hétfő

Veron megcselekedte, amit!

"Ez most egy jó könyv. De én azt akarom, hogy csináljunk belőle egy kurvajót" - mondta a vasöklűnek ígérkező szerkesztő, és ez két olyan olyan mondat, amivel én sem igen tudok vitatkozni. (Pedig különben bármivel.)

Történt ugyanis, hogy bozótharcos-marketinggel megtámadtam néhány krimiolvasó irodalmárt (küldtem nekik könyvet), minek következtében egy nap fölbukkant a Literán egy pozitív hangú kritika A fekete zongoráról. Nyomában egy kiadó levelével. Levél levelet, szó szót követett, és most ott tart a könyv és benne ez a kicsit nagyszájú, hebrencs Veron, hogy pár hónap múlva rendes, becsületes kiadványként ott ücsöröghet barátocskái, Jane Marple, Hercule Poirot, Sam Spade meg Philip Marlowe (Marlowe, ne nyúlkáljon!) mellett. Nem beszélve Gordon Zsigmondról, aki akár ifjú szeretője is lehetne - de én mondom, nem lesz.

Pedig alkalom lenne rá, összeboronálni őket, mivel Veron valószínűleg nem egy, de talán három kötetben is beleüti majd mindenféle rémes és titokzatos ügyekbe az orrocskáját. Egyelőre azonban sok-sok munka tornyosul előttünk, hogy ez a történet a 2010-es könyvhétre makulátlan lehessen.

Következésképpen a jövendő hónapokban itt megszaporodnak a szerkesztéssel, át- és újraírásos dilemmákkal foglalkozó bejegyzések, Veron új kalandjai hátrányára. (Na meg az "Astoria 2028" munkacímű ifjúsági sci-fi hátrányára is, pedig van ám részletes szinopszis, két kész fejezettel!)

A blog- és könyvolvasóknak köszönöm a figyelmet meg a gyöngéd bánásmódot. Mindkettőre szükségem volt, van és lesz.

vasárnap

Lábjegyzet a Mágiához - 2. rész


Cselédkönyv 1927-ből


Bellozzi tanácsnok végül úgy határozott, hogy csak reggel látogassák meg a Kosztolányi-lakást. Amikor Veron fölkapaszkodott a Budapest város tulajdonát képező kocsiba, a tanácsnok azt is elmondta, hogy Kosztolányiné kérte a halasztásra.
- Elmesélte, hogy ők ketten rendkívül modern, s egyben rendkívül egészséges módszer szerint táplálkoznak. Csak növényt esznek. Abból sem akármit. Úgyhogy Ilona asszony minden délután leül a cseléddel, és apróra megtárgyalja, miféle zöldségeket szerezzenek be.
Veron szájtátva hallgatta Bellozzit.
- Micsoda??? Semmi szalonna? Még egy kis disznósajt sem?
A tanácsnok fáradt pillantást vetett a lányra.
- Gondoltam, hogy a maga gyomra meglehetősen konzervatív nevelést kapott… Nos, nem, az ifjú Ilona kézben tartja a háztartást. Nincs mese, azt esznek, amit ő jónak lát. És ez az egészségügyileg igen fontos tanácskozás maradt volna el, ha délután állítunk be hozzájuk.
- Pedig a költő úr igencsak sürgette ezt a látogatást. No persze ha rajtam múlna, én boldogan kihagynám azt a verset a kötetből. Eggyel kevesebb felszínes, l’art pour l’art semmiség. Nem fog hiányozni senkinek – jelentette ki a lány.
- Ezt nem tudjuk meg, mert meg fogjuk találni a verset. Kosztolányi a főpolgármester egyik legjobb barátja. A kudarc megengedhetetlen.
Veron kivételesen hagyta, hogy Bellozzié legyen a társalgás utolsó mondata. Ő maga szívesebben merült el a reggeli ködbe burkolózó villasor látványában. A Fehérvár felé vezető út csak nemrégiben került az építkezési helyek népszerűségi listájának elejére. A hatalmas telkek, az öreg fák, a gyér forgalom vonzotta mindazokat, akik kocsival vagy automobillal lerövidíthették a város szívébe vezető utat. Persze, ahogy az már lenni szokott, a fényűző, olaszosan világossárgára vagy alpesi hófehérre festett impozáns magánpaloták mögött egyre-másra épültek a bádogtetejű viskók is. Egyelőre azonban a (Bellozzi által csak „lumpenelemekként” emlegetett) napszámosok és a vidékről felköltöző cseléd- vagy bárcáslány-jelöltek még nem lepték el a környéket úgy, mint az öregebb városrészekben.
Kosztolányiék egy újonnan épült bérház második emeletén laktak. Bármilyen jó híre is volt Kosztolányinak a modern irodalomban, a lakás éppen csak kielégítette a polgári igényeket. Két szoba (az egyik a szalon) és egy aprócska cselédszoba állt az itt lakók rendelkezésére. Valamint természetesen a hall, amelynek küszöbére a hálóként és dolgozóként egyaránt funkcionáló helyiségből kicsordultak a német, angol, francia nyelvű lapok, könyvek, egyéb nyomtatványok.
Egy alacsony, törékeny, verébalkatú leányzó sietett Bellozziék elé. „Cselédre azért telik” – állapította meg Veron, aki mégiscsak egy parasztcsalád sarja volt, ahol az állandó belső személyzet a fényűzés netovábbjának számított. Kosztolányiék cselédje alig lehetett több tizenhatnál. Sűrű, fekete hajfonatát többször is körbetekerte a feje körül. Arcának rózsás színe arról tanúskodott, hogy kis ideje szolgál csak a városban. Veron levetette a kabátját, aztán a lány kezébe nyomta. Találkozott a tekintetük, és Veron szinte megrémült a bogárszemekben felvillanó indulattól.
Ám ez a benyomás csak egy percig tartotta fogva a gondolatait. A szalon ajtajában ugyanis megjelent Kosztolányiné Harmos Ilona, akinek egyetlen szigorú tekintet elég volt, hogy a cselédet visszakergesse helyére: a konyhába.
- Á, tanácsos úr, isten hozta! Rég járt már minálunk… Remélem, a Velencéből hozott üvegszobrok megnyerik majd a tetszését. Úgy emlékszem, ön nemcsak Danténak, de az üvegművességnek is nagy rajongója – mosolygott Bellozzira, miközben Veron arcát fürkészte leplezetlenül. A Nő újságíró-palántáját azonban ilyesmivel nem lehetett zavarba hozni. Veron rossz költőnek tartotta Kosztolányit, és ő csupán egyvalakit vetett meg jobban a fűzfapoétánál – a fűzfapoéta feleségét. Aki annyira képtelen felismerni a tehetséget, hogy a tehetségtelenséghez kapcsolja az egész életét, azzal Veronnak esze ágában sem volt együtt érezni.
Miután túlestek a bemutatkozáson, Kosztolányi is csatlakozott hozzájuk. Kissé zavartan magyarázkodott, leginkább a feleségének.
- Éppen csak benéztem a konyhába. Hogy biztosan a megfelelő növények kerüljenek a fazékba…
- Én megbízom a cselédben – jelentette ki az asszony hidegen. – Magának meg drága az ideje. Hiába – mosolygott a tanácsnokra. – Az irodalom embere csukott szemmel is megtalálja az útirányt a témák és stílusok útvesztőjében. De amikor a saját lakásáról van szó, bizony el-eltéved.
Bellozzi udvariasan nevetett. Veron biztos volt benne, hogy Ilona asszony, az egykori színésznő nem először lépett fel ezzel a remekbe szabott kis monológgal.
- Nos, térjünk a tárgyra – forgatta meg a kezében Bellozzi a szépen metszett üvegpoharat. Kosztolányiék nem tartottak otthon olyan mérgező vegyületeket, mint a kávé vagy a fekete tea. De ami a víz felszolgálását illeti, elegáns külsőségekben nem volt hiány.
- Gyanúsítanak valakit a mű eltulajdonításával? Járt itt netalán szomszéd, hordár, küldönc…
Ijesztő csörömpöléssel szólalt meg a telefon. Még Bellozzi is összerezzent. Kosztolányiék lakása ezek szerint azon modern otthonok közé tartozott, melynek bérlői ragaszkodtak a telefon még mindig újkeletűnek számító divathóbortjához. Ajtó csapódott, könnyű léptek suhogtak. Mire harmadszor is megcsörrent volna a telefon, már a kis cselédlány halk, vékony hangja szűrődött be a szalonba.
- Maris, legközelebb kicsit fürgébben – jegyezte meg Ilona asszony, amikor a lány fekete feje megjelent az ajtónyílásban.
- Az urat keresik. Valami Kocsis vagy Kornis úr. Az ország legnagyobb íróját kéri, hát az csak az úr lehet, gondoltam.
- Jól gondolta – mordult föl Kosztolányiné, míg a férje könnyű kézzel végigsimított világos, homlokba hulló haján, és rózsaszínre vált arccal a telefon felé sietett, a hallba. Maris becsukta utána az ajtót.
Ilona asszony vonásai hirtelen ellágyultak. Az ajtó felé fordulva beszélt, mintha azon keresztül is figyelné a férjét.
- Lassan hozzászokik a hírnévhez… Hogy mágnások, politikusok hívják, kérik ki a véleményét a legkülönbözőbb tárgyakban. De nem könnyű neki. Nem könnyű megbékélnie a tudattal, hogy a világot számára többé nem csak a könyvek és a szavak jelentik. Hanem emberek és közügyek, melyek közt ügyesen kell közlekedni…
- Ez a közlekedés, ez önöknél gyakori metafora – vágott közbe nyersen Veron. Kosztolányiné kék szeméből nyomban elillant a tűnődő kifejezés.
- Nem, nem járt nálunk senki, aki nem megszokott vendége a háznak. Csak a közös barátaink, Somlyó Zoli, Osváth… Hja, és róla majdnem elfeledkeztem. A Frici. Karinthy Frici.
Nyílt az ajtó. Kosztolányi jött be. A zavart büszkeségnek már nyoma sem akadt: a költő szemmel láthatóan bosszús volt, orosz szabású ingén nehezen engedelmeskedő ujjakkal bontogatta a felső gombokat.
- Az átkozott. Már megint csőbe húzott. De hát hogy sikerül minden alkalommal elhinnem, hogy…
Hirtelen észrevette, hogy Bellozzi és Veron értetlenül fogadják a szavait.
- Tudják, Fricivel szünet nélkül ugratjuk egymást. Régi szokásunk ez, meg nem mondhatom, mennyi ideje már, hogy ez folyik köztünk. Volt, hogy gyerekeket küldött hozzám aláírásért. De amint meglátták, hogy kinek a neve kerül a papírra, elszontyolodva közölték, hogy hát ebből legalább öt kell, hogy egy Karinthy-autogramra cserélhessék.
Veron arcára széles mosoly ült ki.
- Most meg eltorzította a hangját… És amikor beleszóltam a telefonba, akkor felháborodottan közölte, hogy ő az ország legnagyobb íróját keresi, és azonnal hívják oda Karinthy Frigyest…
Végre Kosztolányi is elmosolyodott.
- Tudják, nem is az a legbosszantóbb, hogy ellenem fordítja a hiúságomat… Az néha nem árt. Hanem hogy mindig és mindig sikerül becsapnia. A saját éleselméjűségembe vetett hitemet ingatja meg, és ez az, ami igazán megalázó!
Veron fészkelődött kicsit a széken. Aztán megkérdezte:
- Előfordult már, hogy esetleg könyvet vitt magával innét a Karinthy úr… esetleg kéziratot? Hozzáférhetett bármi módon?
Kosztolányi egy percig némán bámult a lányra. A felesége közben a mutatóujjával kalandozott a terítőhímzésen, egy pillanatra se nézve fel.
- Ó! Hát persze! Megint milyen ostoba voltam! – kiáltott fel a költő. Haja rendetlenül a szemébe hullt. – A Frici lesz az! Tudom is, mire készül! Átírja valami pajzán ostobaságra, és azután visszacsempészi a többi vers közé. Én meg majd nézhetek, amikor ott áll előttem, nyomtatásban, ezer példányban…
Felpattant a székről. Veron és Bellozzi hasonlóképpen cselekedtek.
- Ne haragudjék a tanácsos úr, hogy raboltam az idejét… Sem a kisasszony. Isten velük. Nekem most sürgősen telefonoznom kell – és kirohant a szalonból.

- Hát – tárta szét a karját Ilona asszony. – Ilyesmire mindig számíthat az ember, ha művészekkel van dolga. Én már csak tudom, a színházban sem volt ez másképp… Maris majd kikíséri ma…
- Szeretném, ha ön is velünk tartana a kocsiig – jelentette ki Bellozzi ellentmondást nem tűrő hangon.
- Óh… Ha ragaszkodik hozzá – nézett rá ellenségesen Kosztolányiné.
- Ragaszkodom – indult kifelé Bellozzi Veronnal a nyomában. Mögöttük pedig Ilona asszony.
Veron nemigen értette, mit akar a tanácsnok a költő feleségétől. Kíváncsian igyekezett tartani a lépést az igen tempósan távozó Bellozzival. A tanácsnok nem várta meg, hogy Maris a kezébe adja a kalapját, kabátját és sétapálcáját – maga vette le őket az akasztóról. Aztán váratlanul megsimogatta a kis cselédlány fejét.
Kosztolányi mindeközben a hátuk mögött hangosan vitázott valakivel a telefonban. Ügyet se vetett rájuk.
Kisiettek az utcára. Bellozzi egészen addig egy szót sem szólt, míg Veronnal együtt fönt nem ültek a kocsin, és Kosztolányiné méternyi mélységből tekintett föl rájuk, hunyorítva, mert a nap szemben vele csak úgy szikrázott.
- Asszonyom. Nincs itt semmi baj. Amennyiben estére a helyén lesz a kézirat – szögezte le Bellozzi. – És hogy a helyén legyen, arról önnek kell gondoskodnia.
Ilona asszony egy szót sem szólt. „Érdekes. Még nem lehet harminc, és most mégis mintha ötvenéves lenne” – állapította meg magában Veron. „Bizonyára a színésznői véna miatt!”
- Megértette? A cselédlányt meg tessék békén hagyni. Lehet, hogy az ő neve szerepel a versben, de önnek, a költő társának kellene a legjobban tudnia…
- … hogy Kosztolányi Dezső költészete távolról sem realista – sietett Veron a tanácsos segítségére. – Ha szerepel is név a műben, az nem vonatkozik konkrét személyre. Inkább csak… amolyan metafora.
- Viszontlátásra – vetette oda Kosztolányiné, és felszegett fejjel, egyenes gerinccel sietett vissza a házba.
Bellozzi elgondolkodva nézett utána.
- Szerintem a helyére kerül az a vers vagy micsoda – mondta végül.
Veron kissé neheztelve kérdezte:
- Engem miért kellett lóvá tennie?
A tanácsnok intett a kocsisnak, hogy induljon.
- Nem tettem lóvá. Ha maga nincs, Kosztolányi soha sem hiszi el, hogy Karinthyra kell gyanakodnia. Hiszen maga is elhitte, és ha maga is elhiszi, akkor…
A tanácsnok elégedetten szemlélte a palotakertekben nyíló kései rózsákat. Veron a fejét csóválta. Hirtelen közéjük hullott egy gesztenye, a gondosan kárpitozott ülésre. Bellozzi lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival bontogatni kezdte a tüskés, zöld héjat, míg a tükörfényű, barna termés elő nem bukkant alóla.
- Cherchez la femme! – kurjantotta, és odahajította Veronnak a gesztenyét.

hétfő

Lábjegyzet a Mágiához - 1. rész

(Brenner Dezső, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza)



"Fájdalomtól megtört szívvel… Nem, ez a keresetlen egyszerűség méltatlan hozzám. Talán így: a kegyetlen fátum ragadta karmaiba, s mi tőle fosztva élni kényszerűlünk… Nem rossz, leheletnyi jambikus lejtéssel… Vagy inkááább…"
Veron félig lehunyt szemmel hintáztatta a ceruzát az ujjai között. A sápadtsárga késő őszi napfény épp az arcára tűzött. 2 hónapja szorgoskodott A Nő szerkesztőségében, és szívós munkával (no meg Bellozzi Aurél tanácsos hathatós támogatásával) sikerült elérnie, hogy a társadalom jelentős nőalakjainak haláláról rövid, megrendült híradásokat fogalmazhasson meg.
Teleki Amál grófnő halála azonban feladta a leckét. Az elhunyt asszonyság semmi jelentőset nem követett el igencsak hosszúra nyúlt életében. Még csak férjhez sem ment - ám A Nő nem csekély támogatásban részesült a Teleki család áldozatos tagjai révén, így nem engedhette meg magának, hogy a família akár egyetlen jobblétre szenderült nőtagjáról is elmulassza a megemlékezést.
- Veronika!
Az ajtófélfa mellett felbukkant Galambosné, a mindenható szerkesztőségi főtitkárnő makulátlan ősz frizurával koronázott feje.
Veron kiejtette a kezéből a ceruzát, és már ugrott is, hogy kávét főzzön, tintáért fusson, ebédet hozzon a szerkesztőség valamely jeles személyiségének.
- Mara kisasszonyhoz. Azonnal! - förmedt rá Galambosné. A lány kioldalazott mellette, ügyelve rá, hogy alantas szoknyája széle még véletlenül se érinthesse a főtitkárnő ropogósra keményített fekete kötényének alját.
Marának természetesen külön szoba járt, amit a cigarettafüst sűrű, soha nem oszló sötétszürke köde ült meg. A dohányillatba olykor valami nehezebb, fűszeres illat is vegyült - Veron csak sokára szokta meg, hogy extravagáns főnöknője néha szivarral barátkozik, különösen ha a nők szavazati joga került terítékre valamely általa írott, gyújtó hangvételű cikkben.
Miután a szeme hozzászokott a grafitszínű füstfelhő gomolygásához, és a hirtelen rátörő köhögőrohamot is sikerült legyűrnie, Veron két férfit látott meg, akik a Mara íróasztalával szembeni székekre telepedtek. Egyikükre, aki alacsony volt, széles vállú, és erősen kopaszodott, szinte azonnal ráismert.
- Micsoda öröm, Bellozzi úr! - sietett kezet nyújtani a tanácsnoknak, akivel összekötötte a balvégzetű Törley-ügy emléke.
- Szintúgy örvendek, hogy láthatom, Dávid kisasszony - rázta meg Bellozzi a feléje nyújtott, itt-ott tintafoltos kezet. - Hadd mutassam be magát az úrnak…
A másik férfi fölemelkedett a székről, és Veronika felé fordult. Magas volt, jóvágású, kék szeme érdeklődéstől csillogott.
- Ahh - lehelte Veron, és apró lépést tett hátra. - Nagy megtiszteltetés, hogy Kosztolányi Dezsőt személyesen is megismerhetem - mustrálta hidegen a cipőpertli-nyakkendőt viselő költőt.
Kosztolányi jobb keze megmoccant. Veron azonban tüntetően mindkét kezével a jegyzetfüzetébe kapaszkodott. A költő végül csupán meghajolt. Arca elkomorult.
Bellozzi zavartan köhécselni kezdett.
A kínos pillanatnak Mara csengő kacagása vetett véget.
- Bocsásson meg neki, Deziré! Veronika még oly fiatal, hogy komolyan veszi a maguk irodalmi kakaskodásait, és hát sajnos minden egyes ügyben Ady Bandi pártját fogja, nem kevés hévvel. Ám éppen azért hívtam ide, hogy a költészet iránti szenvedélyét valami sokkal gyakorlatiasabb ügyben kamatoztathassuk… Ugyebár, Aurél? Ne ácsorogjanak már, kérem. Veron, hozz egy széket magadnak. Aurél, maga meg mondja el, miért is kívánja újólag kikölcsönözni lapunk szakemberi gárdájának e zsenge oszlopát!
- Micsoda képzavar… - mormolta maga elé Kosztolányi, de Mara csak nevetett.
- Nos - lengette meg Bellozzi a kezében szorongatott kalapot. - A probléma a következő. Kosztolányi úr, ki modern irodalmunk kitűnő alakja, és ezernyi teendője mellett a maguk redakciójába is volt szíves elfáradni, nem sokára egy kötettel kíván a közönség elé állni, amely…
- Ez a kötet lesz… lenne az eddigi legjobb munkám! - kiáltott közbe a költő. - Újszeru motívumok, élet és halál kérdéseinek mélyreható, metaforikus analízise, eddig sosem alkalmazott puritanista formák elegyével…
- Egyszóval nagyon fontos - kerekítette le Bellozzi a beszámolót. - Csakhogy a nyomdakész kézirat egyik darabja ma reggel eltűnt. A kiadó szerkesztője igen jó barátom, ezért…
- Iszonyatos tragédia! - pattant fel a székből Kosztolányi. - Ha nem kerül meg holnap estig, a Mágiának befellegzett!
- Tessék? - ráncolta alabástrom homlokát Mara.
Bellozzi felsóhajtott.
- Ez a kötet címe. Mágia.
- Ez LENNE a kötet címe, ha valakit nem öntött volna el a sárga irigység, s nem rabolta volna el a verscsokréta eme legbecsebb bimbóját, ezt a… - hadonászott hosszú karjaival a költő, de Veron félbeszakította.
- Nem értem, mi a baj. Bizonyára készített első vázlatot, amelyből újraírhatja a verset. S nem kétlem, hogy másodszorra jobban is…
- Volt-e vázlat? - fojtotta Veronba a kínosnak ígérkező mondatvéget Bellozzi.
Kosztolányi tehetetlenül széttárta karjait.
- Nem, hölgyeim és uram, nem készült első változat. Ez a vers, mi úgy kezdődik, "A kis Mariska víg leány volt", nos, e vers csak úgy kiszaladt a tollamból, olyan természetesen, mint ahogy a forrás fakad a…
- Istenem, segíts - hördült fel nem kifejezetten nőiesen Mara. - Nehogy megint kezdje! Veron, te most Auréllal mégy, és villámsebesen végére jártok az ügynek. A tanácsnok szerint hasznosak lehetnek modern verstani ismereteid. Várj! Előbb hozz egy kávét - mosolygott a lányra kajánul.
Veron azonban vállat rántott, és kisietett. Szinte táncra perdült, ahogy a konyhában a kávésdoboz után kutatott.
Végre egy ügy, és nem a vénasszonyok nekrológjai!

kedd

Pillangóballada


Édes jó barátném,
Annuska,

ki remélendőleg nem feledted el nekem czímezett esküvődi invitatiod,
imitt küldöm véleményed nem hangos, csupán positive suttogott nyilvánítására friss versemet, mit Medgyaszay Vilma asszonynak leszek bátor elküldeni, készítene belőle kedve szerént valamely sanzont.
Ne feledd emlékeid: csakis a tapsot nem veszem szívemre...


Pillangóballada


Sápadtfehér pillangószárny,
Ne rebbenj el, nem rejt az árny!
Melegedj a tenyeremben,
Nem vigadhatsz sehol szebben.

Rózsapiros pillangószárny,
Nyáridélután-könnyű lány,
Ujjaim közt mért reszketel?
Leheletem nem törhet el.

Vérszín vörös pillangólány,
Megdermeszt az ablakpárkány!
Tőlem messzi mért menekülsz?
Szárny nélkül tova nem repülsz…

Gyászfekete pillangólány,
Hervadásod síri talány.
El kell búcsúznunk egymástól:
Vár egy más pillangó, máshol.

vasárnap

200 ló ereje - 3., befejező rész

Bellozzi határozottan előrelépett. Kezével kissé maga mögé terelte Veronikát, aki elégedetlen arccal fogadta a nagyságos tanácsos mozdulatát, s mihelyst alkalma nyílott, újólag előrehúzódott.
- Uram? És ha jól látom... Veronika? Vajon mely oknak köszönhetem az ismételt vizitet?
A hangom egy pillanatra sem árulta el a döbbenetet, mit éreztem. Csupán a szívem dobogott hajszálnyit gyorsabban. És én szerettem, ha a vér sebesen áramol körbe és körbe, szállítja az életet izomtól izomig. Ilyenkor tértem valóban magamhoz. Ilyenkor találtam meg valódi hangomat.
- Veronika, kérem, hadd töltsek magának pezsgőt! Bevallom, fájt kissé a szívem, amikor tegnap tovatűnt a sötét éjjelben, s nem cseveghettünk többet. Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk… ámbátor továbbra sem ismerem a jövetelük okát…
Bellozzi ismét Veronika elé lépett, és szigorú hangon közölte:
- Uram! Az emberölés gyanúja egészen határozottan magát árnyékozza be. Megvizsgáltunk minden lehetőséget, és…
- Schlaagenis csak magának adott el Blitzen-Benzt! - vágott közbe Veronika. - Mi több, senki másnak nem hozatott a Martáénál gyorsabb automobilt országunkba! Ennélfogva…
- Ennélfogva csak maga lehetett - vette vissza a szót Bellozzi egy Veronikát megrovó pillantás kíséretében. - Csak maga lehetett, aki utolérhette, s leszoríthatta az útról…
- És midőn felborult a kocsi... S az a szerencsétlen Marta Gábor kitámolygott belőle, maga irgalom nélkül elgázolta! - kiáltotta a leány.
Az orcáján tükröződő harag és gyűlölet kicsinyég elakasztotta szavamat.
- De hisz a szóban forgó időpontban nem lehettem jelen. Ahogy mondtam magának, barátnémmal, Kéry művésznővel színdarabot olvastunk…
- Hah! Színdarabot! - nevetett föl kurtán s diadalittasan Bellozzi. - Színdarabot, melynek maga a címére sem emlékezett! Ám mikor kérdőre vontam Kéry művésznőt, ő habozás nélkül rávágta, hogy Rákosy Jenő Hamis szerelmesek című komédiájának dialógusait gyakorolták. A Hamis szerelmesekét, amely darab…
- Nem létezik! - fejezte be Veronika a mondatot.
Elhallgattak.
Várakozón néztek rám.
Én megfordultam, a pezsgősvödörhöz sétáltam. Kezemben a színültig töltött kristálypohárral leültem a díványra.
Esküszöm, nem éreztem semmit. Akár egy halott vulkán, oly mozdulatlan s kemény volt a bensőm.
A különös páros, ha jól érzékeltem, kissé zavarba jött. Végül Veronika szólalt meg. Sietős beszéde izgatottságról árulkodott.
- Nagy szerencse, hogy magam is a művésznő házában tartózkodtam, midőn a tanácsos úr a kérdéseket föl méltóztatott tenni. Egy igen jelentékeny hírlap küldötteként éppen Bellozzi urat megelőzve tettem látogatást La Clarissimánál. A hölgy előttem nem is említette a darabot… Hogy is tehette volna! Hiszen csupán Bellozzi úr kedvéért találta ki, aki…
- Miféle hírlap alkalmaz hölgyírókat? - érdeklődtem. Modorom változatlanul higgadt maradt.
Veronika elpirult.
- Mindez mellékes…
- A Nő - közölte Bellozzi, különös lassúsággal ejtve ki a szót.
- Nocsak - közeledtem Veronikához. - A Nő…
A leány oly pirosra váltott, mint a blúz, mit viselt.
- A pezsgő kellemesen jeges - jegyeztem meg. - Nem inna mégis?
Bellozzi türelmetlen mozdulatot tett.
- Ne könnyelműsködjék, kérem. Meglehetősen súlyos váddal illettük az imént. Mit szól hozzá?
- Van jogom szólni valamit? - néztem Bellozzira.
- A polgármester úr… tekintettel a Törley család érdemeire s a pénzre, mellyel városunk megújulását támogatták, nem óhajtja azonnal rendőrkézre adni magát. A mai nap még a magáé. Keresse föl a legjobb ügyvédeket. Búcsúzzon el a művésznőtől. Vagy tegyen, amit akar, de…
Bellozzi az arcomba hajolt, úgy suttogta:
- ...ne igyekezzék megszökni. Figyeljük. Sokan.
Biccentettem. Aztán szó nélkül felhajtottam a pezsgőt.
A tanácsos a fejébe nyomta a kalapját. Karon ragadta a leányt, és kifelé indult.
- Veronika! - kiáltottam utánuk.
A leány megtorpant, ám nem pillantott hátra.
- Kiskegyed hallgatózott a lépcsőházban, mikor a tanácsos úr kikérdezte Clarissimát?
Veronika rám emelte büszkeségtől fénylő zöld szemeit.
- Valakinek tudnia kellett, hogy Rákosy nem írt színdarabot Hamis szerelmesek címmel - jelentette ki, majd követte Bellozzit a folyosóra.

Alig illant el a szobából a Veronikát övező gyenge levendulaillat, nyílt az én édes, holdfényű nőm hálótermének ajtaja. La Clarissima kócosan és álmatagon került elő.
- Járt itt valaki? - szimatolt a levegőbe.
Szorosan magamhoz öleltem. Selyemköntösének hűvöse jólesett a tenyeremnek.
- Csupán Bellozzi. Hírül hozta, hogy holnap reggel már a börtönben ébredek - fogtam ujjaim közé a csöpp állat, melynek közepén bájos gödröcske ült.
- Uram Jézus! - La Clarissima meghökkenve bámult rám. - Nem tehetik!
Megcsókoltam a gödröcskét. A nő remegő ajkai szóra nyíltak.
- Toni… én szeretem magát!
Úgy szorítottam, hogy alig sem kaphatott levegőt.
Én, a Pezsgőherceg megannyi asszony lelkét s testét birtokoltam már. Ismerem a nőket a könyökhajlatuktól a bokájukon lüktető haloványkék erecskéig. Csalhatatlanul megítélem hát azt is, mikor cseng hamisan a hangjuk.

Ezért kérem Magát, tanácsos úr, hogy ne folytassa a nyomozást, mikor halálomról értesül. Ám Magának, egyedül Magának (nos, a drága Veronikának talán még szólhat róla) tudnia kell, Martát nem én öltem meg. Mi több, bizonyos vagyok abban is, ki tette...

Azonmód bizonyos vagyok abban is, hogy az én életemnek itt vége szakad. Mert láttam az Ő szemében a konok elhatározást.
Ám én Törley Toni vagyok, a Pezsgőherceg.
Nem könyörgök, és nem vádolok.”


Bellozzi a papírra meredt. Akárhogy nézte, több sort nem látott rajta. Csupán a lendületről árulkodó, olvashatatlan aláírást.
- Én ezt nem értem - közöltem vele, hisz a válla fölött átpillantva a levél minden egyes betűjét olvastam. - Hát a művésznő nem szerelmes beléje?
Mara, ki tündöklő öltözékében szintúgy a társaságunkban tartózkodott, felkacagott. Nevetése felkeltette a Vígszínház előcsarnokában várakozó tömeg figyelmét.
- Ne butáskodjék, Veronika! La Clarissima egyedül az ovatióba szerelmes. Azt beszélik némely körök, hogy a kedves papa 2 új automobillal is fizetett a direktornak, hogy leánya a színpadon állhasson ma este.
Bellozzival egyszerre kiáltottunk föl.
- Automobillal???
Mara csodálkozón tekintett ránk.
- Naturellement, drágáim. Schlaagenis Konstantin automobilokkal kereskedik.
Szívemre szorítottam a kezem.
- Schlaagenis? De hát… Kéry…nem?...Művész... név? - dadogtam, meglehetősen ostobán.
Bellozzi a homlokát ráncolta.
- Tehát így… Ő tette. S a Pezsgőherceg ráeszmélt. Ám nem akarja elárulni…
- Schlaagenis tette? Mit? Miért? - faggattuk a tanácsost egymás szavába vágva.
- Óóó… Nem Schlaagenis. Hisz őt tucatnyian látták akkoron éjjel. Hanem… Hallgassanak ide! - suttogta elfehéredve. - Schlaagenis pénze fogytán. Megannyi rendelt automobil maradt a nyakán. Ez okból pályázott…
A homlokomra csaptam.
- A nagybudapesti taxikompetíció! Ő volt hát a másik jelölt! Marta Gábor halála után… az egyedüli!
Mara a fejét csóválta. Fülében szabálytalanul himbálózott a smaragdköves függő.
- Ám ha Schlaagenist oly sokan látták, akkor ki…

Nem folytatta, mert a tömeg elcsöndesült. Lábujjhegyre állva megláttam a Vígszínház egyik kiöregedett primadonnáját, ki így szólt a tömeghez:
- Sajnálattal kell tudatnom a mélyen tisztelt nézősereglettel, hogy ma estéli színielőadásunk főszerepét egy új, ám üstököshöz hasonlatos tehetség, Fedák Sári vette át. A meghűlésben szenvedő Kéry művésznőnek mindnyájan kívánjunk jobbulást!

A rémisztő éjjelt borongós hajnal követte. Fáradtan, szakadozott lélekkel hajtottam fejem a párnára. Még hallani véltem, ahogy a rikkancs a reggeli lapok sensatióját harsogja:
- Hihetetlen tragédia! Országos gyászhír! A Pezsgőherceget ma éjjel halálra gázolták!

péntek

200 ló ereje - 2. rész


Bellozzi távozott. Ahogy a kilincs nyelve kattant, én rárogytam a kanapéra. Remegő kezemben meg-megbillent a konyakosüveg. Innom kellett.
Marta Gábort elgázolták, s körülöttem szorul a hurok! Hisz ki az e nyomorult városban, ki utolérhetni képes az ő 138 sebességű csodagépét? Hát a Pezsgőherceg, a hírhedett automobil kompetitőr! Kiről minden átkozott újság megírta, micsoda Mercedes ördögmasinával süvít a Váczi körúton! S ki ostoba mód éppen arról panaszkodott, hogy minő dicsekvéssel sértegette őt a hullává lett Marta!
Oh, az áldott, rafinált asszony. Ő már olvasta a híreket, és bölcsen előbbre gondolt. Nélküle most ugyan hová lennék? Ülnék zavart elmével a rendőrség kedélyes szállodaszobájában, lakatok alatt.
Rohantam is az én Clarissimámhoz, hogy lerójam hálámat.
Ám ő nem volt magában. Pompás vígszínházi öltözőjét, honnan örökkön párolgott kifelé a francia parfume illata, egy férfival osztotta meg.
A vadállatok bosszúszomja szállta meg testemet egy percre. Majd rádöbbentem, hogy csupán a direktor az, kivel vitatkozik. Valami pénzeket emlegettek, mit nem értettem. La Clarissima fényesen elélt abból, mit dúskáló atyja az ő számára nyújtott. Magam is örömmel gondoskodtam volna róla élte végéig, ám ő még apró ajándékokat sem fogadott el.
Nem érdekelt most semmi más, csak hogy magamhoz ölelhessem, s ujjaim elvesszenek vörösbarna hajában, aztán tovasimuljanak a porcelánszín nyakszirtre…
Később idegesen szívta egyik cigarettjét a másik után. Ám nem mondta, mit disputált az igazgatóval.
Míg asszonyom az Európa halljában atyjával telefonozott, én széthajtottam a friss lapot. A harmadik oldalon ez állt:
„Az aradi automobilgyár birtokosa immár kiesett a budapesti taxikocsi árversenyből! Marta Gábor szörnyű végzete egyetlen esélyest hagyott csupán!”
Ó, minő balszerencse! A főváros által titokban tartott utolsó árversenyzőt tucatnyian látták Marta Gábor holtának idején szorgosan munkálkodni, kik esküvel is erősítik vallomásukat, ahogy olvastam.
Fulladoztam a gyanú ölelésében. Döntöttem: este a szokott időben újra nekiindulok első szerelmemmel, Mercedessel, s addig szelem a kilométereket, míg újólag vissza nem nyerem józanságomat.
La Clarissima égkék tekintetében még sosem tükröződött így az aggodalom. Ám én megcsókoltam a borpiros szájat, melyet egy egész város vágyott, és vállat vonva odahagytam.
200 ló erejét akartam irányítani. Ha őket kormányozhatom, az életemet is bírom. S megmenekszem majd a vádaktól. Én, Törley Toni, a magam erejéből.
Jól meghajtottam lovaimat. Végül az Üllői út kezdetén, szokott célomnál megálljt parancsoltam a gépnek. Levettem a sapkát és a szemvédőt. Hogy végre tisztán láthattam az éjszaka oly szánandóan száraz Danubius kutat, s a csillagokat is, odalibbent mellém egy furcsa, rövid hajú barna leány.
Előbb el akartam hessenteni mint rossznőket szokás. Erre csúfondáros mosoly támadt keskeny arcán, s zöldes szemében csalafinta fény villant.
- Törley nagyságos úr, én nem vagyok az a fajta – közölte velem józan hangon. Kiejtése némiképp vidékiesnek ízlett. – Csupán azért merészelem magát zavarni, hogy mint nevezetes versenyzőnek aláírását kérjem e fotográfiára. Nagy tisztelője vagyok ugyanis. Édesapám gépmester, és ő mesélt nekem sokat magáról…
Tehát egy újabb rajongó lélek. Reámosolyogtam. Ösztönösen, mint leányokra szoktam volt.
Ám e leánynak meg se rebbentek a pillái. Hidegen méregetett, s nyújtotta felém a képet, mely engem ábrázolt egy győzelmem után.
- Kinek írhatom? – kérdeztem. Ő hosszú csend után válaszolt.
- Veronikának, ha kérhetem.
Átnyújtott egy ceruzát. Míg én sebesen reáfirkáltam nevemet a képre, megkérdezte:
- Hol lehet ily csodás masinát kapni? Tán a hetipiacon? – simította meg félve a forró fehér fémet.
Aznap még nem nevettem ilyen jóízűt.
- Bolond Veronika! Kérje meg a papát, hogy vizitáljanak Schlaagenis Konstantin kereskedőnél a Ferenc József rakpart és a Kalap utca sarkán. Ott aztán találnak egy-néhány kitűnő Mercedes automobilt. S ha magácska szebbet, jobbat szeretne – a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam, ám Veronika riadtan a hajához kapta ujjait -, akkor közölheti is óhaját Konstantin úrral. Ő majd hozat magának egyenesen Benzéktől. Olyan csodamobilt, amilyet csak kíván…
Igyekeztem mélyen a szemébe nézni (az ósdi routine!), ám a zöld szempár gyanúval vizslatott. „Bizonyára apácák nevelték” – jutott eszembe.
A leány, miután megkapta, mit áhított, kurtán jó estét kívánt, s elsietett.
Én pedig máris jobban éreztem magam. A szívem újra a helyén dobogott. Bizakodva néztem a jövendőt, s a Duna kőnimfáinak kellemdús formáit a szökőkút párkányzatán. Szerencsecsillagaim fölöttem ragyogtak az égen, legfőbb szerelmem mögöttem parkírozott, s a másik, a csodanő az Európa Szállóban várt – egyedül reám.

S másnap mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor szobám küszöbén megjelent Bellozzi s mögötte – Veronika!

(Folyt köv.)

vasárnap

200 ló ereje

Ennek a történetnek a végén lesz egy hulla. S az a hulla – én leszek.
De nem bánom, egy csöppet se bánom. Nem mondhatom, hogy a sorsom sovány volt sikerben és izgalomban. Magam választottam – és midőn választottam, tudtam, hogy soká nem tarthat az út, melyen indulok – szélsebesen!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!

(Folyt. köv.)





Hazai újság

Az imént kipillantottam az ablakon. Hat óra. Az Octogon már homályba borult, tejköd borong fölötte. Csupán az Abbázia ablakai sugároznak sárgán. Szívemet honvágy szorongatja. Kezembe veszem hát a levelet, a’ melyből sült gesztenye és rózsaillat árad. Ó, Annuska, hűséges lelkületű kebelbarátnőm! Beszéld el, mily történések forognak az ó-kanizsai publicum száján! Mily apró s cseprő gondok rágják a nép sekély lelkét!

Drága, messzire szakadott Barátném!

Tudom, a csekélységek, melyek kicsiny városunkban s jelentéktelen magammal esnek meg, Teneked, ki a nagy Buda-Pest sürgő életébe merítkeztél, nem igen kötik le majd figyelmedet, mást mégsem igen tehetek, mint hogy beszámolok ezekről. Kérlek, nézd el felszínt bolygató fecsegésem, s szórakozz rajta inkább.
Minálunk, a Vékony házban leginkább én kerültem a középpontba, mivel az én Péterem sürgetni kezdte egybekelésünket. Mit mondotta, nem kívánja szeretett menyasszonyát, ki közel s távol legragyogóbb a Bácskában (ő állítja ezt, Te is tudod, nekem nincs ily emelkedett véleményem külső s belső becseimről), oly városban prédául hagyni, hol minden nap egy szűzleány vérét veszik kegyetlen gyilkosok. (Mint láthatod, a szegedi sajtó jócskán elferdítette a tényeket. S habár az események valósággal rémisztőnek tűnnek több hét távolságából is, azért városkánkban a biztonság és a quietas lett immár az uralkodó. Reménylem, a Te lelked háborgó hullámi is elültenek…) Nászunk preparátiói meglehetősen sújtanak. Szerdától péntekig Szegeden rostokoltam, csak hogy édesanyám megtalálja azt az öltözéket, mi legjobban illik hozzám a frigy napján. Ezer és egy tüllös, brüsszeli csipkés csodát reám adtak, s nekem már az első is elnyerte tetszésemet, de anyám, mint tudod, nem az a személyiség, ki könnyen meggyőzhető… Így nem kevés szenvedésembe került, míg olyan öltözékre leltünk, mi semelyikőnk ízlését nem bántotta. Ez egy igen egyszerű darab; ha kezed ügyébe kerülne a Hymen című katalóg, a negyedik oldalon megtalálhatod. Egyenesen folyó, lágy hullámokat vető selyem, csipke s más fölöslegek nélkül. Édes jó istenem, a kalapválasztás még hátra van!
Tudom, nem hallod örömmel, ám inkább halld tőlem, mint bárki mástól. Rosenberg Léna szánandó költeményeit valóban kiadják, valamely pesti nyomda sajnos. Ne bántódj meg, de magam már kételkedni kezdtem abban, vajon valóban helyes-e ítéletünk, s véljük gyermeteg próbálkozásnak a Léna munkáit? Nem lehetséges, hogy valóban rejlik bennök olykor tehetség?
Á propos! Mindenképpen küldd el legfrissebb költeményeidet! Lángolón érdekel, miként foglaltad rímekbe az effectust, mit a metropolis keltett rezonáns lelkedben.
Még egy kicsinység! Városkánkban soha sem tapasztalt tűzzel űznek manapság egy játékot a fiatalemberek. (Mi több, olykor megesik, Timon atya is csatlakozik, mi a nézők közé szép szám női tagságot invitál…) Még sosem láttam hasonlót: egy labdát kergetnek érthetetlen hévvel, mit kapunak nevezett négyszögletre kifeszített hálóba kell juttatni. Mikor meséltem e frissen támadt őrületről az én Péteremnek, nem győzött kikacagni. Azt mondja, e sportot már régóta kultiválják, s nem érti, hogyan juthatott el ily késéssel Ó-kanizsára. Fótbálnak nevezik, mi Péterem fordítása szerént lábas labda.
Most azonban elköszönök Tőled, legkedvesebb barátném. Édesanyám már három ízben hívta fel figyelmemet arra, hogy megérkezett a kalapos. Isten segéljen!…
Írj mihamarabb! Számolj be mindenről!
Isten áldását és saját ölelését küldi neked gyermekkori társad,

Vékony Annus

Post s. Pistáról mit sem tudok. Oly annyira elzárkózik mostanság a nyilvánosságtól, hogy bizonytalan, nem utazott-e el. Talán éppen utánad?


A Vigadó az ó-kanizsai Népkertben (Erzsébet-liget)


szerda

Mara, a nagyvárosi Miss

Különös kaland az angol toalet! Sosem láttam még efféle szerkezetet, s a Veritas nővértől tanult illendőség is tiltja, hogy hosszan értekezzem e tárgyról, de annyit mindenképpen föl kell jegyeznem: fölöttébb elmés és practicus találmány! A fürdőszobában találkoztam vele, mely szoba, hála az én drága édesapámnak, már nem újdonság egy magam szabású vidéki leányzónak sem. Ó-kanizsán az agrárius réteg bolondnak nézte édesapámnak, miért e luxushelyiség egy egyszerű házba. Ám ő nem engedett. Mióta Vékony doktornál találkozott a fürdőszoba intézményével, kikötötte magában, hogy az ő hajlékában is lesz. S lett is!

Sterlitzék 5 szobás lakásában természetes mód a fürdő is különb, mint a vidék kies városkájában. Az a sok illatos szappan! A bódító parfümvizek! A rózsás csempe! S az aranyozott lábacskákon álló kád! Hálás vagyok Marának, amiért használnom engedte mindezeket.

Minő hölgy Mara?

Mara csodás, Mara finom, Mara mint sodró hurricane Amerika steppein. Be kell vallanom, előbb ruhái ejtettek ámulatba. Mara nem csak a roskatag mamák ösztövér hátsóján lekonyuló tournure-t kacagja ki, hanem az úrihölgyek derekának kegyetlen börtönét, a fűzőt is. S ami különös szenzáció, van öltözete, mit csak férfiak mernek viselni: a nadrág! Mikor ámuldozva reákérdeztem, nem teszik-e szóvá revolutiós ruhaneműit a magas, de jól tudjuk, éles nyelvű körök, Mara csak vállat vont.
- Már utánoznak is! - mondta.
Én azonban tudom, hogy a különös öltözék magától még nem ösztönzi az úribb közönséget másolásra. Ha Mara kedélye nem lenne ellenállhatatlan, egyszerre merész és okos, udvarias és éles, titokzatos mosolya nem bűvölne el egyként férfit s nőt, csak kikacagnák a styljét. De Mara elragadó, s ami az én szememben különösképp számít, Mara minden érdemes könyvet elolvas. Az imént is ajánlott nekem egyet, azzal, hogy az én conservativ világnézésemnek bizonnyal jót tenne az író, ki egy német bölcselő, valami Niche.

Mara tehát személyes symbolumommá lett. De nem feledem azért a drága Annuskát, ki lelkem jobbik fele, és kinek levele igen földúlt, mivel hírt adott annak a kínrím-tudós mimózának, a Rosenberg Lénának nyomdából frissen kikerült verseskönyvéről.
Igyekszem azért megnyugodni. Hisz nem Léna az, ki reggelenkint az Abbázia hírességeit figyelheti, hanem én, Dávid Veron, a parasztleány!

vasárnap

A nyolcszögletű tér

Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?

És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.

Hogy hol vettem lakást?
A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.

Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.

(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)


Az Oktogon a földalatti állomásával



Az első nap Nagy-Budapesten

(Dávid Veronika naplójából)

Mikor helyemet elfoglaltam a sebesen nekiinduló vonaton, és hőn szeretett bátyám, Dávid József kedves vonásait elnyelte a távolság, furcsán és sebesen megdobbant a szívem. Titkon arra számítottam, hogy a szomorúság vesz majd erőt rajtam, ám legnagyobb meglepetésemre nem így történt.
Az érzés, mi bensőmet színültig töltötte, nem a fájdalom volt, hanem az izgatottság. Izgatottság, melyet a székesfővárosba utazás, s az ottani életem ismeretlensége váltott ki belőlem.
Midőn tehát rájöttem, nem a bánat, hanem a várakozás vett lakást a szívemben, megnyugodva szorítottam meg kézitáskám fogantyúját (Kökényné nyomatékosan felhívta figyelmemet a mindenünnen előbukkanó tolvajokra), és boldogan készültem a kalandokra, melyeket az út során elibém sodor az élet.
Az első avantúra már Szegeden érkezni látszott. Másodosztályú fülkémben ugyanis elhelyezkedett egy úr, ki láthatóan sokkal nagyvilágibb élethez szokott, mint én. Öltözéke kifogástalan volt, sétapálcájának végét minden bizonnyal hegyikristályból faragták (még nem volt szerencsém látni hegyikristályt, de érzésem szerint ez az volt, mi más is lehetett volna), keménykalapja vagabundusul állt a fején.
Egy idő múltán észrevettem, hogy titokzatos, kémlelő pillantásokat vet irányomba.
Eszembe jutott Kökényné számtalan tanácsa, mellyel az ifjú hölgyekkel faragatlanul intim viszonyt kezdeményező férfiaktól óvott, kik az erőszaktevéstől sem riadnak vissza! Bár szívem a torkomban dobogott, magamban összeállítottam egy kisebb beszédet, melynek hidegsége és megvető stylusa bizonyára visszarettenti majd a gazembert az intimus próbálkozásoktól.
Kecskeméthez közeledvén a férfiú szóra nyitotta ajkát.
A torkom kiszáradt.
- Isten áldja! - mondta, s leszállt.
Így őriztem meg tehát tisztességemet.

Nem számoltam, hány óra telhetett el, míg irtóztató sebességgel végigszáguldottunk az aranyos búzakalászokat ringató, szép magyar Alföldön. Bőtermő földet eleget láttam már otthon, Ókanizsán (nincsen is zsírosabb fekete föld a világon, mint ott), sokkal inkább magához vonzotta figyelmemet a házak, gyárak, telepek egyre sűrűsödő tömege.
Nagy-Budapesthez közeledtünk.
Szemem nagy gyönyörűséget talált a metropolis közelségét sejtető jelekben. S kissé aggódtam is, várni fog-e a Nicolettiék cselédje az indóháznál. Egyedül félelmetes lesz a nyüzsgő tömegben...
A gőzvonat alig tűrhető sikoltással fékezett le a Nyugati Pálya-udvar sínein. Kitekintettem az ablakon, és elállt a lélegzetem a hatalmas, jövő-menő emberáradat láttán. Kalauzok, vasúti emberek, kalapos hölgyek, bajszos, fess urak tarka tömege lepte el a peront.
Hogy találom itt meg a cselédlányt?
Hogy boldogulok egyedül?
Elnyel-e a nagyváros félelmes, tágra nyitott torka?


hétfő

Az Est, a századelő Blikkje

Sétapálcás úriemberek lesik kíváncsian, milyen friss hírrel rukkol elő Az Est, Miklós Andor 1910-ben alapított lapja, amit akkoriban boldog-boldogtalan (s köztük a mi Veronunk) is olvasott.

Hulla a templomban - A fekete zongora 11.

A könyv, amelyben holttestek és Ady-versek sorjáznak sűrű egymásutánban, ahol a boltoskisasszony mindenbe beleüti az orrát, ahol apátplébánosra és kéjnőre egyaránt a gyanú árnyéka vetül, ahol egy vak kántor orgonázza a Végzet Melódiáját - nos, e könyv, A fekete zongora elhagyta a nyomdát, s frissen, festékillatúan várja, hogy a mulatságra és izgalomra vágyók mihamarabb kézbe vegyék.
Míg egyezkedem a forgalmazókkal, 2000 Ft + postaköltségnyi (540 Ft) áron egy levéllel itt megrendelhető: feketezongora@freemail.hu(a boltban 2590 Ft lesz), személyesen természetesen csak 2000 Ft-ért vesztegetem.
Ha a nyári hőséget némi könnyed borzongással enyhítenéd, szerezd be A fekete zongorát mihamarabb, mert egyes rajongók, bizony, nem szégyellik ötösével rendelni!

És akkor az utolsó idézet (a blog Dávid Veronika naplójával folytatódik majd):


A ragyogó szombat reggelt Timon atya azzal szándékozott tölteni, hogy másnapi prédikációját gyakorolja. Magához vette a nagytemplom kulcsait, laudeturt köszönt Márk atyának, és meghagyta neki, hogy ha semmiképp sem nélkülözhetik, a templomban keressék. Aztán a kései rózsáktól illatos templomkerten át Isten hajlékába sietett.
Timon atya ugyan gyakorlás nélkül is képes volt tökéletes szentbeszédek előadására, de szeretett az üres templomban időzni. Ahogy végigsétált a nemrég épült kereszthajón, az oldalajtótól a szószékig, még érezte az előző esti ájtatosság alatt szétterjedt tömjén egyszerre fojtó és bódító, egzotikus illatát. A ragyogó októberi nap átsütött a színes üvegablakokon, és a Szent Andrást kezében andráskereszttel megörökítő ablak zöld, barna és aranyszínű fényfoltokat festett a templom kövezetére.
Timon atya fölkaptatott a lépcsőn a szószékre. A testmozgás csöppet sem esett a nehezére: még csak krisztusi korban járt, és atletikus alkattal áldotta meg a Teremtő. De mindez háttérbe szorult lágy, átszellemült arcvonásai mögött. A zárdaiskolában, ahol hit– és erkölcstanra okította a lányokat, népes rajongótábora méltán nevezte röviden csak Angyalarcnak. Ez az arc valóban hasonlított szép Helénáéhoz, aki Homérosz szerint görög hajók ezreit volt képes megindítani, azzal a különbséggel, hogy Angyalarc nem hajókat, hanem Ókanizsa asszonyainak százait vette rá, hogy a legjelentéktelenebb litániára is buzgón eljárjanak.
– Ilyen lehetett Szent János, a kedvelt tanítvány! – szokta suttogni aléltan Bernát Böbe Annuskának minden egyes mise kezdetén, amikor Márk apátplébános tömzsi figurája mögött feltűnt a délceg Timon káplán.
Timon atyának kicsit sem hízelgett ez a figyelem – ő természetesnek vette, hogy adottságai, melyeket csakis Istennek köszönhet (és amelyekhez ő maga csak holmi jelentéktelen hajnali fahasogatással, valamint a Madame Pompadour enyhén illatosított arckrémmel járult hozzá), a híveket Isten buzgóbb imádatára sarkallják.
– Ez az én mártíromságom – szokta volt mondogatni a leánytanítványoknak, persze csak ha az apátplébános vagy valamely tisztelendő anya nem tisztelte meg jelenlétével az órát. – Állandóan a hívők figyelmének kereszttüzében állni… nehéz kereszt az, leányaim!
És erre a kereszttűzre készülve kezdett bele most is a másnapra szánt prédikációba, az üres templom színe előtt. Tehetséges szónok volt. Intelmeiben úgy sűrítette a hitbéli buzgalomból fakadó tüzet és a jámbor alázatot, hogy ha a megnyerő külső nem terelte volna el a hitközség figyelmét, a hangja is elegendő lett volna a transzszerű áhítat kiváltásához. Ráadásul az üres templomban hangjának adottságai most még inkább érvényesültek. Timon atya csukott szemmel élvezte saját mondatainak lejtését.
Egyszer csak szöget ütött a fejébe valami, és abbahagyta a szenvedélyes szónoklatot.
– Vajon miként hangzanak szavaim a templom egy másik pontjáról? Lehet, hogy még zengzetesebbek? Lehet, hogy a szószéket fedő bársonyfüggöny csökkenti a hangom áradását? – morfondírozott.
Leszaladt a szószék lépcsőin, átvágott a bazilika méretű templomon, és a kórus felé vette az irányt. Kulcscsomóján megkereste az odavezető ajtó kulcsát, és a zárba illesztette. De elfordítani már nem tudta.
Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor – sikertelenül. Ekkor eszébe jutott valami.
Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó szélesre tárult.
– Ellátom a baját a harangozónak. Ez már nem az első alkalom, hogy… – mérgelődött, de abbahagyta. Olyan különös csönd uralkodott a lépcsőházban, hogy Timon atya önkéntelenül is arra gondolt, talán elrejtőzött odafent valaki, és most visszafojtott lélegzettel lapul valahol.
Lelassított léptekkel folytatta fölfelé az útját. Váratlanul azonban belerúgott valami kemény tárgyba.
Megállt, lehajolt.
Egy könyv volt az. Fölvette, és belelapozott.
– Ady Endre. Vér és arany – olvasta fennhangon. Aztán kisilabizálta a puritán rajzú ex librist a könyv belsejében.
– Rosenberg. Nahát. Mit keres a rabbi holmija a katolikus templomban? – töprengett.
Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit. Valamit, ami mozgott.
Lassan felnézett.
– Szent Isten! – kiáltott, és halálra vált arccal meredt az elébe táruló látványra.
Néhány méterre előtte a vak kántor élettelen teste himbálódzott a harangkötélen.

Felakasztották.

kedd

A fekete zongora 10.

Veron azonnal meg is osztotta a bölcs férfiúkkal jövetele okát.
– Zsike néninek remek ötlete támadt a gyilkossággal kapcsolatban. Mivel ő éppen akadályoztatva van a Nagyvendéglőben…
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?
– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten.