Naponta jut eszembe 2-3 olyan téma, amivel szívesen foglalkoznék. (Másképpen: olyan marhaság, amit szerintem meg kéne írni.) Végül azonban csak annak állok neki, ami elég tartósan befészkeli magát a fejembe. Hónapokra, évekre. Ritkán engedem meg magamnak, hogy olyat tegyek, amit a minap: a hirtelen fölmerült ötletből, sitty-sutty, történetkét kovácsoljak.
Íme a falatka, amit egyik reggel 10-kor kezdtem írni, és 11:17-kor (több okból is félig behunyt szemmel) posztoltam.
(Az illusztráció is én vagyok, ja, óne drájvettertaft, nyilvánvalóan.)
A családi legendáriumban fölbukkant egy ükapa, aki pálinkává változott. Később eszembe jutott egy nagy-nagynéni is, róla azt beszélték, vasárnaponként húslevessé lényegült át. Ennek ellenére meg se fordult a fejemben, hogy bármelyik sztoriban szemernyi igazság is lenne. (Úgy értem, az „igazság” földhöz ragadt „valóság”-ra vonatkozó értelmezése szerint.) Gondoltam, metaforák mindketten. Pedig föltűnhetett volna, hogy a családunk nem a poétikus megfogalmazásairól nevezetes. Kivéve persze, ha káromkodásról van szó. Ami meg olyan vonás, ami a magyar családok kilencven százalékát jellemzi, szóval miért is járna különösebb hírnévvel.
Úgyhogy meglepett, amikor a trolimegállóban ácsorgók csapatostul indultak utánam. Pedig nem történt más, csak annyi, hogy elsétáltam előttük, még csak nem is különösebben sietve. Ma reggel időben indultam munkába.
Az első percben eszembe se jutott, hogy engem követnek. Talán szólt nekik valaki, hogy a troli még a Jászainál lerobbant, pótlóbusz csak félóra múlva érkezik, jobb, ha ma reggel a saját lábukat használják helyváltoztatásra.
Aztán észrevettem, hogy sírok. Minden ok nélkül. Még csak a szemembe se szállt egy kamikáze hajlandóságú muslica.
Megtörülköztem a kézfejemmel. A kézfejemen barna nedv csordult végig.
Sötétbarna, szinte fekete.
Elfolyt a szemfesték, riadtam meg, és zsebkendőt vettem elő.
A zsebkendőt is fekete lé itatta át.
Fekete könnyeket sírok? A gondolat egyszerre volt riasztó és romantikus.
Persze tévedtem, és rögtön tudtam is, amikor megéreztem a zsebkendőn a szagot.
Eszpresszó. Sűrű, fekete eszpresszó. Andival hajtottunk föl ilyet az októberi hajnalon, amikor magyar misére siettünk a Szent Péter bazilika altemplomába.
Feltűnt, hogy a nyomomban csusszogó, caplató, kopogó és egyre csak gyarapodó tömeg a levegőt szimatolgatja. Mint kóbor vizslacsapat, amit nyulászni küldtek a mezőre.
A feketeség a kezemből is folyt, ujjaim hegyéről szigorú ritmusban csöpögött a betonra. Két perccel később már a levegőben úsztak a csöppek, mert az emberi vizslák utolértek, én meg a karommal is azon dolgoztam, hogy gyorsabban menekülhessek.
Nem volt időm töprengeni, miért és hogyan változtam kávévá. A megpálinkásodott ükapám rémlett elő a gyerekkori ijesztgetős mesék ködéből, meg hogy Andi folyton ijesztgetett: ha így döntöd magadba a kávét, egyszer csak azt veszed észre, porcelán fül sarjadzik az oldaladból.
Egy disztingvált, hetven körüli asszony megnyalta a könyökömet. Rendes körülmények között csodálkoztam volna, miért ő volt a leggyorsabb, pedig megannyiszor láttam postán sorakozó tömeget cikázásra fitt nyolcvanasokkal.
Nem mertem hátranézni, csak a cipősarkak kopácsolásából következtettem, hogy már legalább ötvenen loholnak a sarkamban.
Egy öltönyös, aftershave-től szagló srác elkapta a csuklómat. Lehunyt szemmel nyalta végig az alkarom.
Meglöktem, és futásnak eredtem.
A csorda utánam.
A bolt! A bolt a Radnóti sarkán!
Csak odáig kell eljutnom, biztattam magamat, míg a szememből csak úgy ömlött a száz százalék arabica.
Hallottam, ahogy zihálnak. Egyesek cifrázva méltatlankodtak, hogy mások milyen jogon furakodnak előre.
Iszonyú szerencse, hogy a bolt ajtaja nyitva várt. Az eladónő ki akarta szellőztetni a sztenderd parizerszagot, ki tudja. A bezúduló emberhömpöly nyilván meglepte, de nem láthattam, mert már a hűtőpultnál vágtattam.
– A tengeri egészségesebb! – hallottam a hangját, amikor lemartam a kiló sót a polcról.
Föltéptem a nejlont, és a fejem fölé emeltem a zacskót.
A só hullt, hullt, mintha arasznyi jégpáncélt kellett volna megolvasztania.
Elővigyázatosságból becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy körbevesznek, a testük melegétől izzadni kezdett a halántékom.
Nyelvek a fülemen, a nyakamon, a vállamon.
Ha nem jön össze, végem. Pillanatok alatt kitörölnek a világból a telhetetlen nyelvükkel.
Öklendezést hallottam.
Kinyitottam a szemem: az aftershave-es fickó dobta emésztetlen reggelijét a Detki kekszekre.
Mások is hányni kezdtek.
Az eladónő szótlanul furakodott előre egy felmosóvödörrel. Az emberek egyesével oldalogtak el, ki-ki a dolgára.
Nagyjából egy hónappal ezelőtt történt meg utoljára, igen, július végén, hogy félálomban összecseréltem a sót a cukorral. Kevés kiábrándítóbb élmény van, mint sós kávéba hörpölni egy nyomorú hajnalon.
Néha még most is eszpresszót sírok. Családi örökség, gondolom.
Íme a falatka, amit egyik reggel 10-kor kezdtem írni, és 11:17-kor (több okból is félig behunyt szemmel) posztoltam.
(Az illusztráció is én vagyok, ja, óne drájvettertaft, nyilvánvalóan.)
A családi legendáriumban fölbukkant egy ükapa, aki pálinkává változott. Később eszembe jutott egy nagy-nagynéni is, róla azt beszélték, vasárnaponként húslevessé lényegült át. Ennek ellenére meg se fordult a fejemben, hogy bármelyik sztoriban szemernyi igazság is lenne. (Úgy értem, az „igazság” földhöz ragadt „valóság”-ra vonatkozó értelmezése szerint.) Gondoltam, metaforák mindketten. Pedig föltűnhetett volna, hogy a családunk nem a poétikus megfogalmazásairól nevezetes. Kivéve persze, ha káromkodásról van szó. Ami meg olyan vonás, ami a magyar családok kilencven százalékát jellemzi, szóval miért is járna különösebb hírnévvel.
Úgyhogy meglepett, amikor a trolimegállóban ácsorgók csapatostul indultak utánam. Pedig nem történt más, csak annyi, hogy elsétáltam előttük, még csak nem is különösebben sietve. Ma reggel időben indultam munkába.
Az első percben eszembe se jutott, hogy engem követnek. Talán szólt nekik valaki, hogy a troli még a Jászainál lerobbant, pótlóbusz csak félóra múlva érkezik, jobb, ha ma reggel a saját lábukat használják helyváltoztatásra.
Aztán észrevettem, hogy sírok. Minden ok nélkül. Még csak a szemembe se szállt egy kamikáze hajlandóságú muslica.
Megtörülköztem a kézfejemmel. A kézfejemen barna nedv csordult végig.
Sötétbarna, szinte fekete.
Elfolyt a szemfesték, riadtam meg, és zsebkendőt vettem elő.
A zsebkendőt is fekete lé itatta át.
Fekete könnyeket sírok? A gondolat egyszerre volt riasztó és romantikus.
Persze tévedtem, és rögtön tudtam is, amikor megéreztem a zsebkendőn a szagot.
Eszpresszó. Sűrű, fekete eszpresszó. Andival hajtottunk föl ilyet az októberi hajnalon, amikor magyar misére siettünk a Szent Péter bazilika altemplomába.
Feltűnt, hogy a nyomomban csusszogó, caplató, kopogó és egyre csak gyarapodó tömeg a levegőt szimatolgatja. Mint kóbor vizslacsapat, amit nyulászni küldtek a mezőre.
A feketeség a kezemből is folyt, ujjaim hegyéről szigorú ritmusban csöpögött a betonra. Két perccel később már a levegőben úsztak a csöppek, mert az emberi vizslák utolértek, én meg a karommal is azon dolgoztam, hogy gyorsabban menekülhessek.
Nem volt időm töprengeni, miért és hogyan változtam kávévá. A megpálinkásodott ükapám rémlett elő a gyerekkori ijesztgetős mesék ködéből, meg hogy Andi folyton ijesztgetett: ha így döntöd magadba a kávét, egyszer csak azt veszed észre, porcelán fül sarjadzik az oldaladból.
Egy disztingvált, hetven körüli asszony megnyalta a könyökömet. Rendes körülmények között csodálkoztam volna, miért ő volt a leggyorsabb, pedig megannyiszor láttam postán sorakozó tömeget cikázásra fitt nyolcvanasokkal.
Nem mertem hátranézni, csak a cipősarkak kopácsolásából következtettem, hogy már legalább ötvenen loholnak a sarkamban.
Egy öltönyös, aftershave-től szagló srác elkapta a csuklómat. Lehunyt szemmel nyalta végig az alkarom.
Meglöktem, és futásnak eredtem.
A csorda utánam.
A bolt! A bolt a Radnóti sarkán!
Csak odáig kell eljutnom, biztattam magamat, míg a szememből csak úgy ömlött a száz százalék arabica.
Hallottam, ahogy zihálnak. Egyesek cifrázva méltatlankodtak, hogy mások milyen jogon furakodnak előre.
Iszonyú szerencse, hogy a bolt ajtaja nyitva várt. Az eladónő ki akarta szellőztetni a sztenderd parizerszagot, ki tudja. A bezúduló emberhömpöly nyilván meglepte, de nem láthattam, mert már a hűtőpultnál vágtattam.
– A tengeri egészségesebb! – hallottam a hangját, amikor lemartam a kiló sót a polcról.
Föltéptem a nejlont, és a fejem fölé emeltem a zacskót.
A só hullt, hullt, mintha arasznyi jégpáncélt kellett volna megolvasztania.
Elővigyázatosságból becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy körbevesznek, a testük melegétől izzadni kezdett a halántékom.
Nyelvek a fülemen, a nyakamon, a vállamon.
Ha nem jön össze, végem. Pillanatok alatt kitörölnek a világból a telhetetlen nyelvükkel.
Öklendezést hallottam.
Kinyitottam a szemem: az aftershave-es fickó dobta emésztetlen reggelijét a Detki kekszekre.
Mások is hányni kezdtek.
Az eladónő szótlanul furakodott előre egy felmosóvödörrel. Az emberek egyesével oldalogtak el, ki-ki a dolgára.
Nagyjából egy hónappal ezelőtt történt meg utoljára, igen, július végén, hogy félálomban összecseréltem a sót a cukorral. Kevés kiábrándítóbb élmény van, mint sós kávéba hörpölni egy nyomorú hajnalon.
Néha még most is eszpresszót sírok. Családi örökség, gondolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése