Írószerűség hónapja a karanténban (termelési napló)

Az elmúlt hónapban sokat írtam, leginkább mint történészszerűség. Neki ugyanis általában konkrét határidői vannak, amiket nem ő szab meg.

Így aztán befejeztem két, összesen 130 ezer karakternyi tanulmányt. Mindkettő Bácskával kapcsolatos, ami azért lehet érdekes az írószerűség olvasóinak, mert rendszerint azt az alapanyagot használom a fikcióskodásaimban is, amit ilyenkor összegyűjtök. Jó, hát egyszerűbb lenne a Wikipédiával megelégednem, mint megannyi kollégának :P Csak hát az ingyenlexikon sűrűn pontatlan, és leginkább arról nincsenek szócikkei, amik és akik engem érdekelnek: a közönséges emberekről.

Melósok szorgoskodnak a művégtaggyárban (MTVA Archívum);
a második tanulmányom egyik alanya is itt dolgozott a háború után

Az egyik tanulmány egy konferenciakötetben lesz egyszer csak olvasható, a járvány okozta kiadó- és nyomdalerohadások idején már nem lehet előre dátumokat mondani (pl. az én tavaly befejezett regényem nemrég még fix idei megjelenése is azonnal elcsúszott a beláthatatlan végtelenbe és tovább). A témája Bácska imázsa, annak is 19. századvégi alakulása, alakítása. Ízelítő az elejéből:

„Zentán négyes ünnepet ültek Mikosevits József házánál. Mégpedig a háziasszonynak szül. Babócs Mariska asszonynak és leányának névnapját és házasságuk évfordulóját. Mint minden évben, ez idén is összejött ez alkalommal a város előkelősége s derült jó kedvben költötte el a gazdag lakomát, a melyen persze a felköszöntők is egymást érték. Azután pedig a Cziráki bandájának zenéje mellett táncra kerekedett az ifjúság s táncolt lankadatlan kitartással egész reggelig. […] [D]acára, hogy előző napon a zentai gazdakör zászlószentelési ünnepélye alkalmával tartott bálon, részben pedig egy szegedi lakodalmi ünnepélyen is reggelig táncoltak, a bácskai virtusból cseppet sem engedtek.” [1] 

 A jelenleg legbővebb online magyar sajtóarchívum keresője szerint ez volt az első alkalom, hogy egy napilap említette a bácskai virtus szókapcsolatot. Valószínűtlen, hogy a fogalmat 1887-ben találták volna föl, ami viszont biztos: az italozási hajlammal, mulatás iránti vonzalmakkal és nem utolsósorban megfelelő fiskális fundamentummal összekapcsolt jelenség neve a századfordulóra országszerte ismertté, használttá és értetté lett. A fent említett archívumban még 1935-ből is – amikor a magyarországi Bácska már csak Bajára és környékére zsugorodott – találunk példát az említésére. Utóbbi adat arra utal, hogy még az anyagi viszonyaira és általános jelentőségére jócskán és nem pozitívan ható[2] impériumváltás sem mosta le könnyen a „bácskai virtus” bélyegét a kiegyezés utáni Magyarország második legnagyobb területű megyéjéről, Bács-Bodrogról.

 A bácskai közmorált ily módon kárhoztató írástudók annál is bővebben csöpögtethették tollukról a vitriolt, mivel – vélekedésük szerint – az érintetteknek amúgy sem szokásuk az olvasás. Akadt azonban, aki megcáfolta ezt a tételt, és zokon vette a szüntelen gúnyolódást.

A másik tanulmány nyolc magyarkanizsairól szól, akik 20-30 évesen, az első világháború megharcolása után, Trianon táján emigráltak, és 1945-re mind Budapesten kötöttek ki - és akikről találtam anyagot a Fővárosi Levéltárban. (Azokról ugyanis, akikről nem maradt fönt közintézményben hozzáférhető dokumentum, elég nehezen tud mesélni egy történész. Nem véletlen, hogy a magyar történeti irodalom derék része szól nem feltétlenül kiváló képességű politikusok és előkelők nem feltétlenül érdekes vagy jelentős életútjáról.) A tanulmány a Bácsországban lát majd napvilágot. Innen is egy kis részlet:

Még alig száradt meg a tinta a második világháborút lezáró kapitulációs okiraton, amikor Budapesten már megkezdődött a köz- és magánalkalmazottak közelmúltjának etikai-politikai felülvizsgálata. A következő három évben az e célból alakult igazolóbizottságok több mint 131 000 eljárásban hoztak határozatot,[i] amelyek iratanyaga csak töredékesen maradt fönn.[ii] E töredékek azonban nyolc olyan személy életéről számolnak be a maguk korlátozott, kollaborációs múltra fókuszáló módján, akik Magyarkanizsát nevezték születési helyüknek, és budapesti székhelyű állami- vagy magáncégnél dolgoztak.

 Az alábbiakban ennek a nyolc magyarkanizsai származású budapestinek az életútját igyekszem fölrajzolni, amennyire az igazolási eljárás és az egyéb forrásokból kirostálható adatok megengedik. Mivel születési éveik az 1885-tel kezdődő és 1898-cal végződő intervallumba tartoznak, a nyolc fővárosba vezető bácskai életút az általánosságokon túl voltaképpen generációs válaszokat is adhat az elsősorban a társadalmi mobilitást célzó kérdésekre. Kiderülhet, vajon az 1945-ben túlnyomórészt ötvenes éveiket taposó nők és férfiak olyan pályát futottak-e be, amire egy elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó, paraszti kultúrával jellemezhető alföldi mezővárosban (ha tetszik: óriásfaluban) nem nyílt volna lehetőségük. Amennyiben nemleges a válasz, akkor pedig további magyarázatokat kereshetünk nagyvárosi maradásuk mellett – persze csak ha a források módot erre.

 Akárhogy is, a háború utáni átvilágítás iratai bővelkednek olyan adatokban, amelyek a 20. század első felében elvándorolt bácskaiak legtöbbjéről nem állnak rendelkezésünkre. Ha megannyi kérdésre nem is adnak feleletet, annyit mindenképpen elmesélnek, milyen állomásokon át vezetett Budapestre nyolc egykori magyarkanizsai sorsa. Pályájuk bemutatása talán azok helyett is beszél, akiket nyom nélkül nyelt el a látóhatár, miután batyujukkal a vállukon kiléptek kanizsai szülőházukból.

És most valami teljesen mást kell írnom, megint csak nem irodalmi jellegűt. Valamiből élni kell, és nekem az a szerencsém, hogy a munkához nem kell kilépnem az utcára. Főleg most, hogy se könyvtár, se levéltár :(

---

[i] Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. 

[ii] Budapest Főváros Levéltára: Igazolóbizottsági ügyek (fondleírás).

---

[1] Fővárosi Lapok, 1887.

[2] „A Bácska a békebeli magyar világnak, de megmaradt kis része a csonka országnak is egyik leggazdagabb földje, ahol az ősi virtus anyagi jóléttel párosul. Sokat korholták egykor a Bácskát (szeretettel, mint az anya szidja könnyelmű fiát), hogy népe csak az eszem-iszomot szereti, s hogy a híres bácskai virtus kimerül a hajnaltól-hajnalig tartó italozásokban, de művészetről, kultúráról, könyvről, színházról nem akar hallani és elhanyagolja legsajátabb értékeit.” Budapesti Hírlap, 1935.