hétfő

Karibi manátusz

"Az állat hossza 2,5 – 4,5 méter, testtömege 200 – 600 kilogramm, átlagosan 150 – 350 kilogramm. Masszív teste némiképpen a bálnákéra emlékeztet. Szőrzete néhány sertére és tapintó-szőrre korlátozódik. Szívós, szürkésbarna bőre a járulékos rétegekkel együtt 5 centiméter vastag. Kicsi fején serteszerű szakállszőrök nőnek a felső ajaknál. Szemei kicsik. Külső füle hiányzik, ennek ellenére igen jó a hallása. A pofáján mélyen bevágott a felső ajak, melynek mindkét fele önállóan mozgatható. A mellső végtagok úszókká alakultak. A fiatal állatok úszóikat csak úszásra használják, a kifejlett állatok kormányzásra is az ár elleni úszásnál. Az úszók könyökszerűen befelé hajlíthatók, segítségükkel sekély vízben az úszók hegyén „futni” tudnak az állatok. A kifejlett állatok farkukat úszásra és egyensúlyozásra is használják."

Valamikor október elején lamantinok úsztak be valamelyik floridai strandra, és ezt az eseményt természetesen minden hírcsatorna kiemelt helyen tette közzé (mint pár héttel korábban a nőt, aki részegen elfoglalt egy jachtot, és "én vagyok Jack Sparrow!" kurjantásokkal eredt a tengernek, hát, virágzik a vízibulvár, és most megtartóztatom magam a búváros-bulváros szóviccektől). A kollégáimmal egyetemben igen fölzaklatott ez a történés, azonnal megnéztük, hogyan is fest voltaképpen ez az állat. Kiderült persze, hogy egy csodálatos teremtménye ez az Úristennek, szinte a rozsomákhoz hasonló, amiről nemrég szintén természettudományos színvonalú vitát folytattunk a kollégákkal. (Amely közben meg kellett hallgatnom a rozsomákmotozás hangját Youtube videóról, nem, azt most nem mellékelem.)

Egyszóval a lamantin közszájon forgott éppen, amikor már-már elérte a Facebook oldalam tagsága a világsztárságot jelentő 200 főt, és én (a gyarapodás ütemét serkentendő) fölvetettem botorul, mi lenne, ha írnék valamit a 200-as szám elérése alkalmából. Mivel sokkal érdekesebb, ha nem csak én hozom a döntéseket (na jó, az érdekes helyett még használhatnék egy csomó másik szót is, de most késő van), ezért a népek szavazhattak az íráska témájáról. És ők se nem 200 pengőt, se nem 200 Kossuth-hasonmást, hanem elsöprő közakarattal 200 lamantint akartak harapni olvasás közben.

És most már meg is tehetik, veled együtt.


Lamantin popklasszikus

csütörtök

E-novelláskötet, ajándékba, nektek

DIES ILLA!
Bizony, eljött a nap, amit a Facebookon már hetek óta ígérgetek: egy csomó lágyszívű pajtásom támogatásával elkészült a SZINKRON című e-novelláskötet, mégpedig rögtön 3 ingyér letölthető formátumban.

Ez a klasszikus EPUB változat
Ez a klasszikus PRC változat
Ez pedig az exkluzív, csodaszépen lapozható MOBI verzió, kindölbirtokosoknak hajrálányos ugrabugrával ajánlom. (DE! Kindle appos iPadre, iPhone-ra a sima prc-t kommendálom.)
Mindegyik változat Dworkyll kitartó munkájának köszönhető (a tartalomért persze továbbra is az én felmenőimet kell válogatott szitkokkal megszórni).

Amit a novellákról tudni kell, azt mind leírtam az előszóban, ld. itt is, a borító (by Majsai Rita és Csapó Tomi) után.



Előszó, ami valójában figyelmeztetés


Miközben volt olyan szerencsém (az egyszerűség kedvéért hívjuk szerencsének), hogy évről-évre újabb, könyvméretű Dávid Veron-történeteket írhattam, az érdeklődésem el-elkalandozott más irányba is. Szinte biztos vagyok benne, hogy minden író így van ezzel: nem képes leragadni egy műfaj mellett, és nem feltétlenül irigylésre méltó vakmerőséggel hagyja, hogy másféle szövegek is megkísértsék, könnyebb szövegek, nehezebbek, csavarosabb vagy egyszerűbb gondolkodást, verbális szöszmötölést jobban vagy kevésbé igénylők.

Azokat a történeteket, amelyeknek ebbe a válogatásba sikerült beosonniuk, leginkább műhelymaradványoknak lehetne nevezni. Egy részüket még akkor írtam, amikor ki se láttam az egyetem padsorai közül, éppenhogy odahagyva az előző években amúgy sem igazán burjánzó lírikusi dzsumbujt; más részüket az egyetem után, az Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regény megjelenését követően szenvedtem össze. Azért emlegetem a szenvedést, mert közben dolgozni kezdtem, és, mint mindenki, én is jócskán megtapasztaltam, hogy a diploma semmilyen segítséget nem ad a valódi munkahelyi körülményekhez való alkalmazkodáshoz és a valódi feladatok maradéktalan teljesítéséhez, szóval volt mire fordítanom az időmet és az energiáimat. Ráadásul a munkám, bevallom, őszintén érdekelt is, és tényleg magának követelte a figyelmemet, amiből így egyre kevesebb jutott bármiféle más kreatív barkácsolásra. Mi több, a reklámszövegírásnak megvan az a szirénénekesen csábító tulajdonsága, hogy rendszeres megjelenést biztosít, sokkal harsányabbat és gyakoribbat, mint a szépírás, úgyhogy ha csak azt óhajtottam volna, hogy sokan lássák, amit csinálok, ez az óhajom nap mint nap hiánytalanul teljesült.

Ennek az időszaknak az elején született minden történet, ami a Zsengék fejezetcím alatt található. Nyomatékosan felszólítok mindenkit: ha ehhez a fejezethez ér, alaposan gondolja meg, valóban tovább akar-e lapozni. Azoknak, akik egyáltalán nem kíváncsiak azokra a szemérmetlenül személyes (és ezért, félek, többnyire érdektelen) vonatkozásokra, hogy milyen elképzeléseim voltak a kortárs irodalomról, hogy milyen kortárs magyar szerzőket olvastam, és hogy miféle novellákat tartott akkoriban (1997-től 2003-ig) divatosnak egy zöldfülű magyar szakos hallgató (utalnék itt megannyi esterházys szövegkölcsönzésre, amiket én is csak alig tudtam most, tíz évvel később azonosítani), azt javaslom, szemrebbenés nélkül ugorjanak a következő fejezethez. Annyit azonban a novelláim iránti tiszteletből muszáj elárulnom, hogy e zsengék között akad nem egy, amit egykorú online irodalmi lapok (ki tudja, milyen okból) közöltek, sőt, egyet díjjal is jutalmaztak; illetőleg néhány olyan ujjgyakorlattal is lehet itt találkozni, amelyek Spiró György novellaíró szemináriumára születtek. (Bízom benne, kétszáz év múlva már az irodalomtankönyvekben fog szerepelni a tény, miszerint az első irodalmi munkáért kapott honoráriumot Spiró tanár úrnak köszönhetem, mert ő ajánlott be a Magyar Rádióhoz egy horvát hangjáték reménybeli fordítójaként. A pár darab ezrest – szintén potenciális irodalomtörténeti kuriózum! – nyomban elvertem egy hajszárítóra, ami azóta is remekül funkcionál.)

Egy idő után a legtöbb dolog veszít a varázsából, és ez a reklámügynökségi kreatív munkájával sincs másként, így aztán 2008-ban fél- vagy inkább negyedgőzzel ismét nekiláttam, hogy régi tervemet nyélbe üssem: azazhogy írjak egy regényt. Ez a regény A fekete zongora lett. Az a jó egy év, amíg mindenféle kiadóknak küldözgettem a kéziratot, nem kecsegtetett semmi reménnyel a megjelenést illetően, úgyhogy közben beiratkoztam egy forgatókönyvíró-kurzusra, és összeraktam egy Pesten játszódó poszt-apokaliptikus ifjúsági regény részletes szinopszisát is az elkészült első fejezettel együtt, hogy aztán ne nyerjek vele egy pályázaton, de később biztató véleményt kapjak egy kiadótól. A rövidebb lélegzetű történetekhez csak akkor tértem vissza, amikor A fekete zongora végre megjelenhetett, vagyis úgy tűnt, nem teljesen értelmetlen írással próbálkoznom.

Ekkor kezdtek szárba szökkenni a Mesék cím alatt összegyűjtött kis kalandok. A Gorgonzola kapitányról szóló legelső történetet egy festő-grafikus ismerősöm, László Maya káprázatos és grandiózus képzeletbeli vitorlása ihlette. A többi pedig már jött magától. Ezeket a meséket írni számomra már-már kikapcsolódás, mindenféle előkészület nélkül szoktam belefogni, éppen csak arra ügyelek, hogy valahogyan mind belepasszoljanak Goldinea világába, ugyanis ezt a világot eléggé megszerettem. A mesesor végére sehovaseillőségében végül odabiggyedt a Három halál című scifi is, aminek a léte sokkal inkább a műfaj iránti lelkesedésemet, mint a jövőbeli ambícióimat tükrözi, nyugtatnám meg gyorsan a rémüldözőket.

A Friss nyomok fejezetet a krimiszerű novellák számára nyitottam. Ezeket (a mesékkel együtt) többnyire a Scribd.com-on is olvashatták már azok, akiknek arra szottyant a kedvük. A Poszttraumatikus pedikűr a Hamu & Gyémánt magazin számára készült, a történetet egy, a magazintól kapott fotóra kellett alapoznom. A Szinkronban című kisujjnyi sztorival egy facebookos, a londoni olimpiához is kapcsolódó ígéretemet teljesítettem, míg az Ég veled, mama! egy alternatívtörténelmi krimikísérlet (amivel, félek, az alternatív történelem iránti érdeklődésem még korántsem semmisült meg). Az eichstätti remeték meséje kissé kilóg ebből a sorból, ugyanis ezt még egyetemistaként írtam (látszik is rajta a bősz posztmodern igyekezet), de mivel szintén egy nyomozás története, ebben a csokorban a helye.

Bölcsen jobblétre szenderült költői énem kísért a túlélő című versben, amibe azok a szerencsések (?) botlanak majd bele, akiknek sikerül a köteten átvergődniük. Ehhez is tartozik egy kép, méghozzá egy budai falmaradványról, amit Majsai Rita barátnőmnek sikerült észrevennie. Ugyanőt illeti a köszönet a kötet borítóját meghatározó fotóért is.

És ha már belecsúsztam a köszönömökbe: nem tudok eléggé hálás lenni, amiért Farkas István (Dworkyll) az elvárhatónál jóval szakszerűbben formát adott ennek az e-gyűjteménynek. Ugyanígy köszönet illeti Csapó Tomi kollégámat, aki a borítóterveket készítette, valamint Szász Tibit, akitől a tárhelyre vonatkozóan kaptam tippeket.

Végül pedig jár a köszönet annak a sok olvasónak is, akik addig rontották a szemüket a Scribd.com-ra feltöltött novelláimmal, hogy el kellett gondolkodnom: miért is ne adhatnék a kezükbe egy olvasóbarátabb gyűjteményt az ott felhalmozott írásokból.

Utóirat

Volt-van nekem egy jóbarátom, aki évek óta kitartó lelkesedéssel rágta a fülemet az e-könyvek miatt. Reméltem, hogy ez az összeállítás vagy legalább az ötlete tetszeni fog neki. Nem tudhattam, hogy nem lesz már módja beleolvasni. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nélküle nem születhetett volna meg ez az e-novelláskötet.
A könyvet éppen ezért Neked ajánlom, István.


Baráth Katalin

Budapest, 2012. szeptember 23.


hétfő

Kikalimpálás


 A tetemes időűr (<- futurista krimi címe), ami két bejegyzésem között tátong, nem jelenti azt, hogy a mellékelt fotóhoz hasonlóan csak csüngök a fán, sőt, inkább azt jelzi (a valósághoz már-már hűen), hogy szokásomhoz híven finoman túlméreteztem a képességeimet, az időmet és a szorgalmamat, és önként magamra ejtettem pár útba eső feladatot.

Először is, még áprilisban szembejött egy forgatókönyv-pályázat, aminek következtében mostanra be kellett volna fejeznem egy forgatókönyvet. Ez majdnem sikerült is (főleg, hogy a történet kikovácsolásában jelentős segítséget kaptam, ami azért is bőven elkelt, mert inkább csak tanulom ezt a filmes szöszölést, mintsem rutinosan művelem). Aztán folyamatosan igyekszem visszaépülni a történésztársadalomba, amihez megint csak nem elég a pillarebegtetés (ráadásul ez utóbbi nem kifejezetten az erősségem), tehát marad a hagyományosabb módszer: a kutatás, olvasás és tanulmányírás.

Ez a kisebb kupac agymunka-málha természetesen nem akadályozott meg abban, hogy ne törjem a fejem a következő Veron-sztorin, no meg egy veronmentes sztorin is, de nem állítom, hogy sok időt meg energiát hagyott rá. (Igen, az állásom is megvan még.) De a további nyavalygások megelőzése okán igyekszem minden hullaérzésemet az allergiára és egy 3 napos konferencia utáni kialvatlanságra hárítani.

Mert egyébként úgy tűnik, A borostyán hárfát sokan szívesen olvastátok el, mi több, ezt sokan le- és megírtátok, és ennél jobb aligha történhet egy könyvvel, áttételesen pedig az írójával. Szóval igyekszem inkább erre gondolni, amikor az jut eszembe, hogy szeretnék egy olyan berendezést, ami nemcsak arról gondoskodik, hogy 24 órán át zavartalanul szuszogjak az ágyamban, hanem befejezi a megkezdett kéziratokat, reggel pedig dolgozni is bemegy helyettem. És igyekszem minél gyorsabban kipofozni azt a novellagyűjteményt is, amit az elmúlt 10 év terméséből raktam össze, és amit e-állapotban szeretnék átnyújtani nektek, ajándékba, némileg hálából az eddigi lelkes olvasásért. (No persze a kötet nem mindegyik darabjáról jut majd eszetekbe a hála, zsenge korszakomban ugyanis egészen más írói eszmények után koslattam, mint most.)

csütörtök

Könyvhét: szombat éjjel-nappal!

Sebtiben fölvésem ide, hogyan csíphetsz el a Könyvhéten, amennyiben van ilyen szándék.

Dedikálás: SZOMBAT DÉLUTÁN 3-TÓL. Az agavésok a Váci u. 1-nél táboroznak.

Játék: KÖNYVEK ÉJSZAKÁJA - ESTE 7-TŐL DETEKTÍVESDI KÖNYVUTALVÁNYOKÉRT!
Segítségeddel végre megtudja a világ, kik azok a Lappangó Grammárok!

Ne gondolkozzatok sokat, hanem emeljétek föl a feneketeket, és vonszoljátok ki a Vörösmarty térre, hiszen ahogy a tegnap elhunyt legenda, Ray Bradbury is megmondta:
"Ne törd a fejed. A töprengés a kreativitás ellensége. (...) Ne "próbálkozz" a dolgokkal. Egyszerűen csináld őket."


vasárnap

A borostyán hárfa - részlet


A borostyán hárfa - első fejezet

Bahama, avagy a 'sekély tenger'


A könyvet el kellett engednem (előtte persze összeszámoltam, hányszor olvastam át, miután befejeztem - hatszor, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz benne hiba, ember tervez, Isten meg összezavarja). Egy ideális világban, ahol az ember rendes bestsellerszerző, könyvekből él, van egy diszkrét és szorgalmas titkárnője, szóval bármelyik angolszász chicklitszerző ilyenkor dőlne hátra, és utazna el a Bahamákra a könyvbemutatóig.

Nem panaszkodni akarnék, jól viselem én a zsizsegést (interjúk, események, cikkek, trailer, utósimítások stb.), de azért a Bahamák, az nem lenne rossz. (És itt most nem egy Kozsó által gründolt lányegyüttesre gondoltam.)

Van interjú a Kötve-fűzve blogon, lesz a Molyon és a Class FM-en, a könyvtrailer is lassan élesedik (én vagyok benne a narrátor, és vagy 15 kilót híztam, amikor a hangmérnök azt mondta, "jó volt, úgy értem, színészileg", bár lehet, hogy csak haza akart menni hamarabb, teljesen mindegy), és lehet már előrendelni a Hárfát mindenféle könyváruházakban. Ami még fontosabb (és mindenképpen be kell írnotok a naptárba!), hogy június 9-én dedikálás, június 15-én este pedig könyvbemutató lesz, ide oldalra kivéstem mindkettőt, van hozzá (kattintsatok oldalt) Facebook esemény is, lehet ikszelni.

Nehézséget momentán csak az jelent, hogy egyszerre töröm a fejem Dávid Veron következő kalandján, egy másik regénysorozaton, egy novellacsokron, miközben (teljesen más témában) egy forgatókönyvön is dolgoznom kell. De a nyafogásnak sajnos egyáltalán nincs létjogosultsága, mert hát ebbe az egészbe én másztam bele, önként és dalolva, és (pssszt!) igazából élvezem.

csütörtök

A jámbor kritikus legendája

"Miért nincs ma Magyarországon értékelő irodalmi kritika?", kérdezi a Szépirodalmi Figyelő 2012/1. száma "az irodalmi nyilvánosságot jól ismerő, a fenti értékeléssel és a benne rejlő előfeltevésekkel nem feltétlenül egyetértő irodalmárokat", vagyis nem engem, az irodalmi nyilvánosság alkonyzónájában tenyésző ponyvacsiholót. (Amivel semmi gond, én sokkal szívesebben csiholok, mint megmondok.)

Erről eszembe jutott, hogy a magam szemszögéből nézve milyen értelmetlennek tűnik a kérdés. Az én nevem alatt megjelenő szövegek igazán nincsenek híján az ún. "értékelő irodalmi kritikának" (amennyiben persze az irodalmiság jelzőjét a szórakoztatónak bélyegzett/elismert történetekre is jóindulatúan kiterjesztjük). Az az előfeltevés, hogy az irodalmárok túlságosan szeretik vagy félik egymást a konkrét, urambocsá' negatív értékítéletek kimondásához, az alkonyzónára egyáltalán nem igaz. A tapasztalat ráadásul azt mutatja, minél körülírhatóbb ponyvairodalmi ambíciói vannak egy szépirodalmi kritikában otthonosan ficánkoló ítésznek, annál inkább hajlamos nemcsak megcsáklyázni a kortárs ponyvát (jellemzően a fiktív természetű szövegvilágból kimazsolázott tények tudományos pontosságát kifogásolva), de akár normatíve meg is szabni annak a helyes! tematikus vagy stilisztikai választékát.

Amiből egyelőre két igazolhatatlan és tökéletesen mellékes következtetést vonok le:

1. A főállású kritikus se nem eléggé fél a ponyvaszerzőtől (és udvarától, akartam írni, de ilyen őneki szerencsére nincsen), se nem eléggé szereti ahhoz, hogy rá való tekintettel lecsendesítené esetleg háborgó kritikusi indulatait. (Ahhoz meg túlságosan jóhiszemű vagyok, hogy a ponyva vs. szépirodalom piaci jelenlétének mértéktelenül igaztalan arány-eltéréseit sejtsem az időnkénti ajakbiggyesztések mögött.) És ez így van rendjén.

2. Az értékelő kritika hiányának okait firtató kérdező maga sem érzi az irodalomhoz tartozónak az alkonyzóna egyre szaporodó szövegtermését, így aztán észre se veszi, hogy mennyire értelmezhetetlen a kérdés innét nézve.

Egyébként a folyóiratbeli megkérdezettek válaszai megbocsáthatatlan sarkítással az alábbiak: a) okos ember nem olvas olyat, ami nem érdekli b) ma nem létezik Magyarország c) nincs pénz d) átpolitizált a légkör.

(Amúgy pl. a januári Holmiban Krupp József elég alaposan elföldelte Grecsó Krisztián legutóbbi regényét, ékesen példázva az értékelő irodalmi kritika létezését.)

szerda

kedd

Idegszálvasalás



Amikor az ember (ez jelen állapotban félreérthető, szóval: én) elhatározza, hogy az első ideiglenes pont kipöttyentése után két hétig semmi szokatlanul agybarázdálót nem csinál, na akkor jön vissza szinte azonnal a máskor hetekig dagasztott javítandó változat.

Szerencsére a semmittevésre vonatkozó elhatározásaimnál szilárdabb pontok alig vannak az életemben (erős vár a mi rekreációnk), úgyhogy egyelőre meg se nyitottam a dokumentumot, így is ad elég fejtörést a dokumentumon kívül szóba hozott problémák megoldása. Ez a fázis már alig nyomasztó, egyrészt mert kiderült, a kézirat egésze használható lett, másrészt megkönnyíti a borítóterv, a fülszöveg és a könyv elejére illesztett kritikusi örvendezések felbukkanása.

A borítót (ami újfent igazán csinos) jövő héten ki is plakátolom ide, elöljáróban annyit, hogy ez se pink, illetve megint lesznek jó páran, akik A rőt üstdob (a borítóval együtt a címet is elárulom) első lapjain találkozhatnak a blogjukba vésett véleményükkel.

Lassan defibrillálom az elmúlt 2 hónapban egészen elüszkösödött emberi kapcsolataimat, és végre alszom, és végre olvashatok. (A hirtelenjében behabzsolt olvasmányok folyamából a Snow Crash, a Duna, A rabul ejtett értelem és a Kísértetek bukkannak elő mint madártejből a hablabdacsok. Az esszék és a scifi egészségügyileg javallt a krimi-túladagolás után, Simenon pedig a langusztás ebédjeivel meg a konyakozó kisiparosaival mindig képes kisimítani az idegszálakat.)

hétfő

"Vegyél zsebkendőt!"

- ezzel a saját magának szóló cetlivel volt kitapétázva Joan Wilder lakása, amikor egy karakán THE END begépelésével, sűrű szipogások közepette befejezte a regényét, hogy dorbézolásképpen tonhalkonzervvel etesse meg Romeo nevű macskáját, és aztán kockás flanelingben úgy elbóbiskoljon a kanapén, hogy kis híján lekésse a kiadójával való találkozót. De minek is meséljem, amikor úgyis betéve tudod a Smaragd románca első jeleneteit. Föltéve, hogy hozzám hasonlóan legalább ötszázszor láttad.


Az én háztartásomból ("háztartásomból") a papírzsebkendő egyáltalán nem hiányzik, egyrészt mert viszonylag kevéssé romantikus-megríkató regényt kalapáltam össze, másrészt megfázni se volt alkalmam (két hónapja a szerencsésen egészséges munkatársaimon kívül nem járok emberek közé), de a zsebkendőt kivéve kábé mindenből kifogytam, térdig járok a földre kupacolt történeti összefoglalókban és különféle jegyzetfüzetekben, zenét már hetek óta képtelen vagyok befogadni, könyvet alig, filmekből meg csak az ezerszer látottakba nézek bele kávé- vagy falásszünetekben. (Az idény slágerei: Indiana Jones I., Tomb Raider I., Múmia I. Nem, nem írtam el semmit, én ezekkel ütöm ki magam.)

Nemigen értem, hogyan, de ezek a körülmények kifejezetten a segítségemre voltak, hogy úgy 79 000 szó begépelése után a végére értem egy újabb Dávid Veron-történetnek (summa: valamivel több hulla, mint legutóbb, és egy halom új, nyilván gyanúsabbnál gyanúsabb figura Ókanizsán, is). Igazából két hete már csak polírozom a karakterrengeteget (ez olyan feladat, amit soha nem lehet abbahagyni, de hát Isten ezért teremtette a határidőt), de azért sikerült ügyesen úgy ütemezni az utolsó fázist, hogy ma éjjel egykor még jeleneteket cserélgettem, meg egyeztetési malőröket tüntettem el, köszönettel sasszemű tesztolvasóimnak. Akik közül tegnap este az egyik már a díványon szuszogott, míg mi ketten a parasztkindli és a kindöl tusé kiemelés-aszinkróniájának problémáját szégyenletesen archaikus módon, egymás képernyője fölé görnyedve és fölolvasással keresgélve oldottuk meg. Kár beléd, Amazon.

Az emlegetett kísérleti alanyok amúgy túlélték a teszteseményt, és egészen olvashatónak minősítették az eredményt, ami egyébként A fekete zongorához hasonlít jobban az előzmények közül, ha egyáltalán. Állítólag fejlődöm. Jó volna, ha tényleg így lenne, én egyelőre csak azt látom, hogy leírtam, amit akartam.

szombat

EEEEE


Van másfél éve is már, hogy először beszéltünk róla, de 2012 januárjában valósult meg A fekete zongora prc és epub formátumú megjelenése (más magyar szerzős Agave kiadványokkal együtt). Az új kiadáshoz jó pár korabeli ókanizsai fotót összevadásztam (igen, van kocsma is), de nem is ez a legértékesebb extrája, hanem az a novella, ami sehol máshol nem jelent meg, és nem is fog. Ebben a történetben Veron egy pesti bérházban szimatol egy eltűnt férj után, és hát persze, hogy megtalálja.

Az e-zongorát itt lehet megvásárolni - mivel az e-bolt eléggé kísérleti jellegű, egyelőre csak átutalással, de a hírek szerint jövő héttől már a paypal rendszerén keresztül is fizethet, aki ebben a formában kíváncsi rá.
Az Origo itt írt az E-gave könyvekről, Varga Bálint pedig itt nyilatkozik a fenntartásainkról.

Amiatt meg nem aggódom, hogy villámgyorsan fölkerül a netre, mert már régóta feltöltötték a mások munkáját meg nem becsülő ügyes kezecskék, de nem hiszem, hogy éppen titeket kéne dorgálnom emiatt. Vagy bármilyen dorgálásnak hatása lenne.

És azt a megjegyzést se nektek szánom, hogy aki másfél bigmac menüt sokall egy könyvért, azt eszembe sincs visszatartani attól, hogy ne vegye meg, vagy vegyen valami egészen mást, nyilván olcsóbbat. Ezt elsősorban mint e-könyveket vásárló olvasó (és nem mint szerző) jegyzem meg - azért a könyvért, ami érdekel, különösebb sopánkodás nélkül ki szoktam fizetni 10-15 dollárt, mert azt gondolom, hogy a szórakoztatásomért jár az ellentételezés.

Szóval ha nem akarjátok, hogy a krimis polcotokon egy újabb könyv porosodjon, mostantól választhattok egy kevesebb helyet foglaló változatot is - remélem, akad, akinek örömet okozunk ezzel.

Ui.: Szorgalmasan ütögetem ám a billentyűket, hogy idén is Dávid Veron harmadik könyves kalandjával együtt strandolhassatok. Erről majd írok egy külön bejegyzést, némi ízelítővel.