Új kör

Bár regényeim alantas műfajához igencsak illene, nem hunytam el, mint arra a hosszú hallgatásból következtetni lehetne. Egy ideig persze semmi kedvem nem volt egy bekezdésnél hosszabb szövegeket írni (nem is írtam, kivéve a Hamu és Gyémánt magazin most megjelenő krimiszámába egy rövidke történetet - ebben a számban egyébként sok szó esik Veronról és Gordon Zsigmondról is), de ez a halvány undor már elmúlt. Elmúlt az a kísértés is, hogy A türkizkék hegedűről írott kritikákat rendre fölkutassam, különösen mert annyira ellentmondanak egymásnak, hogy aligha tudok belőlük tanulni.

Nemrég elvonatoztam a tengerpartig. (Utoljára két regénnyel ezelőtt ért ennyi napsütés.) Magammal vittem egy füzetet és egy csomó tollat mindenféle színekben (egy toll nem toll, már Homérosz is megmondta), és amikor a sósságom elérte a heringfokozatot, úgy tűnt, nem okozok helyrehozhatatlan sérülést az agyamban, ha a fejemet gondolkodásra adom (nem, nem ismerem a véletlen képzavar fogalmát). Mivel a kitalálás olyan tevékenység, aminek nehéz megálljt parancsolni, be kell vallanom, hátizsákomban a következő Veron-történet szinte kész vázlatával futottam be a Déli pályaudvarra. Még le kell gépelnem, betömnöm a logika kátyúit, no meg jóvá kell hagyatnom a szerkesztőmmel is, de A lángvörös tuba / szivárványos tangóharmonika / ibolyaszín vadászkürt (nem, nem gondolom komolyan, még mielőtt) szereplői már riasztó elevenséggel járnak-kelnek a fejemben - és újra Ókanizsa sárlepte utcáin.

U. i.: Közben kísérletezgetek valami mással is (szintén betű).