Dalok a magasföldszintről (és tényleg)

(nem tudom, mi ez a roham, alighanem a többhavi csirkefarhát- és dobozossör-kampánygyártás vált ki belőlem ilyesfajta ellenreakciót, de majd elmúlik, mert el szokott, mindegy, addig is ez van, íme két ún. szám, egyet én írtam, egyet a nép, mindenkitől bocs)

A molnár és a lányok

Időnként írok egy dalt. Nem szégyen az, bárkivel előfordulhat, és majdnem elő is fordul bárkivel :)
Szóval íme a ballada a molnárról, aki a fürdőző leányokat nézte.

A kép forrása.

Szlukovényi Katalin: Itthon

volna erőm átjutni veled együtt
a két perc között hiányzó hídon.

Úgy néz ki, az "itthon" definícióját valahol a ráismerés és az illanékonyság táján érdemes keresgélni. A pillanatkép, amit lehetetlen újrateremteni, csak emlékezni lehet rá: egyszer már megvolt.


A kép forrása

A szerző weboldala; Facebook oldala (utóbbi frissebb).

Turi Tímea: Migrén

Van ez a mulaszthatatlan kötelesség: hosszan és keményen színészkedni kell a lehetőségért, hogy később kicsit is azonos lehess önmagaddal. És bármennyire is eleged van belőle, szorítsd össze a fogad, csináld tovább, mert csak lehetsz az, akit a másik megrajzolt magának.

És akkor - a helyzetből adódóan - jön egy privát vis maior (pl. migrén), és akkor kiesel a játékból, és akkor megbuksz.

A kép forrása

Turi Tímeáról

Kormos István: Harang

forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk

"Máig nincs a helyén. Miért nem találta meg az irodalomtörténet a helyét?

Hol a helye? Nincs helye. Nincs több igazán jó verse, mint húsz, köztük viszont remekművek vannak, nem is egy. Nagy csoda a versírás, a világ legnagyobb titka. Pista nagy költő volt. Egy nagy boldogtalan költő."

Ezeket Réz Pál meséli a Bokáig pezsgőben c. memoár-beszélgetésében (Magvető, 2015, 212.), egyébként mindenkinek javaslom, akit akár halványan is izgat a 20. század második felének élete és irodalma.

No de Vackort azért ismeritek, nem?

Kormos István művei és életrajza

A kép forrása

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY - novella

Hónapok óta nem írtam semmi prózait, folyamatosat, tudjátok, bekezdésekkel, a sokat kifogásolt hosszú mondatokkal (nem veszem ám magamra, ez van, így jártatok :)), netán oldalakkal!, meg ilyesmi. Törtem a fejemet, firtattam a saját kedvemet, már egy teljes Markovics-novellát felvázoltam, de nem igazán éreztem az izzást. (Nem mintha a munkáim zöme bármilyen izzást igényelne, lelkes sírásója vagyok az általános lustaság ihlettel meg múzsával való takargatásának.) Ilyenkor jól jön a külső kényszer (apropó, múzsa, a közmondás meg a tapasztalat szerint a pénz és a határidő ebben a témában a leginkább működőképes), ezért nyúltam a már bevált módszerhez, vö. lamantin.

A kép forrása

Kimazsoláztam három címet az Index pénteki címlapjáról, beleértve az aktuális névnapokat, és megszavaztattam a facebookos-twitteres pajtásaimat, mi legyen a téma, aztán adtam egy napot magamnak, hogy kiötöljek belőle pár oldalt. Kisdiákoknak ne áruljátok el, mert rossz példát mutatok, de végül vasárnap este 6-kor estem neki a konkrét írásnak; részben mert volt más dolgom is, részben mert esetemben a gondolkodás mindig tovább tart, mint maga a formába öntés. Én ilyen kis lassú észjárású vagyok, na.

Íme az eredmény, ami vasárnap este 11-re készült el.

NEM MINDEN ROBOTPILÓTA ARANY by Baráth Katalin

Jassó Judit: Szakítás

Csak várd, hogy telt színeidet
Majd újra észrevegyék és megcsodálják.

Írtak, sírtak, beszéltek a témáról eleget a líra, pláne az emberiség történelmében. Ez a szöveg a folytonos halmozódásra és a körkörösségre hasal rá: minden szakítás mögött ott bújik minden előző szakítás, de minden szakítás továbblépés is, ösztönösen, a túlélés parancsára.

A szerző Facebook-oldala



A kép forrása

Folyamatban

Ez történt a legutóbbi epizódban:

1) A június végére összekaristolt regénykéziratot öten olvasták és véleményezték. Rágtam a körmöm becsülettel, mert, ahogy korábban mondtam, ilyesmit még nemigen írtam. Szerencsére a sasszeműek semmi tragikus, kiküszöbölhetetlen hibát nem találtak. A kedvenc visszajelzéseim a "bátran nyúltál a témához", no meg az "éjjel háromig olvastam, mert nem bírtam letenni", naná.

Ezzel nyilván korántsincs befejezve semmi, mert azért akadtak megjegyzések is, maradt bőven javítanivaló. Meg hát nem is árt majd friss szemmel, pár hónap jegelés után ránézni a szövegre, ennyi idő általában épp elég, hogy idegenként tudjam olvasni a saját mondataimat, ami nem haszontalan. Úgy tervezem, még ebben az évben kisimítom a ráncokat a regényen, hogy jövő tavasszal, kora nyáron nyomtatásban lehessen hozzáférni. (Persze csak ha a Fiúk a Kiadóból is így látják majd jónak.)

Annyit mondhatok előzetesen, hogy egy egyes szám első személyben előadott, rövid időn belül és kortárs magyar környezetben játszódó történetről van szó, női elbeszélővel.
(De/és továbbra se az én önéletrajzom :))

2) Az utóbbi pár hónapban írtam ezt-azt, nem sokat és nem hosszan, mert időközben visszacsöppentem a reklámiparba, igaz, csak időlegesen, viszont intenzíven. A már elkészült, fölvett Hátország után született egy újabb hangjáték-szövegkönyv (ezúttal vígjáték), jelenleg azért drukkolunk, hogy pályázati pénz is adódjon a megvalósításra.* No meg dolgozom egy drámán is, amit még februárban kezdtem el (Örkény-ösztöndíj). Ezen felül van még 2-3 ilyen-olyan, folytatásra váró, nem regényes terv, remélhetőleg nem botlanak el az örökké tökéletlen időmenedzsmentem szögesdrótjában.

Na és veletek mi van? :)


*Ami a pályázatokat illeti, most különösen nem vagyok derűlátó, júliusban ugyanis elmeszeltek egy olyan pályázaton, aminek a végkifejlete a tavalyi levéltári kutatásaim kiegészítése és könyves formába öntése lett volna, többek közt. (Nyertesek itt.) A téma (Délvidék, Bácska, első világháború és társadalomtörténet) személyesen nem is lehetne fontosabb számomra, szóval a csalódott hisztinél valamivel súlyosabb tüneteket produkáltam a rossz hír hallatán, de ebből általában ki szokott sülni jó is, persze csak miután minden porcelánt darabokra törtem :) 

Kürti László: Negyventől kétlépésnyire

Egykedvűen görög előre az idő, és mi lassan hozzátörődünk. Nem az emlékek fakulnak ki, hanem mi magunk; kopunk, gyűrődünk, meghajlunk, akár a fénykép, ami évekre a farzsebben felejtődött, és végül elfoszlik a sokadik mosásban.

Kürti László verse a Jelenkor 2015. szeptemberi számában jelent meg. A szerző honlapja: www.kurtilaszlo.hu/

A fotó (Eve Arnold) forrása: www.twinfactory.co.uk/index.php/tag/…arilyn-monroe/

Pallag Zoltán: Azt mondja

Nicsak, ennek a versnek kultusza van.

Ritkaság, hogy sistergő politikai pamfletek és karcos prózájú odamondások mellett egy lírai szöveg is elterjedjen a közösségi bugyrokban (bár a mindenkori bakfishevület segíti az ügyet, és ezt most pártolólag mondom), az meg pláne ritkaság, hogy a magasirodalmi trendszetter bácsik is egyetértően bólogassanak. Az Azt mondja ugyanis egy 2013-as Holmiban és a rákövetkező év Szép versek válogatásában is megjelent, bizony, azóta meg már a szerző kötetében is.

