Miután a derék avagy hajfürt problémát illető rövid elmélkedést befejezte, Veron folytatta az írást.
„A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:
– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!
S e pillanatban a márki, a Deus Ex Machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan! Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, s…”
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve, hogy vevő érkezett. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy szempillantás alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, de éppen ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.
A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.
A fiú hirtelen megtántorodott.
– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…
Vili bizonytalan mozdulattal előre lépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy éppen hol van. Veron egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet… és még egyet…
– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kérdezte Veron elhaló hangon.
Vili kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előre lépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant. Veron csak ekkor vette észre a kést a fiú hátában.
„A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:
– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!
S e pillanatban a márki, a Deus Ex Machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan! Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, s…”
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve, hogy vevő érkezett. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy szempillantás alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, de éppen ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.
A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.
A fiú hirtelen megtántorodott.
– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…
Vili bizonytalan mozdulattal előre lépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy éppen hol van. Veron egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet… és még egyet…
– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kérdezte Veron elhaló hangon.
Vili kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előre lépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant. Veron csak ekkor vette észre a kést a fiú hátában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése