[Vasárnap reggeli ujjgyakorlat.]
Amikor egy karácsony utáni reggel nyugtalan álmomból felébredtem, szaloncukorrá változva találtam magamat ágyamban. Lassan olvadó étcsokoládé hátamon feküdtem, és ha kissé fölemeltem a fejemet, megláttam domború, aranyszín, csillogó papírba csomagolt hasamat, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplanom.
„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam.
Az aranyos ragyogású anyag, ami körbeölelt, mindazonáltal elnyerte tetszésemet. Elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy már megint nincs egy rongyom se, amit szilveszter este magamra húzhatnék – a tavalyi flitteres, ibolyalila koktélruhát mégse vehetem föl, összesúgnának a hátam mögött, hogy mindig ugyanazt hordom, nem gondolták volna, hogy ennyire rosszul megy. És hát a haja is! Inkább összefogta, nehogy fodrászt kelljen fizetni a mesterséges hullámokért.
Fölkelni azért nem volt könnyű, hiszen nem volt se kezem, se lábam. De föltaláltam magam: előbb jobbra, majd balra hengeredtem, aztán megismételtem a műveletet, végül puff, leduffantam a kihűlt padlószőnyegre.
A zajra mozgolódás támadt a lakás ajtón túli részében. Nem csoda, hogy fölébredtek: ha egy hatvankilós szaloncukor (kerekítettem előzékenyen lefelé a súlyomat, nem mintha e pillanatban jelentősége lett volna – illetve nem is, egy nő súlyának minden pillanatban jelentősége van) fél métert zuhan, abba beleremeg a panel.
– Nahát – dugta be férjem nedvesen pirosló orrát. – Anyád szaloncukorrá változott.
A kislányom nem volt ilyen diszkrét. Bedübögött a szobába – fenét se használ az új lúdtalpbetét, futott át szaloncukor-agyamon –, és letérdelt mellém. Pizsamájából levendulaillat áradt. Jó ötlet volt öblítőt váltani, gondoltam.
– Még sose láttam ekkorát! – csodálkozott rám, és óvatosan végigfuttatta ujjait a csomagolásomon.
Az aranypapír halkan zörgött keze nyomán. Talán ez csalogatta be a férjemet a szobába, talán az együttérzés.
– Kisebbnek látszik, mint… mint mozgásban – térdelt le ő is. Megérinteni azért nem mert.
A gyerek a szájába vette a mutatóujját. Aztán – minden átmenet nélkül – alám csúsztatta a kezét, kitapogatta az aranypapír szélét, belekapaszkodott, és megrántotta.
Tenyérnyi széles szalagban hasadt le rólam a csomagolás. Meztelen hasam csokoládéfeketéje tompán fénylett a téli reggel gyér világosságában.
Minimum negyven százalék kakaótartalom, gondoltam elismerően.
– Ne… – fogta meg férjem a gyerek csuklóját.
Hangjából hiányzott a meggyőződés.
Egymásra néztek. A férfi, akinek nyolc éve és két hónapja igent mondtam, és a kislány, akit öt éve és négy hónapja szültem. Tudtam, hogy mire gondolnak.
Tiltakozni akartam, de egy szaloncukornak se hangja, se szája.
A férjem ököllel csapott a hasamra. A csokoládé behorpadt, én meg hangtalanul ordítottam.
A gyerek engedélyt kérve pislogott a férjemre, aki nagy levegőt vett, majd bólintott.
Aprócska kéz hasította föl a horpadt csokoládéburkot. Belém mart, és maroknyi tölteléket kapart ki belőlem.
Nem gondoltam, hogy a szülésnél fájhat valami jobban. Tévedtem, mint már annyiszor.
– Na? – bökte oldalba a férjem a gyereket, akinek máris maszatos volt mindene, levendulaszagú pizsamájától a homlokáig.
– Karamella – mondta a gyerek, és a tenyerét nyalogatta.
– Kár – jegyezte meg a férjem. – Azt hittem, zselés.
Azért ő is tépett egy darabot.
Iszonyú fájdalom hasított belém.
Próbáltam lecsillapodni.
Amikor egy karácsony utáni reggel nyugtalan álmomból felébredtem, szaloncukorrá változva találtam magamat ágyamban. Lassan olvadó étcsokoládé hátamon feküdtem, és ha kissé fölemeltem a fejemet, megláttam domború, aranyszín, csillogó papírba csomagolt hasamat, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplanom.
„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam.
Az aranyos ragyogású anyag, ami körbeölelt, mindazonáltal elnyerte tetszésemet. Elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy már megint nincs egy rongyom se, amit szilveszter este magamra húzhatnék – a tavalyi flitteres, ibolyalila koktélruhát mégse vehetem föl, összesúgnának a hátam mögött, hogy mindig ugyanazt hordom, nem gondolták volna, hogy ennyire rosszul megy. És hát a haja is! Inkább összefogta, nehogy fodrászt kelljen fizetni a mesterséges hullámokért.
Fölkelni azért nem volt könnyű, hiszen nem volt se kezem, se lábam. De föltaláltam magam: előbb jobbra, majd balra hengeredtem, aztán megismételtem a műveletet, végül puff, leduffantam a kihűlt padlószőnyegre.
A zajra mozgolódás támadt a lakás ajtón túli részében. Nem csoda, hogy fölébredtek: ha egy hatvankilós szaloncukor (kerekítettem előzékenyen lefelé a súlyomat, nem mintha e pillanatban jelentősége lett volna – illetve nem is, egy nő súlyának minden pillanatban jelentősége van) fél métert zuhan, abba beleremeg a panel.
– Nahát – dugta be férjem nedvesen pirosló orrát. – Anyád szaloncukorrá változott.
A kislányom nem volt ilyen diszkrét. Bedübögött a szobába – fenét se használ az új lúdtalpbetét, futott át szaloncukor-agyamon –, és letérdelt mellém. Pizsamájából levendulaillat áradt. Jó ötlet volt öblítőt váltani, gondoltam.
– Még sose láttam ekkorát! – csodálkozott rám, és óvatosan végigfuttatta ujjait a csomagolásomon.
Az aranypapír halkan zörgött keze nyomán. Talán ez csalogatta be a férjemet a szobába, talán az együttérzés.
– Kisebbnek látszik, mint… mint mozgásban – térdelt le ő is. Megérinteni azért nem mert.
A gyerek a szájába vette a mutatóujját. Aztán – minden átmenet nélkül – alám csúsztatta a kezét, kitapogatta az aranypapír szélét, belekapaszkodott, és megrántotta.
Tenyérnyi széles szalagban hasadt le rólam a csomagolás. Meztelen hasam csokoládéfeketéje tompán fénylett a téli reggel gyér világosságában.
Minimum negyven százalék kakaótartalom, gondoltam elismerően.
– Ne… – fogta meg férjem a gyerek csuklóját.
Hangjából hiányzott a meggyőződés.
Egymásra néztek. A férfi, akinek nyolc éve és két hónapja igent mondtam, és a kislány, akit öt éve és négy hónapja szültem. Tudtam, hogy mire gondolnak.
Tiltakozni akartam, de egy szaloncukornak se hangja, se szája.
A férjem ököllel csapott a hasamra. A csokoládé behorpadt, én meg hangtalanul ordítottam.
A gyerek engedélyt kérve pislogott a férjemre, aki nagy levegőt vett, majd bólintott.
Aprócska kéz hasította föl a horpadt csokoládéburkot. Belém mart, és maroknyi tölteléket kapart ki belőlem.
Nem gondoltam, hogy a szülésnél fájhat valami jobban. Tévedtem, mint már annyiszor.
– Na? – bökte oldalba a férjem a gyereket, akinek máris maszatos volt mindene, levendulaszagú pizsamájától a homlokáig.
– Karamella – mondta a gyerek, és a tenyerét nyalogatta.
– Kár – jegyezte meg a férjem. – Azt hittem, zselés.
Azért ő is tépett egy darabot.
Iszonyú fájdalom hasított belém.
Próbáltam lecsillapodni.
Nem ordítunk a családdal, gondoltam. Végül is karácsony van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése