A fekete zongora I.

Megjelenik májusban!

A fekete zongora

századfordulós krimi

„Akasszanak fel, ha értem.”
(Ignotus Ady A fekete zongora című verséről)

Első rész
1. fejezet

„A lovag egészen a fényűző, mi több: királyian ragyogó, hatalmas, súlyos drapériákkal díszített terem sarkáig űzte a márkinét. Joséphine ott kénytelen volt féket tenni ékkövekkel gazdagon telehintett topánjára. Majd vakmerően a lovag felé fordult. Keble fel s alá járt, és ez olyan látvány volt, melyről a lovag nem volt képes nem tudomást venni. Mégis óriási erőfeszítésekkel, de felemelte lángra lobbant szemeit a márkiné kecseiről, s delejes tekintetét szíve hölgyének riadt, ámde bátorságról tanúskodó pillantásába fúrta. S fújtató (hisz oly régóta rohant Joséphine cipellőinek ösvényét követve) suttogással következőképpen szólott:

– Joséphine! Miért nem enged szabad folyást legbensőbb érzeményinek? – Felforrt lélegzetének orkánja már-már fájóan érintette a márkiné éppoly csöppnyi, mint amilyen hófehér fülkagylóit.

– HAH! Armand! Én hites feleség VAGYOK! Franciahon első udvarmesterének neje! – szegte fel piciny s szintúgy hószínű állacskáját a márkiné. Közben ellenállhatatlanul érezte, hogy szíve sebesen, mi több! annál is gyorsabban suhog fűzővel rabul ejtett mellkasában.

A lovag immár nem bírhatott parancsolni kívánásainak, férfiasan erős kezével megérintette a hölgy fűzfaágnál is keskenyebb derekát.”

– Nem… nem… ezzel a paráznaság határait súrolnám! – mormolta Veron magának. – Armand-nak nem szabad megérintenie Joséphine derekát. Az sok lenne. Kihúzom. Legyen inkább „a hölgy gesztenyszínben játszó, fényes, homlokába hulló fürtje”, és akkor Veritas nővérnek is a szemébe tudok majd nézni, amikor a történet napvilágot lát.

Veron olyan határozott mozdulattal húzta ki az utolsó mondatot, hogy a füzet kockás lapja kiszakadt.

Hétköznap kora reggel volt. A diákok még nem adták egymásnak a kilincset, hogy a tanítás előtti utolsó percekben vegyék meg maguknak a hiányzó irkákat, ceruzákat, festékeket. Veron ilyenkor boldogan merült el a regényírás örömeiben, és tért nap mint nap vissza Párizs varázslatos palotáiba. No persze ez az ő saját Párizsa volt, grófoktól és hercegektől hemzsegő, gáláns kalandoktól hangos, aminek sem történetünk idejéhez, az 1900-as évek elejéhez, sem a valódi Párizshoz nem volt sok köze. Veront a tényszerűség amúgy sem igen érdekelte. Miért is érdekelte volna: az Árkádia papíráruda és könyvkereskedés aprócska, nyomdafesték- és papírillatú bolthelyiségében senki sem kérte tőle számon, hogy amit reggelente papírra vet, annak mi köze a valósághoz. Így hát (megfeledkezve a friss újságokról, amelyek a bejáratnál kötegekbe préselve várták, hogy kiszabadítsák őket a spárga szorításából) Dávid Veronika ókanizsai boltoskisasszony szorgalmasan és háborítatlanul róhatta legújabb regénye sorait.