szerda

Magazinba írtam, ebbe ni:

A HVG Extra A NŐ c. lapjába még februárban írtam cikket olyan nőkről, akik átléptek egy határt. De mire megjelent volna, már dőltek a dominók. Szóval nagy öröm, hogy e hét végétől mégis olvasható lesz nyomtatásban. Mert például róla is írtam (és könyvét is ajánlottam!):
Anyám emberek sorát tartotta el 57-ben. (…) Álnévvel küldött utalványon pénzt rendszeresen egy sokgyerekes írónak. Vagy bekopogott egy özvegynél, akinek kivégezték a férjét, nem mutatkozott be, lerakott egy kosarat, hogy ezt küldték. A tetején volt egy csirke és főzni való tészta, alatta meg volt tízezer forint.
 

A nők a háború előtt se értették a lesszabályt

Legalábbis pár (férfi) újságíró szerint :P
Mennél szebb a hölgy, annál kevésbé ismeri a szabályokat, s annál kevésbé érdekli a mérkőzés. Feltűnően szép hölgy le sem néz a pályára. Viszont, ha a hölgy csúnya, akkor néha még a lesszabály is a kisujjában van.
Írtam a régi idők hölgydrukkereiről, és megjelent a 2. rész (Horthy-kor):
1. rész:

hétfő

MEGJELENÉSEIM 2021-BEN

Az Agave megosztotta második féléves kiadói ütemezését. Igaz, az én nevem csak a 2021-es tervek közt szerepel, de ha minden jól megy, ezt a könyvet meg fogja előzni egy másik, ami a történészi munkáim fontos részét tartalmazza majd. Ez a kötet rettentően és régóta hiányzik a tudományos életrajzomból, szóval nagy öröm lesz, ha valóban napvilágot lát.

szerda

Magyar csajok magyar stadionokban - 100 évvel ezelőtt

Írtam egy összefoglalót a régi idők női futballszurkolóiról a Napi történelmi forrásra.
A hölgyszurkolók dolga nagyon nehéz. A férfiak sok mindent kiabálhatnak, ami nekünk, nőknek, nem illik. Azonkívül, ha mi valamit kiabálunk, azt azonnal meghallják, mert kirí a sok hang közül. Ilyenképpen a mérkőzéseken a nők hallgatásra vannak ítélve, és ez az oka, hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet járok meccsre. A játékosoknak bekiabálni nem szoktam, legfeljebb akkor, ha tudom, hogy mellettem áll a menyasszonyuk.

vasárnap

Letölthető kriminovellák ingyen

Négyre gyarapodtak Markovics Izidor, a kelletlen detektív 1926-os kalandjai. (Ami már egy fél könyv!)
Töltsd le egyben a frissített posztból (amire ezernél is többen kattintottak, pedig se szerelmi háromszöget, se kardozós-jódumás menőcsávót nem ígér):

péntek

10 éves A fekete zongora agavés kiadása

A borító legalábbis, ahogy a Facebook volt kedves ma emlékeztetni. A szöveg nyomdai pdf-jén 2010. május 11-i dátum van, én ott elengedtem a kiadást, másodjára is.
Mert volt ennek a történetnek egy magánkiadása is 2009-ben, annak a kedvéért csináltam ezt a blogot. Mert hát elsőre egyik kiadónak se ízlett a kézirat. Pontosabban: azóta se tudom, olvasták-e egyáltalán :)


szombat

Írószerűség hónapja a karanténban (termelési napló)

Az elmúlt hónapban sokat írtam, leginkább mint történészszerűség. Neki ugyanis általában konkrét határidői vannak, amiket nem ő szab meg.

Így aztán befejeztem két, összesen 130 ezer karakternyi tanulmányt. Mindkettő Bácskával kapcsolatos, ami azért lehet érdekes az írószerűség olvasóinak, mert rendszerint azt az alapanyagot használom a fikcióskodásaimban is, amit ilyenkor összegyűjtök. Jó, hát egyszerűbb lenne a Wikipédiával megelégednem, mint megannyi kollégának :P Csak hát az ingyenlexikon sűrűn pontatlan, és leginkább arról nincsenek szócikkei, amik és akik engem érdekelnek: a közönséges emberekről.

Melósok szorgoskodnak a művégtaggyárban (MTVA Archívum);
a második tanulmányom egyik alanya is itt dolgozott a háború után
Az egyik tanulmány egy konferenciakötetben lesz egyszer csak olvasható, a járvány okozta kiadó- és nyomdalerohadások idején már nem lehet előre dátumokat mondani (pl. az én tavaly befejezett regényem nemrég még fix idei megjelenése is azonnal elcsúszott a beláthatatlan végtelenbe és tovább). A témája Bácska imázsa, annak is 19. századvégi alakulása, alakítása. Ízelítő az elejéből:
„Zentán négyes ünnepet ültek Mikosevits József házánál. Mégpedig a háziasszonynak szül. Babócs Mariska asszonynak és leányának névnapját és házasságuk évfordulóját. Mint minden évben, ez idén is összejött ez alkalommal a város előkelősége s derült jó kedvben költötte el a gazdag lakomát, a melyen persze a felköszöntők is egymást érték. Azután pedig a Cziráki bandájának zenéje mellett táncra kerekedett az ifjúság s táncolt lankadatlan kitartással egész reggelig. […] [D]acára, hogy előző napon a zentai gazdakör zászlószentelési ünnepélye alkalmával tartott bálon, részben pedig egy szegedi lakodalmi ünnepélyen is reggelig táncoltak, a bácskai virtusból cseppet sem engedtek.” [1] 
 A jelenleg legbővebb online magyar sajtóarchívum keresője szerint ez volt az első alkalom, hogy egy napilap említette a bácskai virtus szókapcsolatot. Valószínűtlen, hogy a fogalmat 1887-ben találták volna föl, ami viszont biztos: az italozási hajlammal, mulatás iránti vonzalmakkal és nem utolsósorban megfelelő fiskális fundamentummal összekapcsolt jelenség neve a századfordulóra országszerte ismertté, használttá és értetté lett. A fent említett archívumban még 1935-ből is – amikor a magyarországi Bácska már csak Bajára és környékére zsugorodott – találunk példát az említésére. Utóbbi adat arra utal, hogy még az anyagi viszonyaira és általános jelentőségére jócskán és nem pozitívan ható[2] impériumváltás sem mosta le könnyen a „bácskai virtus” bélyegét a kiegyezés utáni Magyarország második legnagyobb területű megyéjéről, Bács-Bodrogról.
 A bácskai közmorált ily módon kárhoztató írástudók annál is bővebben csöpögtethették tollukról a vitriolt, mivel – vélekedésük szerint – az érintetteknek amúgy sem szokásuk az olvasás. Akadt azonban, aki megcáfolta ezt a tételt, és zokon vette a szüntelen gúnyolódást.
A másik tanulmány nyolc magyarkanizsairól szól, akik 20-30 évesen, az első világháború megharcolása után, Trianon táján emigráltak, és 1945-re mind Budapesten kötöttek ki - és akikről találtam anyagot a Fővárosi Levéltárban. (Azokról ugyanis, akikről nem maradt fönt közintézményben hozzáférhető dokumentum, elég nehezen tud mesélni egy történész. Nem véletlen, hogy a magyar történeti irodalom derék része szól nem feltétlenül kiváló képességű politikusok és előkelők nem feltétlenül érdekes vagy jelentős életútjáról.) A tanulmány a Bácsországban lát majd napvilágot. Innen is egy kis részlet:
Még alig száradt meg a tinta a második világháborút lezáró kapitulációs okiraton, amikor Budapesten már megkezdődött a köz- és magánalkalmazottak közelmúltjának etikai-politikai felülvizsgálata. A következő három évben az e célból alakult igazolóbizottságok több mint 131 000 eljárásban hoztak határozatot,[i] amelyek iratanyaga csak töredékesen maradt fönn.[ii] E töredékek azonban nyolc olyan személy életéről számolnak be a maguk korlátozott, kollaborációs múltra fókuszáló módján, akik Magyarkanizsát nevezték születési helyüknek, és budapesti székhelyű állami- vagy magáncégnél dolgoztak.
 Az alábbiakban ennek a nyolc magyarkanizsai származású budapestinek az életútját igyekszem fölrajzolni, amennyire az igazolási eljárás és az egyéb forrásokból kirostálható adatok megengedik. Mivel születési éveik az 1885-tel kezdődő és 1898-cal végződő intervallumba tartoznak, a nyolc fővárosba vezető bácskai életút az általánosságokon túl voltaképpen generációs válaszokat is adhat az elsősorban a társadalmi mobilitást célzó kérdésekre. Kiderülhet, vajon az 1945-ben túlnyomórészt ötvenes éveiket taposó nők és férfiak olyan pályát futottak-e be, amire egy elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó, paraszti kultúrával jellemezhető alföldi mezővárosban (ha tetszik: óriásfaluban) nem nyílt volna lehetőségük. Amennyiben nemleges a válasz, akkor pedig további magyarázatokat kereshetünk nagyvárosi maradásuk mellett – persze csak ha a források módot erre.
 Akárhogy is, a háború utáni átvilágítás iratai bővelkednek olyan adatokban, amelyek a 20. század első felében elvándorolt bácskaiak legtöbbjéről nem állnak rendelkezésünkre. Ha megannyi kérdésre nem is adnak feleletet, annyit mindenképpen elmesélnek, milyen állomásokon át vezetett Budapestre nyolc egykori magyarkanizsai sorsa. Pályájuk bemutatása talán azok helyett is beszél, akiket nyom nélkül nyelt el a látóhatár, miután batyujukkal a vállukon kiléptek kanizsai szülőházukból.
És most valami teljesen mást kell írnom, megint csak nem irodalmi jellegűt. Valamiből élni kell, és nekem az a szerencsém, hogy a munkához nem kell kilépnem az utcára. Főleg most, hogy se könyvtár, se levéltár :(


[i] Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. 
[ii] Budapest Főváros Levéltára: Igazolóbizottsági ügyek (fondleírás).


[1] Fővárosi Lapok, 1887.
[2] „A Bácska a békebeli magyar világnak, de megmaradt kis része a csonka országnak is egyik leggazdagabb földje, ahol az ősi virtus anyagi jóléttel párosul. Sokat korholták egykor a Bácskát (szeretettel, mint az anya szidja könnyelmű fiát), hogy népe csak az eszem-iszomot szereti, s hogy a híres bácskai virtus kimerül a hajnaltól-hajnalig tartó italozásokban, de művészetről, kultúráról, könyvről, színházról nem akar hallani és elhanyagolja legsajátabb értékeit.” Budapesti Hírlap, 1935.

szerda

INGYEN volt letölthető a történelmi krimi

(Lejárt a lehetőség, remélem, sokan éltetek vele.)

A hét végéig még INGYENESEN LETÖLTHETŐ A türkizkék hegedű c. történelmi krimi.
https://www.dibook.hu/konyv/A_turkizkek_hegedu
Azért választottam ezt, mert sok benne a napsütés, az Adria, a Balaton. Csupa olyasmi, amivel én most szívesen megszakítanám a fertőzések és a halálesetek listájának kényszeres böngészését.
(És semmit se lő le az előzménykötet rejtélyéről, nyugodtan olvashatja bárki, aki még nem ismeri Dávid Veront :))
Ez nem egy házilag szkennelt-pdf-esített kézirat, hanem a szerkesztett e-könyv. Ajánlom hozzá a Kindle appot például.
Bónusz: aki a 9 évvel ezelőtti könyvbemutatóról készült felvételt is megnézné... (Én nem merem :D )



A többi agavés kolléga ideiglenesen felajánlott köteteit itt találjátok:
https://www.dibook.hu/akciok.php…

hétfő

Nem vagyok járványszakértő, csak író

Szóval csak a szórakoztatást és a figyelem-elterelést tudom bedobni a közösbe. (De már gondolkodom rajta, hogy megtanulok szaxofonozni. Vagy bolti kasszázni.)
Ennek a cikknek az egyik felét a szegedi vonaton és nagyállomáson írtam, a másikat otthon (Magyarkanizsa, Szerbia). Egy ideig most egyik helyre se igen mehetek, úgy fest.
Cserébe viszont egyetlen szó sincs benne vírusokról :) Annál több mindenféle békebeli frigyekről és hozományokról.
Ugyanitt (szigorúan láb)pacsi a most szintén bezárt levéltáraknak, amelyek évek óta egyre több dokumentumot tesznek online is elérhetővé <3
A házassági szerződés ezért korántsem ment ritkaságszámba, különösen, ahol a menyasszony ingóságokat (pénzt, bútort, ruhaneműt, esetleg ékszert) vitt a közös háztartásba. A nők, de kivált a papáik rajta tartották szemüket a móringon, és el akarták kerülni, hogy a ház ura egyik napról a másikra kisemmizve, akár gyerekestül utcára tehesse asszonyát. A közjegyző előtt kötött megállapodásokból hiányzik az a szégyenlősség, amivel ma a házassági szerződésről szoktunk beszélni – hogy a bizalmatlanság jele, hogy a másikat megbántjuk még az ötlettel is, hogy nem hiszünk a szerelmünkben és abban, hogy mindhalálig kitart.
https://kepmas.hu/minden-sikeres-ferfi-mogott-van-egy-csinos-noi-hozomany-hazassagi-szerzodesek-a-20-szazadfordulon

szombat

Az első pesti magándetektívek - CIKK

A privátdetektív- avagy magánkutató-ipar tehát hamar szárba szökkent a polgárosodó nagyváros talaján, és szabályozás híján a vadhajtásokat sem nélkülözte. Már 1895-ben kipattant egy botrány, főszerepben egy országgyűlési képviselővel, aki az éjjeliszekrényből eltűnt pénztárcáját akarta előkeríttetni egy Vas utcai privátdetektívvel. A kopó és kollégája emberrablással határos módon hurcolta vidékről Pestre a gyanúsítottat, egy volt képviselőházi teremőrt és ’48-as honvédtisztet, aki vallomás helyett rendőrségi feljelentéssel hálálta meg fáradozásukat.

A magándetektívek ténykedése azonban csak a század végére váltott ki akkora fölháborodást, hogy a lapok kórusban követeljék megregulázásukat. „Mi az a privátdetektív? Fizetett spicli, aki utána les X-nek vagy Y-nak; beleavatkozik a családi titkokba, és jó pénzért kész feldúlni bárkinek a tűzhelyét. Minden gazságra alkalmas individuum, aki iparszerben űzi ezt a mesterséget” – háborgott a Hazánk (1899). „A fővárosi élet zajos forgatagában nem tűnik fel annyira működésük, de annál inkább a vidéken, ahol már követelően lépnek fel, s bizony sok család házi boldogságát döntötték romba” (Alkotmány, 1899).
FOLYTATÁS:
Kísértetek és sikkasztók nyomában – A (majdnem) első pesti magándetektív és kollégái története
Magyarország c. lap, 1935

csütörtök

Már 1988-ban publikáló író voltam - bizonyíték

Sőt, már korábban is, szerencsére azonban nem mindent archivál az internet :D
Magyar Szó napilap, gyermekirodalmi melléklet, 1988. október (ó, amikor még tudtam, hol kell befejezni egy történetet!)

kedd

Bárhölgyek és hamis dollárok - CIKK

A régi pesti kávéházak kultúrájáról irodalmias képet alakítottuk ki, köszönhetően az érdemdús Nyugat írógárdája évszázada tartó sztárolásának: a kristálycsillárok minden karjára jut egy költő, a márványlapos törzsasztalok verslábakon állnak, a csakis disztichonban beszélő pincér párás szemmel szállít tejeskávékat szonettkoszorúkért cserébe. Holott a 20. század elejének kávéházi közönsége jóval több színben pompázott, az irodalom képviselete szinte eltörpül a zsokék, brókerek, kasszírnők, futballbírák vagy szabóinasok tömege mellett.Egykori Lloyd,majd Skála kávéház, Budapest, Rákóczi út 75.
Egykori Lloyd,majd Skála kávéház, Budapest, Rákóczi út 75. - Kép: Baráth Katalin

Az 1910-es és 1920-as években tündöklő Skála kávéház, amely a Rákóczi út és a Baross tér sarkán állott, gyaníthatóan a ma is ott barnálló négyszintes házban, remekül példázza a nagy háború és spanyolnátha tizedelte pesti publikum árnyalatait – még ha emléke nyomtalanul párolgott is el a mára elszürkült Rákóczi út hajdan fényes kirakatai között.

A Skála elődjében, a tükrös-decens Lloydban (nem tévesztendő össze Hild József belvárosi Lloyd-palotájának kávéházával), amelyet 1913-ban nyitottak meg „a hírneves békéscsabai Purcsi Pepi” zenekarának közreműködése mellett, élénk társasági élet folyt.

FOLYTATÁS:

szerda

Színdarab Szabadkán

A színdarabírásnak az az előnye (pl a regénnyel szemben), hogy a mű sohasem végzetesen végleges, és szerencsés esetben remek színházi szakemberek (azaz társalkotók) ütik helyre a szöveg kisebb-nagyobb hibáit. Egyáltalán: lehelnek életet bele, fejezik be.

Nekem ilyen szerencsém volt az ANYÁSKODÓK c. történelmi vígjátékkal, amit a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészei adtak elő felolvasószínházi formában október 27-én. Az esemény teljes egészében megtekinthető itt:


Kapcsolódó rádióinterjú (4-12. perc):


Közreműködők:
Dudás: Mezei Zoltán Dudásné, Vittus: Vicei Natália Kisdudás: Dékány Máté Tata: Szilágyi Nándor Rohonci Géza: Rókus Zoltán Rohonciné, Irma: Pámer Csilla Herceg: Ralbovszki Csaba Bottyán: Nyári Ákos Rendező: Siflis Anna Asszisztens: Kocsis Valéria.

vasárnap

A rikordernő és a sofőr - CIKK

"A Nagy Marikának nevezett nő azzal vonta magára a sajtó figyelmét, hogy százszor kísérelt meg öngyilkosságot – szerencsére sikertelenül.

Bizonyára ez utóbbi körülmény is arra sarkallta Marcelt, hogy tollat ragadjon és közölje a budapesti rendőrséggel, ő bizony hajóra száll, Magyarországra siet, megkeresi és boldoggá teszi ezt a szomorú hölgyet. Így képzelhette a megmentést egy gépkocsis amerikai donkihóte 1935-ben."

Az igaz történet, aminek annyi fordulata van, hogy alig győztem összefoglalni, itt folytatódik:
Forrás: Az Est (Arcanum Digitális Tudománytár)

péntek

MARKOVICS IZIDOR NEGYEDSZER IS NYOMOZ

És negyedszer is 1926-os események adják az apropót.
Letölthető PDF-ben ITT

ZAFÍRGYŰRŰ, ÉRTÉKE ÖTMILLIÓ

Podmaniczky báró úgy bámult a gyűrűre, hogy Markovics detektív számára új értelmet nyert „az éhes disznó makkal álmodik” mondás, különösen ami az „éhes disznó” tételt illeti. Pedig a báró – számos osztálysorsosától eltérően – csöppet sem hasonlított egy disznóra. Olyan egyenesen ült a karosszék szélén, amilyen egyenességre Markovics akkor is képtelen volt, amikor Budapest királyi rendőrségét tapasztalatszerzési indokkal megtekintette egy-egy ceyloni vagy épp perzsa herceg, és ő elővigyázatlanul a szobájában felejtette önmagát.
      Endre báró bajuszát a borbély makulátlanul szimmetrikusra igazította, szalonkabátja fölháborítóan elegáns volt (egy szalonkabáthoz képest legalábbis), termete arányos. Markovics, amennyiben érdeklik az ideális férfiúi testfelépítésről alkotott elméletek, legföljebb azt kifogásolhatta volna, hogy a báró lába kissé túl hosszú tán. Markovicsot azonban nem érdekelte a férfiak fizimiskája, kivéve ha gyanús tetoválások vagy golyó okozta sérülések után kellett rajtuk kutatni. Ami a bárói külcsínt illette, Markovicsból csupán az a körülmény fakasztott némi elkeseredést, hogy a hetvenhez közelítő főurat nem lengte körül a savanyú-dohos szag, amit Markovics hajlamos volt detektálni önnönmaga körül, ha valamiféle sikertelenséggel nézett szembe, és amit rendszerint vénemberekhez társított. Persze Markovicsnak legtöbbször notórius rablókkal vagy kültelki uzsorásokkal akadt dolga, nem finom egyiptomi cigaretták füstjében érlelődött bárókkal. A főrendeket Laky kapitány a testület kifinomultabb diplomáciai érzetű tagjaira bízta, és Markovics nemigen bánta ezt. A háta közepére se kívánt egy felsőházi szónoklatot, ami a rendőrség modorát és a módszerek önkényességét kifogásolja, a rangos környezethez illő fülsértő raccsolással.
Markovics Izidor most mégis itt ült a Bristol egyik legdrágább lakosztályában, és egy tízmilliót érő rubinköves gyűrűt mutogatott – egy bárónak.
– Igen, ez a feleségemé – szólalt meg Podmaniczky, és már nyúlt is a mélyvörös kő felé.
Markovicsnak két dolog jutott eszébe. Az egyik újfent a mondás az éhes disznóról. A másik pedig, hogy a Podmaniczky família nem Endre bárót delegálta a főrendi házba, és ugyan a leitatott tompaiak bejuttatták a bárót a parlamentbe, az alantas képviselőházi panaszokat a kapitány már nem vette olyan komolyan. Sőt mintha büszke lett volna rájuk: „Így legalább mindenki megtudja, hogy dolgozunk”, mondogatta.
Ezért aztán Markovics pontosan abban a pillanatban, hogy a báró ujjbegye megérintette volna a rubinköves gyűrűt, összezárta a tenyerét, és eltüntette szem elől azt a babonázóan tüzes fényű ékszert.
– Akkor a méltóságos asszonynak fogom átadni – vakkantotta. – Ha lezártam az ügyet.
Nem mintha Markovicsot bármiféle üggyel megbízták volna, ami a gyűrű körül forog. Saját szakállára nyomozott, mondhatni hiúságból. Még mindig fájt neki az éjszakai zálogházrazziák hiábavalósága, és főleg az a rettenetes kocsizás a világvégi Tótkomlósra…
      Egy évvel azelőtt, 1925. szeptember 27-én egy harminc év körüli, esőkabátos fiatalember álkulccsal kinyitotta ugyanazt a lakosztályt, amiben Markovics most Podmaniczky Endrével társalgott. Kihasználta a bárói házaspár mindig hosszúra nyúlt ebédidejét (Bandl József híresen jó konyhát vitt, míg vendéglője a Bristolhoz tartozott), kiürítette Podmaniczky Endréné született báró Nyéky Claudia ékszeres retiküljét, majd köddé vált.
      És a köd azóta se szállt föl.
   
Fél nappal korábban Kravál közrendőr oldalgott be Markovicshoz, példátlan módon kicselezve a detektív szemfüles és tetterős gépírónőjét, a bivalykarcsú Jolánt. A közrendőr egy gyöngysort húzott elő a nadrágzsebéből. A gyöngysorral együtt kiesett egy fél karéj száraz kenyér, egy mentolos cukorka, egy jegy a Rébusz nevű különleges, elsősorban férfiszemnek szánt filmeket vetítő moziból, valamint egy dús idomú hölgyet leplezetlenül ábrázoló fotóminiatűr.
– Főnök, az a mozi… Izé, ellenőriztem, betartják-e a tűzvédelmi rendelkezéseket – vörösödött nyakig a közrendőr.
Markovics kiélvezte a pillanatot. Megrovón bámult a közrendőr pipacsvörös képébe, és amilyen morózusan csak tudott (márpedig igencsak tudott), hallgatott.
– Mindönt römbe tanátam – folytatta Kravál, akiből kényes helyzetekben reflexszerűen törtek elő a vidéki származás nyelvi nyomai.
– Nagyszerű. Akkor ajánld a műintézményt Zenthay doktor figyelmébe – vette tudomásul a detektív Kravál magyarázatát. – Amilyen ínyenc a képzőművészet terén, bizonyára értékelni fogja.
Markovics harsogva nevetett saját tréfáján, Kravál pedig félig megkönnyebbülésből, félig tekintélytiszteletből vele együtt heherészett. Zenthay kórboncnok éppolyan félénken és körülményeskedve bánt a nőkkel, mint amilyen fiatal és jóképű volt. Utóbbiak miatt Markovics neheztelt volna rá, ha Zenthay kicsit is kevésbé kiválóan érti a szakmáját.
– A cukorka vagy a gyöngyök miatt háborgatsz, te szamár? – vette át a társalgás irányítását, mert még aznap haza akart érni.
– Ja! Hát ja! – tért észhez Kravál.
A gyöngysort óvatosan, szinte gyöngyszemenként engedte le Markovics íróasztalára.
– A Schwarz és fiánál találtam – mondta. – A múlt hónapban még zálogház voltak, most meg már ékszerészek, úgyhogy benéztem. Mert szerintem az ilyesmi föltűnően gyanús!
– Szóval ezért néztél be – vette szemügyre a gyöngyöket Markovics. – Nem azért, mert rossz lóra tettél a turfon, és annyi pénzed se maradt, hogy a kalauznál jegyet végy haza.
Kravál elengedte a füle mellett.
– Észrevettem, hogy az üveges pult alatt van még egy sor fiók – düllesztette ki amúgy sem horpadt mellkasát. – Követeltem, hogy nyissák ki. Az öreg Schwarz esküdözött, hogy az ócskaságokat tartják alul. Erre én: ezt majd akkor hiszem el, amikor gróf Telekinek nem lesz köze a frankhamisításhoz, haha!
Kravál szemlátomást büszke volt a hasonlatra. A nevetést azonban beléfojtotta főnöke hűvös pillantása.
„Jaj nekem, csak a gyomra ne fájduljon meg”, sopánkodott Kravál gondolatban.
Markovicsnak kivételesen nem a gyomrára volt gondja. Mutatóujjával fölemelte a gyöngysort, hogy megfürdesse az őszi nap fáradt fényében. A gyöngyök visszatükrözték a fényt, de csak amolyan fátyolosan, akárha könnybe lábadt szemek. Nem adták meg magukat, nem alázkodtak meg. Uralták a ragyogást, nem szolgálták.
– Gratulálok a szimatához – zárta tenyerébe Markovics a gyöngysort.
Mivel a detektív nem nézett rá, Kravál elbizonytalanodott, hozzá beszélt-e egyáltalán.
– Köszö… Igenis! – csapta össze a bokáját, biztos, ami biztos.
– Igazinak látom – folytatta Markovics, ezúttal Kraválra pillantva, amivel még inkább zavarba ejtette a rendőrt.
– Igenis! – zengte Kravál.
Bevált módszeren ne változtass.
– Azért elviszem olyan ékszerészhez is, aki tegnap még nem zacisként működött – morogta a detektív. – Maga meg elmondja útközben, mit szedett ki Schwarzból. És a fiából. Kitől és mikor vásárolták föl a gyöngyöket, mit fizettek érte, effélék.
Kravál már nyitotta volna az ajtót, amikor eszébe jutott valami.
– No mi az, tán nem engedi a beosztása? – mordult rá Markovics, közben lekapta a fogasról színehagyott kalapját.
– Nem – vágta rá a közrendőr. – Vagyis igen. De még nem mondtam el, hát izé… mindent – motyogta.
Nem várta meg, hogy a főnöke ráordítson. Máris a másik zsebébe nyúlt, nem abba, ahonnan az imént kihalászta a gyöngysort.
Markovics megbűvölten meredt az íróasztalára.
Amit Kravál közrendőr az asztalra borított, azon nemcsak az asztalt, a szobát vagy a kapitányság épületét, de Pest összes rendőrét is kacagva megvásárolhatták volna. „Bár ez utóbbiak alighanem kevesebbe kerülnek, mint az én ócska asztalomnak egy lába”, futott át Markovics Izidor fején.

***

A korzón fizetni kellett az ülőhelyért, de Markovics Izidort ezúttal nem zavartatta magát. Eligazgatta a zakóját, és kéjjel fészkelődött bele abba a székbe, ahonnan szerinte legjobban lehetett látni a királyi várat. Illetve csak a második legjobb székbe, mert az elsőben egy habfehérre púderezett, ötven körüli asszonyság ült, divatosan kurta haján divatos bilikalappal. A Színházi Életet tanulmányozta serényen, olyan közel tartva az újságot, hogy akár az orrával is lapozhatta volna. Ifjabb korában a detektív magabiztosan következtette volna ki, hogy a hölgy bizonyára súlyosan rövidlátó. Azóta viszont már vastagodott annyit az emberismerete, hogy azt a hipotézist is megengedje magának, miszerint nem is cvikkert áhít a tűnt bájú olvasó, hanem a Rajnay Gábor művész úr tüzetesebb látását. Rajnay Nosztyt készült alakítani Gaál Franciska Tóth Marija mellett. Markovics úgy tudta – persze csak hallomásból –, hogy a Vígben repülősós kosárkákkal állnak majd készenlétben a pereceslányok, tekintettel a hatásra, amit Rajnay művész úr első színpadi jelenése szokott gyakorolni a színházi publikum női felére. Vagy inkább háromnegyedére.
A Dunán ráérősen ereszkedett lefelé egy uszály, nyomában a Szúnyog nevet viselő gőzhajóval, amelynek az oldalán ősöreg lapátkerék sodorta a vizet. Markovics, aki még magán érezte Podmaniczky báró egyiptomi cigarettájának illatát, fél füllel hallgatta, miket fontoskodnak össze a Hungária előtt kávézgató urak. Többnyire a tőzsdéről és Bethlen miniszterelnökről folyt a szó, ami csak akkor halt el, amikor egy-egy huszadik századba szakadt viking különítmény sétált el mellettük. Markovicsnak meg se kellett fordulnia, hogy tudja, a görbe hátú, gömbölyded hasú kávéházi urak irigykedve bámulják a vikingeket, vagyis a vízisportok Európa-bajnokságára érkezett daliás versenyzőket. Néha azért hátrapillantott, hátha fölbukkan Arne Borg, a svéd Poszeidón, aki mellett az amerikai Weismülleren kívül rendszerint csak a magyar Báránynak nyílt némi esélye a győzelemre.
Arne és fivére, Ake Borg a Bristol háromszázhuszonkettes szobájában tanyáztak, amikor épp nem krallozva szelték a Császárfürdő hűs vizét. A delegációk zömét ebbe a szállóba irányította a magyar úszószövetség, és Markovics egy percig eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha Podmaniczkyné ékszerei Arne Borg zsebéből kerültek volna Schwarz és fia pultja alá. Ehhez azonban olyan nemzetközi bonyodalmak szükségeltettek, amelyeknek a kibogozásához Markovics ujjai mindig túl vaskosnak bizonyultak. Különben se nézett ki efféle komplikált machinációkat egy sportolóból, ugyan már.
A detektív ránézett az órájára. Ideje kifigyelni, feltűnt-e már az igazi gyanúsított. A hétpróbás gazember, akire Schwarz szenior hangos protestálások közepette igyekezett áthárítani a felelősséget, mondván, hogy ez a személy bukkant föl a boltjában a csillogó-villogó vagyonnal.
A detektív ráérősen fölállt, megtapogatta sajgó derekát, és elindult a hadonászó Petőfi-szobor felé, el a Hungária, a Bristol, majd a tavaly még ugyancsak Bristol, de idén már Carlton néven ismeretes hotel mellett.
A Carlton előtt, a világoszöld napellenzők takarásában valaki malacsültet ebédelt. Az illat Markovics tekintetét a kertvendéglő felé vonzotta, ahol jobb népek költötték kései ebédjüket. „Érdemes volt lekötni a Bristol főszakácsát”, gondolta a detektív, és elhatározta, visszafelé kikérdezi a pincért valami ürüggyel, hátha csurran-cseppen legalább egy zónapörkölt.

A hétéves forma, vékonydongájú fiú szakadt könyökű ingben és folt hátán folt rövidnadrágban sétált ki a Petőfi térre, méghozzá a görög templom irányából. Markovics nem vette rögtön észre, lekötötte a figyelmét a rakparton elcsörömpölő villamos. Ráadásul nem is volt biztos benne, hogy ő az, aki Schwarzéknál három nappal korábban előhalászta rövidnadrágjából a Podmaniczky baronesz kincseit. Meg kell tudnia a nevét.
Mire Markovics az izgatott Petőfi árnyékába ért, a kisfiú már nem volt egyedül. Hasonszőrű társaival kört alkottak, és olyan rafinériával passzolgatták egymásnak a kövérre tömött rongylabdát, hogy az egyszer se esett le.
– Bácsi kérem, ne tessék így fixírozni minket, mi nem olyan fiúk vagyunk – mondta a legmagasabbik, akinek enyhén befelé görbült a lábszára.
– Mi nem festjük a szánkat, és nem pirosítjuk az arcunkat – tódította egy pulykatojásképű másik.
– Olyanok csak a Nagymező utcában vannak, és csak sötétedés után – folytatta a harmadik.
Markovics úgy érezte magát, mintha egy görög drámába csöppent volna, félrerendezett kórussal.
A következő passznál egyet előrelépett, és elcsípte a labdát.
A fiúk egy pillanatig bambán nézték. Meglepte őket Markovics fürgesége – ami azt illeti, Markovicsot magát is.
– Adja vissza! – tértek magukhoz a fiúk.
– Különben rendőrt hívunk!
– Besúgjuk neki, hogy maga egy olyan ember!
– Gyerekekkel kezd! Fúj!
Markovics fáradtan mutatta föl az igazolványát.
– Edével van beszédem – közölte.
A tettes rögvest jelentkezett.
– Ne állj vele szóba! – kiabáltak a többiek.
– Nála van a labda – vonta meg a vállát Ede olyan rutinnal, mint aki sokadszor adja meg magát a sorsnak.
A csapat letelepedett a fűbe. Egy pillanatra se vették le a szemüket Markovicsról és Edéről, akik a szobor talapzatának dőlve beszélgettek.
A detektív gratulált magának. Ede, úgy tűnt, élete végéig szívesen raboskodna akár If várának hideg falai közt is, csak hogy visszakapja a labdát. A kurta, de eredményes faggatózás végén Markovicsot a tér egyik fájához vezette. Letérdelt, félrehajtotta a fa gyökerei között sarjadó, sárgára égett füvet, és a detektívhez fordult.
– Ide gurult be – magyarázta, a gyökerek közé mutatva.
Markovics leguggolt. A térde nagyot reccsent, ő meg káromkodott.
– Amikor benyúltam a labdáért, akkor akadt bele a kezem – mondta Ede, és megvakarta  homlokát a két szemöldöke közt.
A detektív rövid tapogatózás után megtalálta az odút a fatörzs alján. Kivette zsebéből a rongylabdát, és beledugta.
A labda könnyedén befért. Bőven akadt hely mellette egy zsebkendőbe csomagolt ékszerüzletnek.
– Máskor ne a zaciba menj, ha ilyesmit találsz – tett pontot Markovics a kihallgatásra egy könnyed nyaklevessel. – Add oda a legközelebbi posztos rendőrnek.
A kisfiú kikapta a labdát az odúból, és az ingébe rejtette.
– Akkor a posztos viszi be a zaciba – mondta.
Most, hogy már nem volt a detektív markában a kincse, megbátorodott.
– És ha igen, akkor pont úgy becsapják, mint téged.
Ede barna szeme kikerekedett.
– Nekem azt mondták, nagyon szépek, de a kövek üvegből vannak… Hazudtak?
Markovics kárörvendően bólogatott.
– Betöröm a Schwarzék kirakatát! – háborgott Ede.
– Akkor kifizeted a pénzből, amit fizettek neked – mondta a detektív.
– Már nincs meg, elköltöttem. – Most Ede kárörvendett.
– Akkor anyád fizeti ki.
Ede elsápadt.
– Ő nem tud a gyöngysorokról, mi? – csóválta fejét a detektív.
Hunyorognia kellett, olyan erősen szikrázott a nyári nap a Duna vizén.
– Labdát vettem belőle – vallotta be Ede. – Egy igazi ramblert. Bőrből.
Markovics értetlenül mutatott a rongylabdára.
– Odagurult – bökött Ede a Carlton kertvendéglője felé. – Az a dög pincér meg beleszúrt egy villát.
– Tegyél rá flastromot – vont vállat Markovics. – Nem a pincérre, úgy értem.
– De nem adta vissza! – panaszolta Ede olyan fájdalommal, mintha az osztrák Tandler tavaly az ő térdébe szállt volna bele, és nem az MTK-s Orth Györgyébe.
– Az Úr adta, az Úr elvette – bólintott Markovics. Már nem is vágyott arra a zónapörköltre.
Útjára bocsátotta a kölyköt. Tekintetét a frissen vakolt homlokzatra vetette, amelyen a CARLTON mellett embernyi betűkkel állt a tulajdonos neve is: ILLITS.

***

– Ön téved – jelentette ki az augusztusi forróságban is az állógallér és háromrészes öltöny börtönét választó férfi.
Ahogy a szekretertől elfordult Markovics felé, ritkuló haján megcsillant a brillantin. Egy sötétre pácolt, öblös szivardobozzal sétált a detektív irányába, és a detektív már tudta, hogy megint szünetet kell iktatnia a saját magára mért dohányzási tilalomba.
Illits Gyula odanyújtotta a gyufát. Markovics meglepődött, milyen vékony a csuklója. Illits járás és állás közben kissé előretolta a csípőjét, amitől pocakosnak tűnt. Pedig valójában csontos volt, szikár.
– Semmilyen nézeteltérés nem merült föl a részvénytársasággal – bizonygatta. – Igaz, hogy nehezen tűröm a pénzemberek gyámkodását, de már hozzászoktam. Úgy érzem, új szelek fújnak Európa szállodáiban, és én ezekhez kívántam alkalmazkodni.
– A Bristol túl ósdi volt magának? – kérdezte Markovics.
A szivar füstje legomolygott a tüdejébe. A detektív egyszeriben megfeledkezett a gyomorfájásról, a savanyúvízről és a Manci kurva miatt folyton siránkozó feleségéről.
– Ó, azt nem mondanám – ült a szállodás a terebélyes íróasztal szélére.
Kinézett a Petőfi térre Markovics válla fölött. Markovics kíváncsi volt, Ede és társai még mindig ugyanott passzolgatnak-e.
– A Bristolnak rengeteg tekintélyes vendége van.
– Értem – bólintott a detektív. – A fél országgyűlés ott lakik, és ők szeretik a roskatag, divatjamúlt dolgokat.
Illits elmosolyodott.
– Világos, modern szobákat akarok – mondta. – Csillogó csapokkal és púderszínű kádakkal. Elvégre huszonhat van! Nem minden vendégnek tetszik már a falakra aggatott vadászjelenet. És sokan jobban szeretik a tágas fürdőszobát is, mint a pásztorlánykás mosdótálat.
– Miért nem alakította át a Bristolt? – vont vállat a detektív. – Egyszerűbb lett volna. De inkább leválasztotta az épület térre néző felét, és most csak ebben az összement hotelben parancsolgathat.
Illits ajkáról nem tűnt el a mosoly. Markovics úgy gondolta, a szállodás, amikor még a Bristolban országolt, biztosan ezzel a nem múló mosollyal üdvözölte Podmaniczky baroneszt is, meg a drágaköves retiküljét.
Jó, az a mosoly talán valamivel szélesebb volt.
– Még nem uralkodom – billegtette Illits a mutatóujját. – Az átalakítás csak jövőre lesz teljes. De az étterem és a konyha üzemel, harminckét szobám pedig már most fogadóképes.
– Ha most átsétálok a Bristolba – fújta ki a füstöt Markovics lehunyt szemmel –, ugyanazt mondják majd, amit maga? Nem volt veszekedés, nem volt vita? Nem csábított át egy vendéget se az új, púderszínű birodalomba?
Eltűnt a mosoly.
„Végre”, mosolygott gondolatban a detektív.
– A baronesz valóban nálunk vett ki lakosztályt, ahogy már mondtam – hajolt a szállodás Markovics felé.
Aki megismerte a tekintélyt, és immár világosan látta, Illitset miért tisztelik országszerte a szállodások, miért törleszkednek hozzá a legjobb pincérek, szobaasszonyok, és Bandl József miért nem a Bristol konyháját vezeti még mindig, miért a Carlton vendégeit lakatja jól.
– De nem azért, mert a rablás óta nem érzi magát biztonságban odaát – folytatta Illits. – Igen, Kelebia és Tompa valóban az övé, Endre báró csak kezeli a birtokot… Ám a báró nem csak egy gazdag asszony férje. Parlamenti képviselő, és háborús hős. Büszke lehet a szálloda, amelyik őt látja vendégül.
– Büszke lehet, de szegény marad – hajolt előre Markovics is. – Hányszor többet költ a baronesz, mint a férje? Háromszor? Négyszer?
– Át kell néznem a könyvelést – felelte ridegen Illits, és az asztal mögé húzódott, mintegy fedezékbe, legalábbis ahogy Markovics értelmezte. – Az ajtót megtalálja.
– Rá fogok jönni – kacsintott rá a detektív, és kivett három szivart az orra előtt felejtett dobozból. – Nem az ajtóra, mármint.
Illits a főkönyvekkel foglalatoskodott, rá se nézett.
Akkor se, amikor a detektív kinyitotta az ajtót.
– Ha kutakodni akar, a Bristolban tegye – mondta Illits a számokba temetkezve. – Kérdezze meg például, miért veszekszik egymással úgy a két fő részvényes, hogy az egyik vendégemet másik szobába kellett költöztetnem, távolabb a válaszfaltól?
– A főrészvényesek? Frenreis a Gellért szállóból és…
– Riegl László – segítette ki az előzékeny Illits.
Becsukta a hatalmas könyvet, és szúrós pillantást vetett Markovicsra.
– És ha úgyis a szomszédban jár – mondta –, kérdezze meg a legcsinosabb szobalányt, van-e már új biciklije.
Markovics megbillent a küszöbön, mint aki hirtelen bevett három pálinkát.
Az orrán keresztül.
– Jobbra van a lift – mondta Illits.

A detektív most már tudta, mit érez a kutya, akinek előbb megmutatják a velőscsontot, aztán bedobják a Dunába.
A csontot, mármint, nem a kutyát.
A lift helyett a lépcsőt választotta. Ő ugyanis még mindig kedvelte a pásztorlánykás mosdótálakat, mondhatni reménytelenül.

Nem akaródzott visszatérnie Ferenc József téri sötét és csikkszagú irodába. Jobbra indult, le a rakpartra. Azon töprengett, milyen magyarázattal szolgáljon a második detektívfőcsoport vezetőjének, ha holnap rákérdez, mit művelt ma egész nap. A Podmaniczky-ékszerek ügyét régen lezárták, igaz, megoldatlanul. De a sajtó csaholását elnémította, hogy hajsza közben kézre került a tótkomlósi ál-malomigazgató, no meg Ottó, a nemzetközi szállodatolvaj-dinasztia gumicipőben osonó illusztris tagja.
Mit szöszmötöl akkor ő mégis? Ennyire elbűvölték volna Podmaniczkyné rubinjai és briliánsai?
– Őrült! – hallotta, és vad rántást érzett a zakóján.
Elterült a kövön. A válla nyilallt, alighanem megrándult.
Körbenézett, ki az a marha, aki ellökte, és aki emiatt egy igen kellemetlen éjjelt tölt majd a fogdában.
De csak a villamost látta, ahogy centikkel az orra előtt halad el, a vezetőfülkéből pedig riadtan bámul rá egy csupasz állú, beszkártsapkás fiatalember.

***

– Löw Tibor, harmincnégy éves. Gondolom, ő lesz az – állt meg a lapozásban Zenthay doktor. – Biztos nem kérsz teát? Darzsiling – szippantott a bogárzöld dobozkába. – Meg ne kérdezd, honnan szerzem be, de köze van hozzá egy román hajóskapitánynak meg egy bolgár szanitécnek.
– Ha savanyúvíz nincs, mást nem tukmálhatsz rám – dörmögte Markovics, akinek még mindig nem múlt el egészen a szívdobogása azóta, hogy csaknem a villamos alatt lelte végzetét.
Miután idegenek talpra rángatták, nagy nehezen elvonszolta magát a törvényszéki orvos lakásáig. Illetve vonszolta volna, ha már a Ferenc József tér közepén nem érzi úgy, hogy nyomban összeesik. Mégse akart megpihenni a saját szobájában, inkább taxit szerzett, elsuhant vele egészen a Wahrmann utcáig, amelynek a dunai végén, egy komfortos, harmadik emeleti legénylakásban élte életét az utálatosan jóképű Zenthay. Már amennyire életnek lehet nevezni, ha a férfiember este hatkor élére vasalt házikabátban a női bűnözés schleswig-holsteini statisztikáit bújja eredeti nyelven, a Pillangókisasszony gramofonlemezes társaságában.
A doktor megállapította, hogy Markovicsnak az ijedtségen túl semmi baja. Így aztán a detektív egy pohár vízzel a kezében elfoglalta Zenthay legkényelmesebb karosszékét, és elszívta a szivart, amit a doktor éppen azelőtt gyújtott meg, hogy Markovics becsöngetett hozzá.
Ahogy a szívverése lassult, fejében úgy keltek életre az ötletek. Végül megkérte Zenthayt, ugyan lapozza már föl a füzetét, amibe az 1925-ös, bűnügyi vizsgálódás alá vont haláleseteket jegyezte föl.
A doktornak két percébe se került, máris a kezében tartotta az 1925/9. jelzésű noteszt. Odalapozott szeptember 27-éhez, ahol megtalálta Löw Tibort.
– Ez a te Tiborod vegytant tanított egy leányiskolában, de a b-listázás folytán elvesztette a munkáját – simította le a doktor dús, fekete haját. – A nyomozás nem hatolt igazán mélyre, mivel az önkezűség ténye egyértelmű volt. Tibor menyasszonya ugyanis…
– A Bristolban volt szobalány – szólt közbe Markovics.
Az éles eszével – Markovics szerint legalábbis – túlságosan sűrűn hivalkodó Zenthay úgy bámult a detektívre, hogy attól Markovicsnak több fokozattal javult a közérzete.
– Mégis honnan…? És mit…?
Markovics intett, hogy folytassa.
– Holnap megtudod – fojtotta el a kérdezősködést.
Zenthay sértődött sóhajjal olvasott tovább.
– Tibor gyanította, hogy a leány, aki Hollóssy Baby-nek hívatja magát a színiiskolában, egyébként bucsai…
– Alig egy kapavágásra kegyelmes kormányzónk háza tájától, nahát.
– A kormányzónak is köze van az ügyhöz? – markolta meg Zenthay a füzetet.
Markovics felröhögött.
– Csak folytasd.
– Ha segítségre van szükséged, én… Tudod, hogy nekem van diplomáciai érzékem, és…
– Folytasd, a jóisten áldjon meg!
– Halkabban! A szomszédban egy gépírónő lakik, talán szundít. Hajnalban kel, hogy kiérjen Újpestre a…
– Végképp nem értem, miért könyvből tanulmányozod a női bajkeverőket, amikor elég lenne bekopognod a gépírónőcskéhez, hogy kidomborítsd a tendenciákat.
– Tehát a szobaleány bucsai, és Fodor Erzsinek keresztelték. Ő azonosította az életunt Tibort, és számolt be a férfi megcsalási gyanújáról. Melyet természetesen tagadott.
– Milyen volt a lány biciklije?
Zenthay újfent a detektívre pillantott. Megfogta a lázmérőt, amit még korábban készített oda, hátha Markovics állapota súlyosabb, mint gondolta.
– Felejtsd el – mondta a detektív. – Féltékenységből fakadó mélabú, állapították meg a derék kollégák, és fájront. Szegény Löw Tibor boldogtalanul, magányosan múlt ki a síneken, iszonyú kínok között.
– Te is úgy fogsz – jegyezte meg Zenthay, és becsukta a füzetet. – Ha meg nem mondod, miben sántikálsz.
– Megmondom én, barátocskám, meg – emelte ki magát Markovics a székből a karfára támaszkodva. – Csak nem ma.
– És én még teával kínáltalak! A nehezen beszerzett darzsilingemmel!
Fennállt a veszélye, hogy Zenthay komolyan megbántódik.
– Beszélnem kell még valakivel – igyekezett a detektív kifelé menet megbékíteni. – Fontos tanú. Az egész elméletemet romba döntheti.
A doktor mintha megenyhült volna.
„Talán túlságosan is”, gondolta a detektív, ezért odakint erélyesen kopogott a gépírónő ajtaján.
– Zenthay vagyok! – kiabálta, és amilyen sebesen csak bírt, lerohant a harmadikról.
Gyanította, hogy a doktor sajnálja hozzávágni azt a taszítóan modern, szögletes és narancsszínű német teáscsészét, de biztos egészen azért nem lehetett.

***

– Két gyöngysor, összesen kétszázhuszonhat gyöngyszemmel, értéke nyolcszázmillió. Egy pár briliáns fülbevaló, értéke nyolcszázmillió. Egy briliánsokkal kirakott arany karkötő, százmillió. Egy rubintos gyűrű, tízmillió. Egy aranygyűrű gyöngyszemmel, húszmillió. Egy arany melltű, tízmillió.
– A becslés még a múlt évben történt. Azóta jóval többet érnek az ékszereim, detektív.
A legtöbben hozzátették volna, hogy „úr”, de Podmaniczky Endre felesége, született Nyéky Claudia bárónő, nem volt olyan, mint a többiek. Nem azért, mert bárók családjába született, és oda is ment férjhez, hanem mert hiába ereszkedett meg a bőre, párnásodott meg az alakja, az ötvenes évei végét taposó asszony így is kortalanságot sugárzott. Nem azért, mert olyan szép lett volna, hanem mert aki ránézett, nem egy testet látott, hanem egy akaratot. Akaratot, amely talán csak azért öltözött ebbe az idősödő-puhuló testbe, mert ezen a földön így szokás.
Márpedig Nyéky Claudia, akinek az anyja, Claudine, született Redl bárónő volt, végletesen tisztelte a szokásokat. Talán ezt érezte meg Markovics Izidor, hogy belépéskor önkéntelenül is meghajolt. Pedig ő aztán nem hajlongott, főleg nem asszonyok miatt.
Claudia bárónő nem rejtette el megkerült ékszereit. Hagyta, hadd tündököljenek a fésülködőasztalon, ahová Markovics egyesével leszámolta őket.
– Jobb volna, ha a szobalány nem látná – próbálkozott Markovics, de a bárónő csak legyintett meglepően nagy kezével.
– Tavaly elzártam őket egy szekrénybe – mondta, és már-már úgy nézett a detektívre, mint élő emberre. – És mi történt?
A kérdés költői volt. Markovics, aki még mindig nem kért engedélyt leülni, maga sem értette, miért, jól tudta ezt.
A bárónő megköszönte a fáradozását, majd kérdésére a detektív összefoglalta, amire aznap fényt derített.
– Tehát ez a szerencsétlen kémikus lopta el az ékszereimet – bólintott a bárónő, és szórakozottan elnézett a budai hegyek felé. Illits pompás lakosztályt utalt ki számára a Carltonban: erkély, kilátás, gyűlöletesen modern és szögletes bútorok.
– Igen – hagyta helyben Markovics, aki hiába kutatott magában szokott pofátlansága után, nem találta, és most hiányzott neki.
– És a cafka miatt vetette magát a villamos elé – folytatta a báróné. – Helyes némber volt, emlékszem rá, porcelánkék, dülledt szemek, piros szájacska… No és jó nagy far. Képtelen volt elmenni az asztal és a rökamié között úgy, hogy le ne sodort volna valamit…
Nyéky Claudia tekintete az ablakon túl lebukó napot simogatta. Ha nem találja abszurdnak a gondolatot, Markovics úgy vélte volna, a baronesz ábrándozik.
– Épp olyan, mint odahaza, Tompán a lányok – fordult vissza az asszony. Egyenesen a detektív szemébe nézett, akinek meg kellett acéloznia magát, nehogy lesüsse a szemét. – Éppen Podmaniczky esete. Gondolom, biciklit is kapott a szolgálataiért, mint azok.
A bárónő így kímélte meg Markovicsot attól, hogy elmondja, Löw Tibor kire volt halálosan féltékeny.
– Szegény fiú… – sóhajtott. A detektív remélte, hogy Claudia asszony nem őt sajnálja. – Kitanulja a kémiát, aztán önhibáján kívül elbocsátják… Valamicskét én is osztozom a sorsában. Mi, Redl bárók vesztettünk jó néhány lánc földet, sőt házakat is Szabadkán, amikor a rácok elözönlötték Bácskát. A kastélykert egyszerre az országhatárral lett szomszédos, képzelje.
Markovics örömest képzelte volna, de neki sem a jóisten, se Mária Terézia nem adott kastélyt Bácskában.
– Meg sem kérdezi bárónőséged, miért lopta el Löw az ékszereket? Miért rejtette őket egy fa odvába, hogy aztán a síneken haljon meg?
A bárónő arcán meglepettség tükröződött.
– De hiszen nem kérdezek olyat, amit tudok! – tiltakozott. – Nem rabolom a királyi rendőrség idejét, ami bizonyára drágább, mint azok a kacatok – intett a briliánsai felé.
Markovics az imént már kezdett rálelni a saját hangjára. Most újra elvesztette.
– Bosszút akart állni a… ökrmhh – krákogott.
Le fog szokni a szivarról. És a pipáról. És a cigarettáról.
A bárónő rágyújtott egy illatos luxorra.
– Podmaniczkyn, bosszút? – Elmosolyodott, egy tízéves kislány ártatlan mosolyával. – Detektív, maga aranyat ér… Hacsak nem zafírt!
Markovics kissé meggörnyedt, és bútor után kutatott a szemével, amibe megkapaszkodhat, ha ájulásra kerülne a sor.
– Még egyszer köszönöm – biccentett a bárónő.
Ideje távozni.
Markovicsnak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne térdeljen le, mint valami hibbant lakáj. Ám az erejéből csak a lakosztály ajtajáig futotta.
– Bassza meg!
– Parancsol? – billentette a bárónő kecsesen oldalra a fejét.
Markovics szívesen parancsolt volna. Legfőképp egy hektoliter savanyúvizet, de ahhoz le kellene jutnia a Carlton nevezetes éttermébe. A gyomra azonban úgy megfájdult, hogy nem volt benne biztos, egyáltalán képes-e átlépni a küszöböt.
No persze akad arra más gyógyír is…
Visszamasírozott a bárónőhöz, és bársonyszoknyás ölébe ejtett egy apró, fénylő tárgyat.
A fájdalom egyből alábbhagyott.
– Egy zafírgyűrű, értéke ötmillió – hallotta Claudia baroneszt, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

Markovics Izidor a személyzeti lépcsőt használta, akárcsak idefelé jövet. Nem akart összefutni Illitscsel, bár amilyen elhivatott alak a szállodás, könnyen lehet, hogy személyzetként tekint önmagára, és kerüli a pálmafás, kristálycsilláros hallt, ami a Petőfi térre nyílik.
Budapestre időközben leszállt az este. A korzó most telt meg igazán, amikor a napközi fülledtséget fölváltotta a langyos dunai szél.
Markovics csatlakozott a kikapós özvegyek és kimenős cselédlányok kölniszagú menetéhez. Ahogy a csivitelést hallgatta, egyre biztosabb lett benne, hogy tévedett.
Löw Tibor nem akart bosszút állni a menyasszonya csábítóján, hiszen akkor Podmaniczkyt kellett volna megrövidítenie.
Ő azonban a bárónőt rabolta ki.
Ha rablás volt egyáltalán, és nem a bárónő ötölte ki az egészet, hogy legalább az ékszereit megmentse a férjétől, ha már az asszonyi méltóságát nem tudta. Szövetkezett a megszánt tanárral, aki – talán épp Podmaniczky zsakettjében, hogy ne keltsen gyanút – besurrant a Bristolba, és magához vette az ékszereket. Markovics nem lehetett biztos benne, hogy Löw előre kifundáltan vagy páni rémületében szabadult meg olyan gyorsan az ékszerektől, alig pár lépésre a Bristolról. A bárónőnek mindenesetre nem szólt a fa odújáról, a villamos pedig jött, és Löw – ahogy órákkal korábban Markovics is majdnem – alázuhant. A bárónőhöz ezért nem jutottak vissza vagyont érő ékességei. Talán még ma is a fa odvában várnák a szabadulást, ha a kis Edének nem csak rongylabdára telik…
Vagy valaminő túlvilági hang megsúgta Löwnek, hogy Markovics úgyis elkapja, és ez a rettenet lökte a sínekre…
A detektívnek tetszett a gondolat. Ráadásul a gyomrát se kínozta már a dilemma, hogy Mancinak vagy a feleségének ajándékozza-e a bárónő ötmilliós zafírgyűrűjét.
– Lássuk azt a zónapörköltet! – kiáltotta bele a korzózó tömegbe.
Sarkon fordult, vissza a szálloda felé, amelynek a tetején épp most borultak fényárba a CARLTON és az ILLITS nevek.

***


Ez már a negyedik novella Markovics Izidor detektív főszereplésével.
A többit innen lehet letölteni:
http://afeketezongora.blogspot.com/2017/08/44-oldal-krimi-toltsd-le.html

A novellákban előforduló szereplők (kivéve a történeti közszereplőket) teljességgel a képzelet teremtményei. Bármiféle esetleges egyezés vagy hasonlóság létező személyekkel – beleértve a névazonosságot – kizárólag a véletlen műve.
Copyright © Baráth Katalin. Minden jog fenntartva.

Fotó: „A Duna korzó a Carlton szálloda ablakából fotózva. A Duna-parton lapátkerekes gőzhajók ringatóznak.” Fotó: Seidner Zoltán, 30-as évek. Forrás: https://mandadb.hu/tetel/581832/A_pesti_Dunapart


hétfő

Képek egy történelmi csörtéről

A sárvári Nádasdy-várban munkálkodó könyvmolyok nagyon kedvesen meghívtak többünket egy ún. "történelmi csörtére": beszélgettünk az erőszakról a történelmi regényekben/filmekben, vetélkedtünk (nyertem egy tőrt és egy pajzsot, hah!), és persze nem hagytam ki a múzeumot (ld. 19. századi tehénforma tejszíneskanna) meg a termálfürdőt sem.
Köszönöm a meghívást. Kimerítő hónapokon vagyok túl, jólesett a móka meg a pihenés.

(A fotók egy része saját, a jobbak Szélesi Sándortól és a szervezőktől származnak.)





szombat

Ezt dógozom mostan

Néha úgy sajnálom, hogy nem kézművesszappan-főző, latte artist vagy fitneszaddikt influenszer vagyok, mert hát mennyivel látványosabban meg tudnám mutatni, mivel foglalkoztam az elmúlt hónapokban (és még fogok is, míg nyár a nyár).

