– Hát azt hallgassa meg asszonyságod, hogyan ismerkedtem én össze az áldott lágyszívű Szerjóskámmal! Debrecenben, hol szolgáltam egy fösvény vénasszonynál, magam voltam a házban. A szipirtyó téjára vonult el százesztendős barátnéihoz. Olyan egyedül voltam, mint az ujjam. Tettem-vettem a konyhában, s amint egy pohár vízzel megöntöztem a muskátlit, mi az udvari ablakban nyílik, ott termett Szerjóska, fehér tengerész uniformában! Istenkém, be szép is volt! És milyen derekasan evett, mikor megkínáltam az ebédről maradt mákos gubával! 

Boriska égnek emelt tekintettel áradozott, én meg újólag felkacagtam.
– Ó, te bolond kislány! Hát csak beosont, kifigyelve, hogy a gazdasszonyod nincsen odahaza!
– Nem úgy, asszonyság! Egy lélek nem volt a házban! És ahogy a vizespoharat a kezembe vettem, előpárolgott belőle! Csak onnét jőhetett! – lázadozott hévvel a lóvá tett cselédfruska. Egészen kipirult a kis csinos arcocskája.
– Elmesélte nekem könnyek között, hogy csudatehetsége miatt elűzte a cári népség, és bizonnyal most is nyomában vannak. Én meg jó keresztyén leány vagyok, odaadtam néki a pénzecském felét, hogy továbbszökhessen, s itt találkozzunk majd…
– S téged vajon miért is nem hozott magával? – kérdtem, ámbár nyilvánvaló volt a válasz.
– Mert nem akart bajba keverni! – szegte föl az állát Boriska. – Nem akarta, hogy meglássanak engemet is az üldözői! Jajistenem, bizonnyal foglyul esett… – sírta el magát.

Fölemelkedtem mellőle, s átnyújtottam neki zsebkendőmet, ne a kötényével maszatolja az arcát.
– Hallgass ide, butuska Boriska! Herr Gazsi megebédeztet téged, aztán fogod magadat, s hazaszekerezel az egyik kofával. Sokan járnak ide Debrecenből, biztosan megsajnálnak, ha elmeséled, miként csaptak be és hagytak faképnél… Indulj, míg a gazdasszonyod ki nem ebrudal végleg!

Ámde Boriska megmakacsolódott. Fejemet csóváltam, ahogy kendős fejét rázogatja; az a Szerjóska csuda egy fantáziás csavargó lehet – de csuda kegyetlen is! Meghagytam herr Gazsinak, tartsa jól a leányt, és ügyeljen reá, aztán visszasiettem az offíciumba, kezemben az étekhordóval.

Hát ebben semmi különös nincsen, mondhatod most, Annikám. Én se vélném másképpen, ha ma vissza nem térek a Serclibe, s meg nem kérdem Gazsit, mi lett a sorsa a Boriska leánynak. Az alacsony növésű, jócskán pocakos főúr meglepetésemre így válaszolt:
 – Veron kisasszony, képzelje csak, reggel megjelent itten egy magaskás, tejfölszőke fiatalember, s azzal elsétált a Boriska… Furcsán festett ám a fehér tengerész egyenruha meg a szegény cselédszoknya! – nevetett harsogón herr Gazsi.

Gondolhatod, mint csodálkoztam. Hanem azért örültem: ritkán esik olyan, hogy egyenruhás férfiember megtartja a szavát. Úgyszólván megkönnyebbültem, mégse maradt egyedül az a szegény kis buta lány.

Ebéd után, kifelé menet azonban eszembe ötlött valami. Magamhoz intettem Gazsi urat, s megkérdeztem:
– Nagyméltóságú szervőz uram! Felidézné nekem, mi módon érkezett ide az a tengerész? Lovon, konflissal, gyalog?

Herr Gazsi egy tányért törölgetve törte a fejét.
– Tudja, kisasszony, nem emlékszem… Pedig az ajtó felé fordultam éppen. Teli vizeskancsót hoztam éppen a Boriskának, tiszta pohárral… Azért tudom, mert figyelmeztettem a kislányt. Ugyanis a pohara peremén volt egy kis törlemény, nehogy óvatlanságból felsértse vele a száját.

Azóta nem megy ki a fejemből a Boriska. Én nem hiszek se varázslatban, se debreceni cselédlányokat szöktető Romanovokban – te miként vélekedel, Annuskám?