Szokás emlegetni (mintegy a mély- és a semmi művészet könnyfakasztó találkozásaként), hogy Nemes Nagy Ágnes milyen kedves Agatha Christie-nekrológot írt 1976-ban a Nagyvilágba. (Ld. a Művész irgalmasan lehajol a hajléktalan ponyvairodalomhoz.) Kiemelések tőlem.
"Agatha Christie szakmai kiválóságát éppen az szavatolja, hogy a szerkesztés tudora, a rejtvényregény biztos kezű takácsmestere. Esze ágában sincs irodalmiasnak lenni. Nem tukmálja ránk a lelkét, nem brillírozik „egyénített” alakábrázolással, mélyenszántó társadalmi körképpel, nem áriázik – alig-hamis – pszichológiát. Az ő regénye az, ami. És abban hiánytalan. Az öreg ladyt – szerencsére – egyáltalán nem érdekli a gyilkosság, a vér, az erőszak, rezzenéstelen arccal rakja le műfaja sztereotípiáit, így a gyilkosságokat is, mint pasziánszozó a kártyákat; nem érdekli más, csak a rejtvény, a rejtvény hézagtalan szabályrendszere. A szerkezet és megint a szerkezet, az igazi krimi, a lépcsőzetesen épített feszültség alfája és ómegája. És ha mégis szükségessé válik, szemcseppentővel adagolja bele könyveibe az elkerülhetetlen mellékest: a jellemrajzot, a társadalmat, a tájat, a légkört. Ám a fair játék ritka jutalmaként ezek a cseppek nagyon is jóízűek."
Ugyanitt, és ez szerintem érdekesebb is, megkülönböztet két típust a krimin belül:
"Az egyik az üldözéses típus. Sémája: elöl megy egy autó, mögötte a másik autó, és kölcsönös lövöldözésük voltaképpen a regény végéig tart. Az autó vagy a lövöldözés helyettesíthető bármivel. E regénytípus izgalmi hatóanyaga a fizikai veszély. A másik regényfajta hatóanyaga viszont a rejtvény. Míg az üldözésnek nincs titka, vagy teljesen esetleges, ráaggatott titka van, addig a rejtvénynek az első mondattól az utolsóig kell áthatnia a cselekményt, rituálisan szigorú játékszabályok szerint. Az üldözéses regény kezdetleges kalandhalmaz, még akkor is, ha újabb változataiban néha jó, szinte-szinte irodalmi részletrajzzal, környezetrajzzal kendőzi is magát – a rejtvényregény a szerkezet diadala."
Összehasonlításképpen fölhívnám a figyelmet egy 30 évvel korábbi színikritikára is, amiben Nemes Nagy egy
Tíz kicsi néger-előadást kritizál. És ahol mellékesen, de direktebben véleményezi a krimi értékét:
"Agatha Christie hihetetlen pontossággal, sőt ízléssel szerkeszt, indokol, csak éppen kétséges, hogy érdemes-e ennyit fáradni? Legfőbb erénye, hogy nem akar „irodalmi” lenni. Nem önti fel a történetet valami érzelmes vagy világnézeti mártással, ami általában a könnyű műfajú színdarabok legelviselhetetlenebb tulajdonsága. Kesztyűtlen kézzel facsargatja a néző idegeit, s az előadás meglepetése, hogy a közönség – nevet. A teljes valószerűtlenség teszi ezt? Vagy a színészek kissé groteszkségbe futó játéka? A logikai érdeklődés ébren marad, de az érzelmi önmaga ellentétébe csap át. Így lesz a bűnügyi darab „mulatságos”. A díszlet s az előadás – sajnos – igen jó. Mennyi pazarlás – semmiért!"
Tanulság nincs sok, érdekességecske több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése