(Apró adalék Az arany cimbalom születéséhez.)
A harmadik Dávid Veron-krimi, A borostyán hárfa megjelenése környékén már elevenen keresgéltem a következő témáját. Sok lehetőség átsuhant az agyamon, de ahhoz, hogy egy ötlet mellett képes legyek hónapokig lecövekelni, több kell, mint hogy első pillantásra jónak, alkalmasnak lássék. Szükségem van valami személyes élményre, kapcsolódási pontra is (ld. szenvedélyes érdeklődés).
A betyártéma korábban is megfordult a fejemben. Magyarkanizsa környéke hemzseg a Rózsa Sándort megéneklő folklorisztikus emlékektől, nem véletlenül, hiszen amikor egy betyár lába alatt forrósodott a talaj, elég volt átsurrannia a szomszéd megyébe. Üldözői ugyanis ritkán rendelkeztek hatáskörrel a szomszéd megyében - márpedig Ókanizsa csak egy ugrásra volt a hajdani Csongrád-Bács-Bodrog határvonaltól.
Két további mozzanatra azonban még szükségem volt, hogy kikössek a téma mellett.
Az egyik egy rokoni lakodalom, népes, igazi bácskai, két falu közt a semmiben, egy csárdaszerű helyen, hajnalig tartó táncos mulatozással. No nem a mulatozás volt a konkrét fejbekólintás. (És nem is a pálinka, pedig!) Hanem egy dal. Egy betyárokról szóló népdal, amire vacsora közben zendített rá a zenekar és a vendégsereg. És hát az élő néphagyomány engem eléggé szíven tud ütni (akár egy százéves kis cédula, ha kezembe foghatom - ne mondjátok el a történészkollégáknak, nem túl professzionális hozzáállás :)). Ráadásul ebben a dalban olyan élénk, mondhatni filmszerű sztorielemek vonultak el, hogy hirtelen egymásra kopírozódott a szemem előtt az éneklő rokonság és a megénekelt történet, amolyan szellemképesen.
A másik ösztönző fejbekólintás már a dal következménye volt. Amikor a könyvtárban olvasni kezdtem a kitűnő Minamizuka Shingo Rózsa Sándor-monográfiáját, kiugrott a szövegből az Ókanizsa. Kiabálni akartam, hogy hé, hát ez itt kész van, kitalálnom se kell, mert "meg van történve" - persze nem kiabáltam, az ember ne ordítson egy könyvtárban, az OSZK történettudományi olvasója közepén meg pláne ne.
Amikor arról faggatóztok, mikor jön a következő Dávid Veron, tudnotok kell, hogy én ezeket a mozzanatokat várom. Hogy a küszöbömre álljanak, és megmutassák magukat. Vannak már ilyenek, de egyelőre csak határozatlanul flangálnak a környékemen. Ha majd bekopognak, akkor tudom, hogy egymásnak szántak minket.
/A szóban forgó népdalt itt lehet meghallgatni, a saját, csöppet se sebestyénmártás előadásomban :) /
A harmadik Dávid Veron-krimi, A borostyán hárfa megjelenése környékén már elevenen keresgéltem a következő témáját. Sok lehetőség átsuhant az agyamon, de ahhoz, hogy egy ötlet mellett képes legyek hónapokig lecövekelni, több kell, mint hogy első pillantásra jónak, alkalmasnak lássék. Szükségem van valami személyes élményre, kapcsolódási pontra is (ld. szenvedélyes érdeklődés).
A betyártéma korábban is megfordult a fejemben. Magyarkanizsa környéke hemzseg a Rózsa Sándort megéneklő folklorisztikus emlékektől, nem véletlenül, hiszen amikor egy betyár lába alatt forrósodott a talaj, elég volt átsurrannia a szomszéd megyébe. Üldözői ugyanis ritkán rendelkeztek hatáskörrel a szomszéd megyében - márpedig Ókanizsa csak egy ugrásra volt a hajdani Csongrád-Bács-Bodrog határvonaltól.
Két további mozzanatra azonban még szükségem volt, hogy kikössek a téma mellett.
Az egyik egy rokoni lakodalom, népes, igazi bácskai, két falu közt a semmiben, egy csárdaszerű helyen, hajnalig tartó táncos mulatozással. No nem a mulatozás volt a konkrét fejbekólintás. (És nem is a pálinka, pedig!) Hanem egy dal. Egy betyárokról szóló népdal, amire vacsora közben zendített rá a zenekar és a vendégsereg. És hát az élő néphagyomány engem eléggé szíven tud ütni (akár egy százéves kis cédula, ha kezembe foghatom - ne mondjátok el a történészkollégáknak, nem túl professzionális hozzáállás :)). Ráadásul ebben a dalban olyan élénk, mondhatni filmszerű sztorielemek vonultak el, hogy hirtelen egymásra kopírozódott a szemem előtt az éneklő rokonság és a megénekelt történet, amolyan szellemképesen.
A másik ösztönző fejbekólintás már a dal következménye volt. Amikor a könyvtárban olvasni kezdtem a kitűnő Minamizuka Shingo Rózsa Sándor-monográfiáját, kiugrott a szövegből az Ókanizsa. Kiabálni akartam, hogy hé, hát ez itt kész van, kitalálnom se kell, mert "meg van történve" - persze nem kiabáltam, az ember ne ordítson egy könyvtárban, az OSZK történettudományi olvasója közepén meg pláne ne.
Amikor arról faggatóztok, mikor jön a következő Dávid Veron, tudnotok kell, hogy én ezeket a mozzanatokat várom. Hogy a küszöbömre álljanak, és megmutassák magukat. Vannak már ilyenek, de egyelőre csak határozatlanul flangálnak a környékemen. Ha majd bekopognak, akkor tudom, hogy egymásnak szántak minket.
/A szóban forgó népdalt itt lehet meghallgatni, a saját, csöppet se sebestyénmártás előadásomban :) /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése