De nem bánom, egy csöppet se bánom. Nem mondhatom, hogy a sorsom sovány volt sikerben és izgalomban. Magam választottam – és midőn választottam, tudtam, hogy soká nem tarthat az út, melyen indulok – szélsebesen!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése