szerda

Az új regényből 5.

Még egy bekezdésnyi ízelítő.
Valamint: kívánom, hogy 2015-ben az ideinél is több megrázó, felmelegítő, fejbevágó, megindító, vidámító, kalandteli, érzelemdús és fordulatos olvasmányra találjatok!

"Feljöttem a szobába, és megkerestem a fotót rólad, tudod, azt, amelyiknek a felét letépted és kidobtad, még mielőtt bárki, akár én is láthattam volna. (Én azért sejtem, ki hiányzik arról a képről.) Odavittelek a pislákoló villanykörtéhez, és alaposabban megnéztelek. Persze fiatalabb is voltál a fotón, mint most, nem kell hozzá tükör, hogy feltűnjön. Mégsem ez az igazán mellbevágó különbség. A képen fáradt vagy, a hajadat frissen nyírták katonásra, válladon valami puska, az öveden, külön tokban öles rohamkés. Akár egy fiú, aki túl korán lépett a seregbe, és húszas évei végére a borzalmak avatták volna az ezredesükké."

kedd

Az új regényből 4.

"Csak állok a Dunánál, az összpontosítás, tervezgetés vagy aggodalom legkisebb igénye nélkül rugdosom a betondarabokat. (A frankoteuton adminisztráció, úgy látszik, soha nem akar sort keríteni a rakpart újjáépítésére, talán mert emlékeztetni akarnak, milyen pusztításra képesek a bombázóik.) Nehéz elképzelni, hogy itt valaha autók tülköltek-pöfögtek, és a pestiek nem az olcsó, benzinmotoros dereglyékre ugrottak föl, ha dolguk akadt északon vagy délen. Nem vagyok egyedül, mások is megragadják az alkalmat, hogy metsző hidegben kisétáljanak a folyóhoz, arcukat a felhőtlen őszi ég felé fordítsák, és pislogjanak a szürkésbarna hullámokon megcsillanó fényben."

hétfő

Az új regényből 3.

"Valahol valaki Loutain vezérkarában, Gombos Kirov tanácsadói vagy Gustafsson Juszef háziimámjai között csak arra vár, hogy közvetlen összetűzésbe kerüljek a hatalommal, összeugorjak egy adóellenőrrel, visszapofázzak egy Proos-féle őrvezetőnek, kihalásszák a csempészeimet a dunai választóvonal vámosai, és akkor, akkor állami használatba vesznek. Vagy nem tudom. De várnak valamire, bárcsak tudnám, mire. Addig nem tehetek mást, csak várok. Úgy, ahogy ők, türelmesen, meghúzódva a hatalmasok árnyékában."

vasárnap

Az új regényből 2.

"Később persze belejöttem a várakozásba, talán túlságosan is, egész filmeket játszottam le a koponyámon belül, és valamiért mindegyikben szerepelt egy nő, mentazöld, kinyúlt pulóverben, derékig érő haját hátra veti, ahogy az asztal fölé hajolt, és akkor, egész finoman megmozdul az a karcsú, de erős ín a nyakán, rám néz, és biztos, hogy mosolyogni akar, de ilyenkor mindig történik valami a filmben, össztüzet vezényel egy norvég lovassági százados, Zsiga meglök, hogy induljak, most nem figyel a turulos házhoz kirendelt őr, vagy éppen csak felbukkan az a Célpont, nem is kell tudnom, kicsoda, sőt jobb is, ha nem tudom, csak lélegezz egyenletesen, és célozd meg a homloka közepét. Ilyenkor véget ér a film, a zöld pulóveres nő szétfoszlik. Bárcsak emlékeznék rá."

(Még újévig csepegtetek ilyesmit...)

szombat

Az új regényből

"A szuzukit, ahogy mindig, most is a földalatti járatában parkoltam le, az Operánál (elnézést, a Győzelmi Múzeumnál) hajtottam le, és úgy emlékszem, majdnem középen, az Oktogonhoz talán kissé közelebb találtam helyet. Odadobtam ötven centet Köpetnek, tartsa távol a sorstársait. Ahogy kikísért a beomláshoz a Jókai utcánál, feltűnt, mintha kevesebben követnének a sötétben. Megfordult a fejemben, talán mégis igaz lehet a híresztelés, hogy a francia diplomatagyerekek lejárnak lövöldözni a metrólakókra."

Íródik-írogatódik az új regény, a határidők nincsenek tekintettel az ünnepekre, de ehhez már hozzászoktam.

A borostyán hárfa a mozikban!

A Dávid Veront alakító színész bizonyára mindenkinek ismerős.

csütörtök

Gyarapodó szóállomány

Könyvtárban mindig könnyebb könyvet írni, ha valakinek kétségei vannak, próbálja ki bátran. Csak semmiképpen ne kérje el a wifi-jelszót, mert az bármely helyszín előnyeiből sokat lefarag.

Még mindig nagyon kísérletinek érzem a dolgot (komolyan, mintha valaki más írná a szöveget), de igyekszem nem megijedni, hajrá, hajrá, mondogatom serényen.

Így figyelnek engem a halott német filozófusok a könyvtárban:

kedd

Öt plusz egy az éves könyvfalásból 2014

Serényen karcolódnak az éves legjobbez és legjobbaz-listák, minek okán én is megosztom itten a könyves besztofomat. Ilyet először tavaly csináltam (íme, ő az), és az a bejegyzés, mint utólag kiderült, az ismerőseim körében átlényegült ajándékkönyv-tippgyűjteménnyé, amire tekintettel most (is) igyekszem még beszerezhető tételekből kiválogatni a címeket.

Összesítés
Idén valamivel több könyvnek jártam a végére, mint tavaly (a Moly nyilvántartása szerint eddig hatvanötnél tartok, ebben persze nincs benne semmi, amit Az arany cimbalomhoz olvastam, mert az olvasmányok szintjén se akartam lelőni a regény poénját). Az évet Havasréti József Szerb Antal-monográfiájával kezdtem, míg a tavalyi évet Lawrence Block Az apák bűnei c. Scudder-remekével zártam. (Enyhén cikkcakkban olvasom a scuddereket, na.)

Az összbenyomásom az olvasottakról kissé haloványabb, mint tavaly, idén nem akadtam bele olyan lehengerlő meglepetésbe, mint a Fejtől s lábtól volt tavaly.
Persze azért akadt bőven élvezetes darab idén is - mindig akad, ez a mi nagy szerencsénk -, ezekből emelek ki alább 5 + 1 darabot, többnyire az olvasást még melegében követő molyos értékeléseimet mellékelve hozzájuk, az olvasás dátumával.

És rögtön csalok is, mert ezt itt a tavalyi lista elkészítése után, de még 2013-ban olvastam (dec. 15-19.)
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Szörfnoir/Ford Fairlane ifjúsága, mondanám, ha lenne bármelyiknek értelme. Larry Sportello (a nevek csodálatosak, a kedvenceim Flatweed és Borderline ügynökök) kaotikus, látszólag sehova se tartó, mégis akciódús és eredményes nyomozása, amiben a percenként elfüstölt spanglik az útjelzők. A párbeszédek és a sokszor teljesen abszurd reakciók harsány nyihogást csaltak ki belőlem, és (hálistennek) semmi se jött be, amit vaskos előítéleteim alapján egy Pynchon-regénytől vártam.

Oravecz Imre: Ondrok gödre
(aug. 10-15.)
Idén ez vívta ki nálam a kortárs magyar ún. szépirodalmi műfaj bajnoki címét, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy a megelőző hónapokat a századfordulós paraszti életbe vágó levéltári búvárkodással töltöttem.  Az Ondrok gödre talán legnagyobb erénye a lefegyverzően sallangtalan, egyenletes ritmusú történetszövés. Egy paraszti generációváltás tanúi vagyunk, ami nemcsak az apa-fiú történeten, hanem a modernizáció, na nem betörésén, inkább beszivárgásán keresztül is értendő. De ez a regény nem ám a fülig-nyomorban-dagonyázunk-nincsen-remény-mind-meghalunk unalomig ismert esztétikájának van alárendelve. Az Ondrok gödre ennél jóval univerzálisabb: öröm, bánat, szerencse, tragédia, egyéni és általános mind jelen van benne, az alcíme ezért is lehetne simán "Bevezetés ükapád életébe".


John le Carré: Törékeny igazság
(márc. 15.)

Éjfélkor kezdtem bele, mondván, elalvás előtt átpörgetek pár lapot, aztán 6:26-kor tettem le, befejezve. Igen, ez egy értékelés. (Az igazsághoz hozzátartozna a rákövetkező nappal nyomorúságának értékelése is, de azt majd egy másik közösségi oldalon.)

George Simenon: Maigret és a három nő
(márc. 12-13. Simenonból minden éves listámra kell min. egy)

Bérház, gyűlölettel átitatott falak, pénz, nők, pénz, nők, pénz – és a végén persze konyak. Párizs minden Maigret-regényben olyan, mint egy szorongó kisváros.
Henning Mankell: Tűzfal
(okt 4-11.)

Még nem olvastam mindet, de nagyon úgy fest, hogy ez az egyik legjobban sikerült Wallander-sztori. Mindenből bőven adagolt Mankell, amit a regényeiben szeretek: a szuperképességektől különben is mentes, mélyen és jó értelemben véve közönségesen emberinek ábrázolt nyomozó a szakmai és a privát életében is meglehetős kihívásokkal küszködik, pedig derekasan próbálkozik. Mankellnél aztán kevés olyasmivel találkozunk, ami a skandináv krimi némelyik, sorozatgyártásos darabjában megtalálható, szélsőségeknek alig van nyomuk. Wallandernek fáj a torka, használt autót vesz, zokniban üldözi az ellent az éjszakai szántóföldön – az ilyen hétköznapiasságoktól lesz számomra egy Mankell-krimi átélhető és élvezhető. 
(Ez azt is jelenti, hogy aki egy krimiben a hajmeresztő, véres fordulatokat és az übernyomozót kedveli, annak nem fog tetszeni. A wallanderek komótos, néha kimondottan sivár darabok.)

+1:
Egyrészt azért kakukktojás, mert szintén 2013 végén olvastam (nov. 30-dec. 4.), másrészt mert már képtelenség előtúrni könyvesboltból. De ha antikváriumban vagy a könyvtárban ráakadtok, legalább a gondolatával játsszatok el. Ó, és ajánlom mellé Claire Tomalin Dickens-életrajzát, én gyakorlatilag kombóban emeltem be a kettőt, és ez vsz. mindkét műnek előnyére vált.

Susanna Clarke: A Hollókirály
Mintha egy Henry Fielding-regény és egy angolszász rémtörténet-gyűjtemény között szlalomoznánk folyamatosan. Szellemes, elegáns, fordulatos, eredeti. (Viszont ha unod Dickenst vagy akár Jókait, bele se kezdj.)