A fekete zongora 3.

A lány gondolatain átsuhant, hogy ebben a pillanatban nyilván az ájulás lenne az előírt magatartás. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben általában szokott: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt.
A világ mit sem változott. Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén. Tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.
A vele született élénk kíváncsiság azonban nem sokáig tűrte, hogy az ijedelem a háttérbe szorítsa. Veron lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette az élettelenség különös csöndjében, tárgyként heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta össze-vissza a tagjait, de akkor is, ha épp szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világos, szinte színtelen kék szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek. Úgy tűnt, most már mindörökre.
„Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék” – morfondírozott Veron.
Aztán eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.

– Hát az a kép se sokkal szebb, mint az elsárgult papírok – sóhajtotta Veron.
Közelebb hajolt a fiú hátán az inget-kabátot átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, de közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház-utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből.
Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta a kezét.
Időközben az is a gondolataiba villant, hogy bármikor kisdiákok csapata nyithatja rá az ajtót. Mi több: a csupa üveg kirakaton át már meg is láthatták az emberek, ahogy ő egy élettelen test mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát. Élénken emlékezett a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre, és tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.
Gondosan kikerülte a padlón már méretes tócsává gyűlt vért. Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (és közben gratulált magának ezért az előrelátásért), lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a valamivel távolabbi ideiglenes kapitányságon őrizte Ókanizsa békéjét és a Monarchia rendjét.