A molyos lista szerint idén tizenöttel kevesebb könyvet olvastam, mint tavaly (53 a 68 ellen), de ettől nem esem kétségbe, főleg azért, mert nem neveztem be semmilyen műveltségi vagy gyorsolvasási vetélkedőre, másrészt idén kevesebb volt a képregény, több az átlag ötszáz oldalas monstrum (köztük egy valódi Monstrum is, haha), úgyhogy oldalszámban nem lenne ilyen látványos a különbség. Az évnek amúgy sincs még vége, de ami maradt, az már leginkább írással telik majd, most is épp ottfelejtettem Kökényné Lizi nénit az ókanizsai városháza folyosóján, és aggódom, mi lesz vele, úgyhogy ez nem lesz egy bőbeszédű poszt.
Az olvasmánylistára csak elvétve szoktam fölvezetni a szakirodalmi és anyaggyűjtő kalandozásaimat (különben már mindenki tudná, ki a gyilkos, hát nyilván a komornyik!), ezért is csak a regényekből adok itt közre egy 5+1-es válogatást, előre is megjegyezve, hogy régen (tavaly) minden jobb volt, különösen a szépirodalmi termés, idén valahogy kevés olyan próza akadt a kezembe, ami igazán tetszett volna. Ehhez tudniillik nem elég a folyékony vagy technikás szöveg, netán az eredeti ötletek vagy nézőpontok, kell lennie valamilyen személyes kapcsolódási pontnak, egy résnek az életemben - szó se róla, van ott rés elég, épp csak nem visz ki az ablakon a cúg -, ahová belepasszintható az adott darab, és ebből a fajtából alig jöttek szembe. Persze úgy általában egy rakás remek történettel találkoztam, főleg ami a krimiket vagy az amúgy is körbeugrált szerzőket (Le Carré, Simenon) illeti, csak 1-2 papírköteg akadt, amit inkább a sarokba vágtam volna, nevezhetnénk ezt mázlinak, de az ok inkább a megfontoltan válogató (más nézetben: kockázat felé nem túl bátran hajló) kéz (mármint az enyém).
A sorrend nem rangsor.
David Mitchell: Felhőatlasz
Bravúros (talán túlságosan is, a nagyszerkezet rovására) matrjoskás ötletcsomag, stílus- és műfajválogatás, érdekes történetek, eredeti elbeszélői hangok, egy valódi regény omnibusz. A csodálatom inkább a szerzőnek szól, mint a könyvnek, a csodálat viszont akkora, hogy a filmre már nem is voltam kíváncsi, viszont ha nincs a film, nem olvasom el a könyvet.
Azoknak, akik nem csak kikapcsolódást akarnak a könyvtől. (De azért még egyáltalán nem mélyvíz.)
Scott Turow: Ártatlan
Törtem a fejem, hogy az Ártatlanságra ítélve vagy az Ártatlan kerüljön inkább ide (mindkettő kézhez ragadós, hajnalig le nem tevős sztori volt), mivel azonban Turow doktornak sikerült a második felvonásban ugyanabból az alaphelyzetből (ez is egy merész választás) ugyanolyan trükkös történetet ácsolni, ráadásul tapasztaltabban, még árnyaltabb jellemekkel, az Ártatlan kerül ide.
Azoknak, akik egy gyorsan suhanó, izgalmas, mégsem lapos amerikai krimit-thrillert olvasnának. Előtte azért olvasd el az Ártatlanságra ítélvét.
A molyos értékelésem:
Rusty Sabich kétszer lépne ugyanabba a folyóba, csakhogy a következmények most nem lesznek ugyanazok, hiszen az előző eset óta 20 év telt el. Van, aki változott azóta, van, aki nem, és ez a körülmény a befejező pillanatig újraírhatóvá teszi az induló esemény utólagos rekonstrukcióját. Turow újfent izgalmas történetbe csomagolta a kérdést, hogy mit jelent egy család számára, ha tagjai évtizedekig pár időzítettbomba-titkon ülve élnek.
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Na, hát ez volt idén nekem az ún. szépirodalom.
Azoknak, akik nem bánják, ha egy regényt nem lehet lenyelni egy nap alatt, és szívesen elcsócsálják 50-100 oldalanként; illetve nem riadnak meg az átlagosnál kb. 3 fokozattal bonyolultabb (könnyen megszokható) nyelvezettől. (Nemtom, mi ennek a mértékegysége, 3 kazinczy?) Ja, és kedves Kalligram, elvásott volna a nyomdagép, ha olvasható betűmérettel és sortávval tördelődik a könyv?
A Molyon így csöppentem el:
Kivételes olvasmányélmény. Úgy nagylelkű az olvasóhoz, hogy közben egy centit sem enged az igényességből. Több szempontból is bravúros: egyrészt képes úgy beszélni Trianonról, testről és szerelemről, hogy egy pillanatig sem kínos vagy nevetséges, másrészt (az előbbivel összefüggésben) a mesterségesen antikolt nyelvezet olyan gyomrosokat ad a gyors olvasáshoz és cinikus/pesszimista világú történetekhez szokott olvasónak, hogy közben visongani kell a gyönyörűségtől: lám, lám, ezt tudja a magyar nyelv (no meg a szerző).