És én aztán nem leszek egy kultusz elrontója, főleg, hogy a Tízdolog Facebook oldalán jött velem szembe a minap.

Ja, és nagyon ősz. Vagy épp nagyon ellen-ősz?

Pallag Zoltán a tumblren.

A fotó forrása: én vagyok (és Magyarkanizsa).

Terék Anna: Utoljára Dubrovnikban (tengervers)

Van egy fotó, öregebb harminc évnél is. Állunk egy sziklán, jugómagyar anyu középen, kezébe kerek kobakú, bronzos sárgára világosodott, kurta frizurás, trénerkás jugómagyar apróságok kapaszkodnak. A jobb oldali gyerek (sötétkékben, alig-hajjal) a bátyám, a bal oldali (piros felsőben, szélfúttan) én vagyok. Mind a hárman bizalmatlanul, westernhősösen hunyorgunk, szemünkbe süt a nap. Kötelező adriai nyaralás, a piros felsős kislány súlyosan hörghurutos, az orvos szerint a sós-fenyőszagú levegő használni fog. (Talán használt is. Mire pár év múlva először iskolába mentem, a fulladás már csak kísérteni járt vissza. Néha még most is jár.)

Kösz, Adria.
(Bár közben egy életre elrontottál és idegenné tettél a Balaton számára.)

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte, majd Budapestre költözött, ahol megkezdte pszichológiai tanulmányait az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadás és iskolapszichológus szakirányú diplomáját.

Interjú.

A kép forrása

Csobánka Zsuzsa: Rítus

("Könnyű, mint részegen biciklizni", naná, hogy ezen a ponton vett meg, mikor leszek már felnőtt, de komolyan.)

Vers közben eszembe jutott, hogy pár éve láttam egy nyolcvanpluszos nénit meg bácsit becsoszogni a cukrászdába, rendelni két egyforma krémest. Leültek, maguk elé húzták a tányért, és nagy elhivatottsággal ettek. Aztán, amikor végeztek, még pár percig ültek egymás mellett. A pláne az, hogy egész idő alatt egy szót se szóltak egymáshoz. Már rég nem volt rá szükségük, gondoltam én.

A szerző weboldala itt olvasható.

A kép forrása.

Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor

E vers születése óta eltelt csaknem negyven év alatt majdnem kimondhatatlanná váltak az olyasmik, mint pl. "sorsába süpped a lét" (próbáld csak meg, komolyan, hangosan), de a "hangodnak sószigete" meg a "másollak, mint régi kódexeket" miatt nullszaldósnál azért csak többek leszünk a végére, nem?

Az egészről pedig ennyit:
egymásba csavarkózás folyik itt, de úgy is, mint a vers/szavak/művészet és tapasztalat folytonos egymássá lényegülése, oda és vissza. Te vagy a vers helyett/helyetted van ez a vers.

Gergely Ágnes (sz. 1933) műveit és egyebeit itt találod.

A fotó forrása

Oravecz Imre: Szemtől szemben

Megvan az a pillanat, amikor rájössz - a rólad készült fotókat nézve vagy rádöbbenve a szavaidra, gesztusaidra, szokásaidra -, hogy sokkal több van benned az apádból, anyádból, mint bármikor is gondoltad, remélted, akartad?

Oravecz Imre napjaink egyik kevésbé körüllihegett irodalmi monstruma, mit irodalmi, történettudományos dettó. Hosszasan rajonghatnék itten, de inkább nézd meg te az életrajzát, olvasd el a műveit.

Fodor András: Gyerekkor, nyárvég.

A heti vers, 3 egész percben.

A Hold "észrevétlen emelte rőt fejét" - ilyet manapság már nemigen ír le számon tartott költő, ehhez a csengő-bongó hagyományhoz nem illik, de nem is könnyű csatlakozni, karcosabb, (ál)keményebb, natúrabb, gondolatibb lett a trend, gyanúba keveredtek a rímek, ritmus.
Nekem azért tetszik ez, mondani mindenesetre sokkal nagyobb élvezet, mint egy szándékosan csupasz szabadverset.

Fodor András (1929-1997) egyébként úgy került hirtelen a képbe, hogy gyakorlatilag kettes számú főszereplője Lator László A megmaradt világ című verscentrikus emlékezéseinek, amit most olvasok. Tudnivalók és a teljes digitalizált életmű itt: inaplo.hu/fodorandras/
A jelen vers 1944/1993-as datálású.

