szombat

MIÉRT MESÉLEK TÖRTÉNETEKET?

Az alábbi kis expozéval nyitottam a HVG Extra Business Szalon "Storytelling - történetek, amelyek meghatároznak" című estjét június 7-én.

Mivel én vagyok az egyik abból a nagyjából másfél magyar emberből, aki nyilvánosan, mi több, elit alkotói környezetben is föl meri vállalni, kifejezetten vakmerő módon a saját neve alatt, hogy krimiket ír, természetes, hogy egy nyomozásról fogok mesélni. Megnyugtatok mindenkit, lesz benne zaftos apagyilkosság, ami pedig a tettest illeti: aki olvasta Agatha Christie-től az Ackroyd-gyilkosság című furfangos alapművet, az vegye úgy, hogy adtam egy tippet. 

Mivel a krimiolvasók azt szeretik, ha már az első oldalon kést döfnek valaki hátába, az ókori görögöket most mellőzöm, és rögtön a Krisztus utáni 1998-as évhez ugrom. Ha jól emlékszem, ennek az évnek az őszén történt, hogy az ELTE bölcsészkarának néhai, legendásan karban nem tartott Piarista közi főépületében egy zsenge történész tanársegéd történetfilozófia kurzust hirdetett meg. Hogy a történészhallgatókat mennyire izgatta a történetfilozófia, arról némileg képet ad, hogy a kurzus a legfölső emeleten kapott termet, ahol kizárólag a dialektikus materializmus sívó szelleme lakott. A teremnek nevezett ürgelyukból két perc alatt elszívtuk az összes oxigént, a szabályozó nélküli, ókori görög fűtőtestek pedig kellemesen finnugor szaunahangulatot teremtettek az ősz lévén pulóverbe burkolózó hallgatók számára. Történetfilozófiáról volt szó, természetes hát, hogy a teljes történészállományt legalább öten képviseltük (az én felvételim idején egy évfolyamba 180 történészhallgatót vett föl az ELTE). A kurzus mindazonáltal megvilágító erejű volt, legalábbis számomra. Főleg – mint az a tapasztalatlan vidéki tudósjelöltek életében közhelyesen lenni szokott – a dinamikus, életes történelemhasználatra buzdító Nietzsche művei miatt.

A kurzus egy pontján fölmerült a körkérdés (mondom, fiatal volt a tanár), hogy kit miért érdekel a történelem. Két komoly és felnőtthöz illő válasz közé bevakkantottam, hogy engem csak a jó sztorik miatt. Noha az ajtó felől nem emelkedett ősz bárd, a lehelet azért pár másodpercre megszegődött (ennek persze pofátlan provokátor módjára örültem). Aztán az egyik idősebb hallgató, menteni a menthetőt, kedvesen megjegyezte, hogy biztos azért ez a deformált vélemény, merthogy én magyar irodalom szakos is vagyok. Hiszen az irodalomkedvelőkből csakis komolytalan történész lehet, megrontja őket az a sok randa fikció.

Különben ez nem is akkora hülyeség, engem sajnos tényleg megrontott a sok randa fikció, de ennek az ördögi következményei csak később váltak láthatóvá. Adott pillanatban még más rejlett a nyegle válasz hátterében: a mélységes csalódásom, amit a történettudomány okozott. Kicsit mintha elkéstem volna ezzel, tudom, tudom, az ilyen tájékozatlan hülye minek megy történelemszakra.

Hogy mégis ezt a szakot választottam, arra egyszerre fölöttébb profán és fájdalmasan coelhói a válasz: meg akartam találni a saját történetemet. Történet nélkül ugyanis nincsen én. Egyes narratív pszichológiai elméletírók szerint az identitás nem más, mint az identitás története.

Nem számoltam sajnos azzal, hogy a saját történetemet, a közösségem múltjának történetét éppen annyira könnyű nyakon csípni, mint az egyszeri nézőnek Columbo tettesét akkor, ha lemarad az epizód első tíz percéről. Úgy értem: ez tényleg egy rohadt bonyolult nyomozás, talán még Miss Marple-nek is beletörne a kötőtűje. A történetírás ugyanis halmozottan hátrányos helyzetűként kezeli mindazt, ami én vagyok: a nemzeti kisebbségeket, a nőket, és mindenkit, akit a múltja a parasztsághoz köt. (És jelenleg bármennyire is a pesti belvárosban feszítünk, a többségünk múltjában ott van az a paraszti ős. Hogy húsz vagy ötven vagy százötven évvel ezelőtt, az mindegy.) A fenti csoportok ugyanis a történetíró számára szinte teljesen némák. Az egész napos kubikolás után viszonylag kevesen ülnek neki, hogy papírra vessék aznapi kalandjaikat. Meg hát nem is gyakorolnak a tömegekre valami nagy hatást.

Ennél persze több és egyéb oka is van annak, hogy a történészeket a legutóbbi évtizedekig nemigen érdekelték az olyan közönséges emberek, mint én. Ebből kifolyólag hevesen érdeklődni kezdtem az iránt, hogy is lehet ez; hogyan is csinálják a történészek a történelmet. Mármint ezt a lyukacsos, fejem fölött elszálló, fontoskodó nagybetűs sztorit. Egész pontosan az volt a kérdésem: mennyire irodalom a történetírás, mennyire vannak rászorulva a történészek az irodalom eszközeire: a történetek sablonjaira, poétikájára, nyelvére.

Az ilyen típusú aláaknázós kurkászásban a kezemre játszott a tény, hogy a narratológia, az elbeszélés tudományközi vizsgálata éppen virágzóban volt, és a neves elméletírók a történészek munkásságát is meg-megpiszkálták. Én pedig lelkesen csatlakoztam hozzájuk, és a következő tizenöt évben összehordott tanulmányaim nagy része azt firtatta: hogyan ácsolja a történész azokat a sztorikat, amelyeknek én nem lehetek a részese. Ez az, amit részemről apagyilkosságnak is nevezhetünk.

A történetek iránti érdeklődésem később további fordulatokat vett – annak ellenére, hogy ezen a ponton, vagyis a mai napon úgy tűnik, minden út a történelmi krimi felé vezetett. Volt például egy kövér tízéves kitérő, ami alatt különböző reklámügynökségeknél gyakoroltam a kreatív árokásást. Ez a tíz év a rosszabb napokon (például amikor valami fogalmatlan majom, vagyis egy kritikus beleköt az egyik regényembe) maximálisan kidobott időnek tűnik. Jobb napokon (mondjuk amikor egy lényeglátó és szellemes géniusz, vagyis egy kritikus megdicséri az egyik regényemet) belátom, hogy a reklámos melóknak nemcsak egy rakás hasonszőrű, kripto-artisztikus hajlammal rendelkező haveromat köszönhetem, hanem néhány igazán hasznos készséget is: azt, 
1) hogy viszonylag gyorsan el tudom dönteni, melyik ötlet működőképes hosszú távon; 2) hogy mindenkinek a szemébe röhöghetek, aki múzsákat meg mindenféle alkotói hangulatokat emleget (egy rendes reklámos egy órán belül prezentál minimum három tökös kampányötletet, ha kell, márpedig sűrűn kell); illetve 3) azt a darwini jelentőségű felfedezést, hogy fekve jobban megy a gondolkodás, mint ülve. (Ezt lehet, hogy majd demonstrálom is.)

De a saját történetem még mindig nem volt meg. A reklámos időszak, azaz a súlyosan alkalmazott kreativitás időszaka alatt egészen lekopott rólam az az irodalmi sznobizmus, amit az egyetemen szedtem föl; és ekkor jöttem rá arra is, milyen kevés az időm. Milyen kevés egy ember ideje. Szóval, ha már a saját történetem után addig pont olyan tehetséggel nyomoztam, mint a Poirot-regények Hastings kapitánya, kiderült, hogy az ügy sikerének érdekében csak egy dolgot tehetek: megírom én a saját történetemet. Persze nem direktben, a lyukra futott szegény magyar író-padavan sanyarú sorsát, mint egy rendes, örökkévalóságra apelláló művész, hanem olyasmit, ami mellett hosszan ki tudok tartani. Vagyis amit tényleg, őszintén szeretek csinálni. És ami nyomokban talán még engem is tartalmaz. Plusz nincs telehányva vele a kortárs magyar irodalmi piac se. (Igen, ez a reklámos pragmatizmus, a rendes művészek szótárában az opportunizmus címszó alatt kell keresni.)

Miután megállapítottam, hogy a detektívregény és a történelem bolhapiaca lesz az a párosítás, amivel különösebb agykárosodás nélkül kihúzhatom a megírás hosszú hónapjait, rendkívül éles ésszel arra jutottam, hogy a történelmi krimi lesz az én történetem. Összesöpörtem a fiókból a romokat, amikre évekkel korábban egy tanulmányt akartam alapozni, arról, hogy a szülővárosom századfordulós társadalmát milyen konfliktusok szabdalták. Hozzácsaptam egy botcsinálta nyomozót: egy módos parasztgazda irodalmi babérokra törő, kotnyeles lányát; no meg a klasszikus detektívregény műfaji szabálykönyvét, amiket minden valamire való amatőr az Agatha Christie-regényekből desztillál. Így született meg A fekete zongora című krimi, és benne a történelmi (bár sajnos csak a második oldalon felbukkanó) hulla.

A többi pedig már – még ha nagyon sárga és nagyon savanyú is – történelem. Nemcsak az enyém, hanem egy olyan közösségé, ami a nagybetűs történetírás számára leginkább nem létező. Kár, hogy ez a történet csak egy detektívregény.