Max Brooks: World War Z – Zombiháború
"Még csak mooost?", igen, ÉS?!
Ezt se olvasom el, ha nincs a film (ami mérsékelten jött be). Sok szót nem is pazarolnék rá, mindenki tudja, miről van szó, az oldalak 80%-a arany.
A Molyon:
Eteti magát, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés.
Valamivel több az amerikai tökösség és a jól ismert nemzeti sztereotípiákra való támaszkodás, mint ahogy én szeretem, a katonanyilatkozatokból meg egy-kettőt ki lehetett volna szerkeszteni (értem én, hogy háború, de ezek nyelvezetileg annyira hasonlóak, hogy hamar összemosódnak az olvasóban).
És tényleg nem zombiregény, hanem egy furmányos ötlet a harmadik világháború elbeszéléséhez. Az oral history-forma is nagyon jó döntés volt, nekem legalábbis bejött.
Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-Templom rejtélye
A NYEST nevű popnyelvészeti oldalon akadtam bele az ajánlóba, ÉSZT KRIMI, EMBER, még jó, hogy rögtön elolvastam, nem is bántam meg. Pedig megint egy hóttigénytelen atomspúr kiadásról van szó, a címlapfestménytől a papírminőségig, quo usque tandem abutere, Metropolis Media!, csak akkor adjátok karácsonyi ajándékba, ha jövőre használt fogkefét akartok viszont, szerencsére a fordítással nem volt baj, nem mintha tudnám, milyen az észt eredeti, ehhez nem osztottak nekem elég. ..., ömmm, hát igen, azt.
Azoknak, akik A rózsa nevét nem elsősorban a tomista hablatyolás miatt szerették. (Jelen!) És még magyar vonatkozása is van, nem mondom meg, mi, olvassátok el az utószót.
Moly:
Kalózok, lovagok, egy félrevezetően bőbeszédű patikus és rengeteg mindenféle SÖR. És kimondottan üdítő, hogy nem angolszász terepen játszódik. Jöhetne a sorozat többi része is.
+1,
mert min. évi egy Simenon elengedhetetlen az olvasói szervezet fitten tartásához (nem beszélve arról, hogy a simenonok még a leghelytakarékosabb - űrmérték max. 1 liter - ridikülbe is beférnek, ilyen a tökéletes BKV-olvasmány), most legyen mondjuk ez:
Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte
Moly:
Kees Popinga (kényszerűségből) leveti magáról a polgári társadalom kötelezettségeinek láncait – és élvezi!
Ajánlom mindenkinek, aki valaha is elvesztette az állását, és megfordult a fejében, hogy többet nem áll a futószalag mellé.
Ó, igen, ilyen fölháborítóan mainstream az ízlésem, de ki vagyok én, hogy a nemzet ízlésgárdistája címre törjek.
Az olvasmánylistára csak elvétve szoktam fölvezetni a szakirodalmi és anyaggyűjtő kalandozásaimat (különben már mindenki tudná, ki a gyilkos, hát nyilván a komornyik!), ezért is csak a regényekből adok itt közre egy 5+1-es válogatást, előre is megjegyezve, hogy régen (tavaly) minden jobb volt, különösen a szépirodalmi termés, idén valahogy kevés olyan próza akadt a kezembe, ami igazán tetszett volna. Ehhez tudniillik nem elég a folyékony vagy technikás szöveg, netán az eredeti ötletek vagy nézőpontok, kell lennie valamilyen személyes kapcsolódási pontnak, egy résnek az életemben - szó se róla, van ott rés elég, épp csak nem visz ki az ablakon a cúg -, ahová belepasszintható az adott darab, és ebből a fajtából alig jöttek szembe. Persze úgy általában egy rakás remek történettel találkoztam, főleg ami a krimiket vagy az amúgy is körbeugrált szerzőket (Le Carré, Simenon) illeti, csak 1-2 papírköteg akadt, amit inkább a sarokba vágtam volna, nevezhetnénk ezt mázlinak, de az ok inkább a megfontoltan válogató (más nézetben: kockázat felé nem túl bátran hajló) kéz (mármint az enyém).
A sorrend nem rangsor.
David Mitchell: Felhőatlasz
Bravúros (talán túlságosan is, a nagyszerkezet rovására) matrjoskás ötletcsomag, stílus- és műfajválogatás, érdekes történetek, eredeti elbeszélői hangok, egy valódi regény omnibusz. A csodálatom inkább a szerzőnek szól, mint a könyvnek, a csodálat viszont akkora, hogy a filmre már nem is voltam kíváncsi, viszont ha nincs a film, nem olvasom el a könyvet.
Azoknak, akik nem csak kikapcsolódást akarnak a könyvtől. (De azért még egyáltalán nem mélyvíz.)