A kép forrása: www.abklub.hu/news.php?readmore=228

Augusztusi vers

Időnként eszembe jut, hogy szeretem a verseket.

KOMFORTZÓNÁN KÍVÜL

Nemrég a könyvesbloggereknél végigszaladt a téma, hogy milyen érzés kilépni az olvasói komfortzónából, olyan művekkel ismerkedni, amik nem a kedvenc, megszokott és bevált műfajokból, kategóriákból, szerzőktől származnak. Tanulságos ezeket a vallomásokat olvasni, különösen mert én íróként léptem ki - egy jókora lépéssel, sőt ugrással - az ún. komfortzónámból a legutóbbi regényben, és vannak félelmeim a fogadtatással kapcsolatban.

Azt vettem ugyanis észre, hogy a Dávid Veron-sorozat olvasótáborának egy meglehetős hányada zokon veszi, ha kissé más formát ölt vagy hangnemet üt meg egy folytatás, mint amit a sorozat előző darabja(i). A Veron-sorozat legutóbbi részében, Az arany cimbalomban ez történt, még úgy is, hogy nekem nem volt szándékomban erősen eltérni a sorozat hagyományaitól, és változatlanul az eddigi legjobban megírt munkámnak tartom. Mindenesetre többen szóvá tették, hogy a tapasztalt változások csalódást okoztak nekik. Amivel természetesen semmi gond, mindenki úgy olvas és alakít ki véleményt, ahogy neki tetszik.

Annyiban viszont ijesztő a fönti észlelet, hogy vajon mi várható, ha valami egészen mással jövök legközelebb. Teljesen új olvasótábort kell toborozni? Ha rólam van szó, a szerző neve egyáltalán nem számít? Persze sokat nem tehetek az ügyben, én ugyanis azt és úgy írtam meg, amit és ahogy meg akartam írni, és ezúttal is beleadtam mindent.

A júniusban befejezett, "komfortzónán túli" kéziratról annyit, hogy a műfaj ezúttal is krimi (esetleg lazábban "bűnügyi irodalom"), csakhogy a történet ezúttal kortárs miliőben, a mai Budapesten játszódik. A főhős, a stílus, a nézőpont meredeken* eltér a Veron-regényekben megszokottól, és ez, biztos vagyok benne, néhány kitartó olvasómnak meghökkentő, sőt ellenszenves lesz. Öt bírálónak küldtem el a kéziratot első körben (nem rokonok, és nem is tartoznak pénzzel, mi több, nem is fizettem nekik!), eddig egy visszajelzés érkezett, az meglehetősen biztató, de legalábbis megnyugtató.

És te hogy állsz az olvasói/írói komfortzónáddal?

*Annyira meredeken más, hogy fölvetődött a szerzői álnév (természetesen férfi, esetleg még angolszász is) ötlete is. Poénból persze.

Gyilkos tehetségkutató a királyi udvarban

Az idei Margó Fesztiválon sajátos gyilkososat játszottunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a hét főbűn témájára. Én lettem a kevélység (nyilván véletlenül). Íme, ez lett a végeredmény:

http://konyves.blog.hu/2015/07/06/gyilkos_tehetsegkutato_a_kiralyi_udvarban

FINITO, THE END MEG A TÖBBI

Ééés ebben a pillanatban végére értem a történetnek.
Vagyis a kézirat első változatának.
Még egy betűt se olvasott senki belőle rajtam kívül.
Úgyhogy még egyáltalán nem biztos, hogy lesz kiadója :)

És nem, ez nem Dávid Veron, és nem is történelmi. De kriminek eléggé krimiszerű. Van róla mesélnivalóm (pl. hogy miért nem Dávid Veron, miért nem történelmi, hogy mire számítsanak a rendes, becsületes, hűséges olvasók, mennyire meredek a váltás, és hogy mennyire vagyok ettől berosálva, és hogy akkor egyáltalán miért csináltam ezt, miért KELLETT ezt csinálnom stb.)

De most, mindenekelőtt és végre:
alszom.

A végét járó kézirat (és író)

74 000 szó, ilyenkor már kezd beállni a derék, ropogni a gerinc, sajogni a nyak.