Ezzel.

ÍGY CSINÁLTAM HANGJÁTÉKOT

In memoriam Szabó család

Reklámos úrfikoromban mindig is a 20-30 másodperces rádióreklám volt a kedvenc műfajom. Nem azért, mert Jászai-díjas művészeket kínozhattam olyan instrukciókkal, mint a "kissé kevésbé lelkesen azt a nettó 4 999 990 forintot, ha kérhetem", hanem mert nem ásták el olyan reakciók az ötleteimet, mint a "szerintem ez nem fog kinézni jól nyomtatásban, különben is háromdézni kell, arra meg nincs pénz". A hazai szellemimunka-ágazat "kis ország, kis piac, kis költségvetés" örök szentháromsága uralta játszóterén hallatlan könnyebbség, ha két konzervdobozzal is eljátszhatod a Jupiter kolonizációját vagy Mátyás megkoronázását a jégen. És talán nem akkora tragédia, ha egy mű nem tálalja eléd kis falatokra aprítva, hogy mit kell látnod, hanem bíz valamit a képzeletedre is.

Ezért örültem meg, amikor 2014-ben észrevettem a Magyar Média Mecenatúra hangjátékgyártásra kiírt pályázati felhívását. A Mecenatúra eredetileg olyan tévés produkciókat hivatott támogatni, amelyek függetlenül készülnek, vagyis nem egy tévécsatorna megbízásából, illetve annak berkein belül. A költségvetés ebből következően miniatűr, legalábbis egy tévécsatorna gyártásra szánt költségvetéséhez képest.

Én is meglepődtem, amikor egy történelmi krimivel sikerült bevennem a pályázat soksoksoksok papírmunkával járó fordulóit, találtam alkotótársakat, és megvalósulhatott a HÁTORSZÁG című rádiókrimi. Ugyancsak meglepőnek találtam, hogy a pályázati feltételek közül a legnehezebben teljesíthetőnek a megfelelő médiaszolgáltató becserkészése bizonyult. Találni kell egy rádiót, ami előre nyilatkozik, hogy leadja a produkciót,* és ilyet találni nem rádiós alkalmazottként, külső gyártóként - mint kiderült - szinte lehetetlen küldetés. Úgy is, hogy ingyen adom a sugárzás jogait.

A következő két évben sikertelenül pályáztam, amire persze mindig számítok, de azért az kissé sajog, hogy valószínűleg örök időkre fiókba kellett süllyesztenem egy olyan vígjáték teljes szövegkönyvét, ami egy rádióstúdióban zajlik, szóval más médiumra lényegében adaptálhatatlan.

A következő pályázati kiírás köreit aztán megint sikerrel vettem, még úgy is, hogy 2018-ban a kötelezően előírt pályázati konzultációval kellett ünnepelnem a születésnapomat, és ez talán az arcomra is volt írva a tárgyalóteremben :) Életemben először dolgoztam át regényt más médiumra, ráadásul a saját, még két szakdolgozat közt írt, IDA ÉS AZ ARANYGYAPJÚ című első regényemet (2003). Aggódtam is, mennyire találom majd vállalhatatlannak az évek óta nem olvasott szöveget, és hogy jól lőttem-e be a szövegmennyiséget, elég lesz-e a történet a vállalt 25 db tíz perces epizódra. A matekozás volt az adaptáció legnehezebb része, a húzások-toldások, időmérések végeláthatatlan folyamata, mert nem mehetsz oda egy fészekaljnyi színésszel úgy a stúdióba, hogy felvétel közben veszed észre, az egyik epizód 13 percesre sikerült, a másik meg csak 8-ra, és hogy nem a történet értelmezhető helyén kezdődnek-végződnek az egyes epizódok. (A végső összerakásnál így is sakkoztunk eleget, hogy mindig másodpercre stimmeljen az epizódhossz.)

A másik nagy problémát a regimentnyi regényszereplő jelentette. Ügyesen el kellett osztani a rendelkezésre álló színészekre minden olyan szerepet, amit nem sikerült kiirtanom szövegkönyvírás során. A szereposztásban sokat segített Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház vezetője, aki egyébként maga is több szerepet alakít a hangjátékban.

A szövegkönyvet Pesten fejeztem be 2018 tavaszán, a próbákra Zentán kerítettünk sort ősszel, a pályázat elbírálása után. Mindeközben újra meg kellett barátkoznom a szerbiai busztársaságok szeszélyes menetrendfölfogásával - az első próbáról például rögtön negyedórát késtem, mert a magyarkanizsai buszmegállóban várva, az utazóközönséget interjúvolva kellett rájönnöm, hogy az eredetileg kiszemelt járat "valamikor nemrég" megszűnt.** (Tudom, tudom, miért nem mentem biciklivel.) A csantavéri hangstúdióba meg csak azért jutottam el többnyire simán (kivéve a tonnaszám hulló januári havak napjait), mert a családtagjaimat is belerángattam a hangjátékiparba. Kösz, tesók.

A gyártási folyamat végére idén márciusban tettem egy fél pontot, amikor leadtam a pénzügyi beszámolót az összes számlával meg a könyvvizsgálói jelentéssel, illetve elpostáztam a hanganyagot tartalmazó dvd-ket (!), a másik felet meg kicsivel később, amikor a pályáztató elfogadta a beszámolót és a produkciót magát.

Az IDA ÉS AZ ARANYGYAPJÚ hangjátéksorozat természetesen nem jöhetett volna létre a közreműködők állhatatos munkája nélkül. Külön ki kell emelnem Vörös Csongort, aki mindenről gondoskodott, ami hangmunka, és nem győzte hordani nekem a forró koffeint; valamint Lőrinc Tímeát, aki még azután is képes volt beszélni, hogy mikrofonba mondta a narrátor tetemes mennyiségű szövegét:

Ugyancsak köszönöm a Karcfm.hu munkatársainak, hogy befogadták a produkciót, és műsorra tűzik JÚLIUS 1-TŐL HÉTKÖZNAPONKÉNT 19:30-tól. (Két epizód hallgatható majd egymás után.) A hangjáték a rádió online archívumából később is lejátszható:
https://karcfm.hu/archivum/hangjatek-ida-es-az-aranygyapju/oldal/1/

És persze mindenkinek köszönöm, aki meghallgatja.***


*A 2017-es pályázati kiírás szerint a következő feltételeknek kell eleget tennie a kiszemelt médiaszolgáltatónak:
"a) valamely magyarországi országos vagy körzeti vételkörzetű analóg műsorszórással terjesztett rádiós médiaszolgáltató, vagy 
b) olyan magyarországi analóg műsorszórással terjesztett rádiós médiaszolgáltatók együttesen, amelyek a hatósági szerződéseikben rögzítettek szerint együttesen legalább 500.000 fős vételkörzettel rendelkeznek. 
Az adásba szerkesztést vállaló lineáris rádiós médiaszolgáltató médiaszolgáltatási jogosultsága a pályázó által vállalt adásba szerkesztés időpontjáig nem szűnhet meg."

**Rendkívül becses hagyomány, hogy a magyarkanizsai buszmegállók kietlen festőiségét nem csúfítjuk menetrendekkel, de azért nem kéne örökre ragaszkodni hozzá.

***Senkit ne tántorítson el a tény, hogy helyenként a saját orgánumomat is be kellett vetnem (mondom, sok volt a szerep), remélhetőleg nem csökkentve túlságosan a produkció művészi értékét.

vasárnap

TOP 5 MAGYAR KRIMI

Mindig tudtam, hogy inkább dídzséznem kéne. De már annak sincs értelme, amióta megszűnt a Cool List Hungary... Talán egy mindenmentes harapkuckó, talán még az.*
https://www.kortarsonline.hu/aktual/top-5-magyar-krimi.html

*Régóta próbálok érzékeny művésznek tűnni, remélem, már látszik a rutin!

szerda

MANCIKA ÚJRA NYOMOZ!

Gézu, a vidékre száműzött egyszeri kommandós és anyukája ismét igazságot tesznek, mint az a TALÁLT KÉZ c. novellában is történt korábban. A tavaly megjelent novella, a SÖTÉT LÓ innen tölthető le (pdf):
https://drive.google.com/file/d/1gmck9q_PU1mkGh9jDRXOOGqMgYBrIdqo/view?usp=sharing
A sorozat előző része pedig innen:
http://afeketezongora.blogspot.com/2018/06/talalt-kez-kriminovella.html