Scott Turow: Ártatlan
Törtem a fejem, hogy az Ártatlanságra ítélve vagy az Ártatlan kerüljön inkább ide (mindkettő kézhez ragadós, hajnalig le nem tevős sztori volt), mivel azonban Turow doktornak sikerült a második felvonásban ugyanabból az alaphelyzetből (ez is egy merész választás) ugyanolyan trükkös történetet ácsolni, ráadásul tapasztaltabban, még árnyaltabb jellemekkel, az Ártatlan kerül ide.Azoknak, akik egy gyorsan suhanó, izgalmas, mégsem lapos amerikai krimit-thrillert olvasnának. Előtte azért olvasd el az Ártatlanságra ítélvét.
A molyos értékelésem:
Rusty Sabich kétszer lépne ugyanabba a folyóba, csakhogy a következmények most nem lesznek ugyanazok, hiszen az előző eset óta 20 év telt el. Van, aki változott azóta, van, aki nem, és ez a körülmény a befejező pillanatig újraírhatóvá teszi az induló esemény utólagos rekonstrukcióját. Turow újfent izgalmas történetbe csomagolta a kérdést, hogy mit jelent egy család számára, ha tagjai évtizedekig pár időzítettbomba-titkon ülve élnek.
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Na, hát ez volt idén nekem az ún. szépirodalom.
Azoknak, akik nem bánják, ha egy regényt nem lehet lenyelni egy nap alatt, és szívesen elcsócsálják 50-100 oldalanként; illetve nem riadnak meg az átlagosnál kb. 3 fokozattal bonyolultabb (könnyen megszokható) nyelvezettől. (Nemtom, mi ennek a mértékegysége, 3 kazinczy?) Ja, és kedves Kalligram, elvásott volna a nyomdagép, ha olvasható betűmérettel és sortávval tördelődik a könyv?A Molyon így csöppentem el:
Kivételes olvasmányélmény. Úgy nagylelkű az olvasóhoz, hogy közben egy centit sem enged az igényességből. Több szempontból is bravúros: egyrészt képes úgy beszélni Trianonról, testről és szerelemről, hogy egy pillanatig sem kínos vagy nevetséges, másrészt (az előbbivel összefüggésben) a mesterségesen antikolt nyelvezet olyan gyomrosokat ad a gyors olvasáshoz és cinikus/pesszimista világú történetekhez szokott olvasónak, hogy közben visongani kell a gyönyörűségtől: lám, lám, ezt tudja a magyar nyelv (no meg a szerző).
Max Brooks: World War Z – Zombiháború
"Még csak mooost?", igen, ÉS?!
Ezt se olvasom el, ha nincs a film (ami mérsékelten jött be). Sok szót nem is pazarolnék rá, mindenki tudja, miről van szó, az oldalak 80%-a arany.A Molyon:
Eteti magát, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés.
Valamivel több az amerikai tökösség és a jól ismert nemzeti sztereotípiákra való támaszkodás, mint ahogy én szeretem, a katonanyilatkozatokból meg egy-kettőt ki lehetett volna szerkeszteni (értem én, hogy háború, de ezek nyelvezetileg annyira hasonlóak, hogy hamar összemosódnak az olvasóban).
És tényleg nem zombiregény, hanem egy furmányos ötlet a harmadik világháború elbeszéléséhez. Az oral history-forma is nagyon jó döntés volt, nekem legalábbis bejött.
Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-Templom rejtélye
A NYEST nevű popnyelvészeti oldalon akadtam bele az ajánlóba, ÉSZT KRIMI, EMBER, még jó, hogy rögtön elolvastam, nem is bántam meg. Pedig megint egy hóttigénytelen atomspúr kiadásról van szó, a címlapfestménytől a papírminőségig, quo usque tandem abutere, Metropolis Media!, csak akkor adjátok karácsonyi ajándékba, ha jövőre használt fogkefét akartok viszont, szerencsére a fordítással nem volt baj, nem mintha tudnám, milyen az észt eredeti, ehhez nem osztottak nekem elég. ..., ömmm, hát igen, azt.Azoknak, akik A rózsa nevét nem elsősorban a tomista hablatyolás miatt szerették. (Jelen!) És még magyar vonatkozása is van, nem mondom meg, mi, olvassátok el az utószót.
Moly:
Kalózok, lovagok, egy félrevezetően bőbeszédű patikus és rengeteg mindenféle SÖR. És kimondottan üdítő, hogy nem angolszász terepen játszódik. Jöhetne a sorozat többi része is.
+1,
mert min. évi egy Simenon elengedhetetlen az olvasói szervezet fitten tartásához (nem beszélve arról, hogy a simenonok még a leghelytakarékosabb - űrmérték max. 1 liter - ridikülbe is beférnek, ilyen a tökéletes BKV-olvasmány), most legyen mondjuk ez:Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte
Moly:
Kees Popinga (kényszerűségből) leveti magáról a polgári társadalom kötelezettségeinek láncait – és élvezi!
Ajánlom mindenkinek, aki valaha is elvesztette az állását, és megfordult a fejében, hogy többet nem áll a futószalag mellé.
Ó, igen, ilyen fölháborítóan mainstream az ízlésem, de ki vagyok én, hogy a nemzet ízlésgárdistája címre törjek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése