vasárnap

44 OLDAL KRIMI - TÖLTSD LE!

Forrás: Fortepan.hu (Wirthmann Julianna)

Keresztrejtvényben üzente meg öngyilkossága okát? - Markovics Izidor detektív élete ezzel az Urbanlegends.hu bejegyzéssel kezdődött. Egy ismerősömben merült föl a kérdés, miért is nem írok én ebből novellát. És valóban, semmi okom nem volt arra, hogy ne írjak. Úgyhogy írtam.

Miközben a "nem szerethető főhős" kérdéskörén is ekkoriban kezdtem el problémázni.

Egyébként is viszket a tenyerem a "szerethető" jelzőtől (ami szerintem részben az indokolatlan kritikai maszatolás szinonimája), a kérdés lényege pedig, hogy milyen veszélyei vannak egy ún. antihős kinevezésének. Dávid Veron életre gyúrásakor még őszintén féltem attól, hogy egy erkölcsi alapállását tekintve kifogásolható szereplőt nem fogad el hősként a reménybeli olvasók többsége. (Tudom, tudom, olvasója válogatja.) A szerethetőség elvárása a nőalakokat illetően különösen súlyos, és - ami még súlyosabb - nem csak a fikciós világban öl, butít és dönt nyomorba.*

Időközben öregebb lettem, aminek az ősz hajszálak mellett az is hozadéka, hogy kevésbé félek az olvasói/kritikusi reakcióktól, egyszersmind a türelmem is egyre kurtább. Az Arkangyal éjjel főhőse részemről híven dokumentálja a "szerethetőség" (blöá) feltételének egyáltalán nem kockázatmentes feladását. Igen, voltak olvasók, akik hangosan idegenkedtek az Arkangyal antihősének megkérdőjelezhető moráljától: lehet-e szurkolni vagy akár együtt érezni egy efféle figurának, figurával? Az idegenkedés persze az olvasó szíve joga, nem is az olvasókat akarom megváltoztatni, hanem tőlük függetlenül én változtam meg, és ez nyomot hagy a regényeimen is.

Markovics Izidor alakja az Arkangyal előtt született. Mondhatni, az antihősség tesztje volt ő. Azt gondoltam ugyanis, novellában bátrabban kísérletezhetek. Mivel azonban Markovics és a történelmi környezet továbbra is érdekelt, írtam még egy novellát, aztán még egyet. Mindhárom történet 1926-ban játszódik, Budapesten, és mindháromnak Markovics a főhőse. A Scribd számlálója szerint összesen ötezernél is többen olvasták ezeket a bűnügyi sztorikat, ezért is gondoltam, hogy összecsomagolom őket, hátha praktikusabb ily módon a letöltés.

A kisregény méretű, 14 ezer szavas Markovics-gyűjteményt, amit szimplán Budapest 1926-nak kereszteltem, innen lehet letölteni (Google Drive linkek):

Jó olvasást!**

*Tehát olyan, mint Piszkos Fred rokonszenve.
**A szövegek szerkesztő és korrektor közreműködése nélkül készültek, az olvasások száma viszont arra utal, így is élvezhetőek. (Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a fenti szakemberek munkája nélkülözhető volna általánosságban.)

KÉSŐ - ÚJ röpnovella


Bedugult a körút!
A kulcs beletört a zárba!
Már a sarkon voltam, amikor észrevettem, hogy lekávéztam az ingemet!

A megállóban toporgott, a mobilját nézte. Ha a busz két percen belül ideér, akkor ő csak öt percet késik. De ha három perc múlva jön, akkor lemarad a villamosról, úgy meg már tíz perc.
Ideje kifogásokat gyűjteni.
A jó kifogás életszerű. Együttérzésre készteti a főnököt. Apró, de jelentékeny kellemetlenség. Bárkivel megeshet, még a főnökkel is.
Elnézett a pályaudvar felé, ahonnan a busz indult. Többen is szuggerálták a forgalmat, hátha a telepátia átrepíti a buszt a dugó fölött, puhán belebegteti a megállóba. Egy buggyos nadrágos, fiatal nőt a szuggerálás egészen a járda pereméig hajtott, és ahogy kihajolt a forgalom benzines ködébe, aranyszandálos lába lebicsaklott az útra.
Így bukkant ki mögüle egy ismerős arcél.
Hirtelen elfeledkezett a buszról, a kifogásokról. Még a főnökéről is.
Az arcél megbűvölte. Csak bámulta, elhomályosuló szemmel.
Nahát. Teljesen kopasz. A füle is megnyúlt. De a rövid, vastag orr meg az a meredek homlok egyértelműen az övé.
Húsz év óta nem. És most épp itt, a megállóban.
A húsz év persze csak úgy igaz, hogy személyesen. Hogy személyesen nem. Mert amúgy látta a fotóját párszor az újságban: egyszer a népszámlálás eredményeiről nyilatkozott, másszor a statisztika új módszereiről. Hogy harmadjára miről kérdezték, arra nem emlékezett. Rég volt, és ő épp a kamaszkorával küzdött. Nem akart összejönni az első szerelem. Vinnyogott az ágy sarkában, amikor azt hitte, nem hallják.
Évek múlva jött rá, hogy az anyja végig tudott az ő szerelmi gyötrődéséről. Nemcsak erről az első igaziról, de az összes többiről is.
Föl kéne hívni anyát. Mit gondolsz, anya, ki van itt a megállóban.
Elsőre kitalálná. Olvassa a hanglejtését, mint Kobajasi Kenicsiró a kottát.
Ó... De hisz nem hívhatja föl. Már nem.
A szandálos nő visszaállt a helyére, ezért neki a nyakát kellett nyújtogatnia, ha látni akarta azt a fejet. A sovány, hajlott testet.
Óvatosan nyújtózkodott, nem akarta, hogy észrevegyék. Még nem.
Húsz éve még dús, szőke haja volt. Amikor melléült, hogy magyarázzon, egy sűrű tincs hullott előre mindig, olyan hosszú, hogy súrolta az íróasztal lapját, néha még a ceruzaforgácsot is fölszedte, hogy aztán a fürdőszobában hullajtsa el.
Leletek a fésű fogai közt.
Tényleg bedugult a körút. Kifogásnak mondjuk elég sovány, őt legalábbis nem mentené meg a túlóráktól és a szemrehányásoktól.
Rombuszmintás kardigánja van. Negyven fok felé sprintel a nyár, a levegő térdmagasságban remeg az aszfalt fölött. De ő kardigánt vett. Az ingének is biztos hosszú az ujja.
Megcsapta az orrát az arcszesz ismerős illata. Hirtelen olyan emlékek iszkoltak szét benne, hogy legszívesebben nekitámaszkodott volna a mellette álló fa törzsének. Riadtan fordult el az ellenkező irányba, a Duna felé.
Csak akkor érezheti így ezt az illatot, ha lebukott.
Ha ő észrevette, és idejött. Hozzá.
Biztos a háta mögül lesi.
Húsz éven keresztül nem, erre most rögtön. Ráadásul lopva. Leselkedve.
Csukott szemmel várta, hogy megszólítsa. Hogy a nevét mondja.
Nem történt semmi.
Erőt vett magán, visszanézett.
Még mindig ott állt, ahol eddig. Hajlott árnyékot vetett az aranyszandálos nőre.
Talán valaki másról párolog ugyanaz az arcszesz. Vagy ő hallucinál.
Nevetséges.
Oda kéne menni hozzá.
Nevetséges.
De azért oda kéne menni hozzá.
Bal lába bizonytalanul mozdult, cipője orra irányba fordult.
Na végre. Itt az a rohadt busz.
A többiek máris befelé nyomták. Ő hátralépett, megnézte a számot. Nehogy ebben a félszédültségében rossz járműre szálljon.
Az ajtók pittyegtek, záródni akartak.
A küszöbre tette a jobb lábát. Oldalra sandított, egyedül száll-e föl. Hogy nem jön-e ő is ezzel a busszal.
– Gyerünk, gyerünk! – nógatta egy apró asszony odabentről.
Fölszállt.
Táskáját maga elé húzta, minél kisebb helyet foglaljon. A busz szuszogva indult a hídnak.
Semmi gond. Ez így volt kitalálva. Ha odamegy, és megszólítja…
Jaj, ugyan már. Ha odamegy, és megszólítja, lemarad a teljes reggeli mítingről.
Különben is, hogy kezd el az ember beszélgetni a saját apjával.