hétfő

JOHN LE CARRÉ: 1931-2020

MEGHALT JOHN LE CARRÉ.

Az Árulás (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) első fejezeteinek egyikében Jim Prideaux, az elárult és szó szerint hátba támadott néhai terepügynök egy baglyot talál az osztályteremben, a kéménynyílásban. A bagoly haldoklik: megperzselődött, beszorult, és fulladozik a füsttől. Jim gondolkodás nélkül cselekszik. Megmenti az állatot a haláltusa kínjaitól – szakszerűen kitekeri a nyakát, és szépen összecsomagolva a szemétre dobja.


Ez az elsőre fölöslegesnek tűnő kis epizód akkor nyeri el valódi jelentését, amikor a regény utolsó lapjain valaki, ezúttal a regény egyik főhőse pontosan ugyanilyen halált hal: nyakát törik, és a szemétre dobják. Erőszakos halálának persze jó oka van. Ez az alak ugyanis olyan, rendkívül veszélyes helyre fészkelt, ahol semmi keresnivalója nem akadt. Le Carré Karla-trilógiájának világában az efféle döntések többnyire ugyanazzal a következménnyel járnak. De elhamarkodott lenne kijelentenünk, hogy ezekben a regényekben a halál a büntetés eszköze lenne; azaz, hogy aki rosszul dönt, az halállal lakol. Le Carrénál ugyanis nemcsak ritkán adódik lehetőség a személyes döntésre, hanem a helyes-helytelen jelentése is csaknem üres – mert éppen az az egyik legfőbb dilemmája ennek a szürkén gomolygó, morzsálódó világnak, hogy van-e bármilyen szilárd talaj, arkhimédeszi pont, ahonnan az erkölcs meghatározható, a jó és a rossz körvonalazható, a tettek igazolhatók. Létezik-e olyan tükör, amiben az igaz és a hamis színről-színre megmutatja magát?

Az ügynök annak az embertípusnak a metaforája, aki lemond az egyes tettei fölötti döntés jogáról, és ezzel a kezdeti elhatározással alárendeli az életét egy választott ügynek. Az Elv hitelesít minden lépést, az Elv gyújtja meg minden cselekvés fölött az igazság glóriáját. Az Elvért halt halál igaz és dicsőséges; az Elv elárulása a legfőbb gaztett – legalábbis azoknak a szemében, akik az életüket erre az elvre tették föl. Ebben a tekintetben a trilógia végére azok az Elvek, amiért a szovjet és a brit kémek harcba szállnak, kiegyenlítődnek – egyenlőképpen kiüresednek. Ez a trilógia fejlődéstörténete, és egyben a főhős, Smiley saját Bildungsromanja.

Az Árulásban a Körönd alapelvének (ami egyáltalán nem a demokráciába és a nyugati civilizációba vetett naiv hit, hanem a britségnek, ennek a nehezen körülírható, Etonnal és Oxforddal körülbástyázott birodalmi becsületkódexnek a vallása) az elárulása még valóban bűn, olyan bűn, amit meg kell büntetni. „Maga szerint a célban nyilván foglaltatik benne az erkölcs. Csak hát az a baj, hogy nem olyan könnyű megmondani, mik is az ember céljai. Főleg, ha brit az ember” – szembesíti Smiley-t a problémával Lacon, a diplomata. Smiley ekkor még rendíthetetlen, de a későbbiekben neki is számot kell vetnie a brit tízparancsolat múlékonyságával.

Mert a folytatásban már alapjaiban rendül meg az Elv létjogosultsága. A Hajsza egyszerre szeretetteljes nekrológ és kíméletlen végítélet az úgynevezett brit identitás, a gentleman-vallás hitele fölött. Küldetése (a birodalmi végeken való dantei bolyongás) során nemcsak a főszereplő, Jerry Westerby veszti el fokozatosan a hitét, hanem az ő sorsán keresztül maga Smiley is megcsappant illúziókkal lép át a harmadik történetbe.

A Csapdában aztán elhatalmasodik az illúzióvesztés, és univerzálissá dagad a hitetlenség. A történet két szálon fut: egyrészt ismét csak Smiley nyomába eredünk, aki egy régi barátjának, az első pillantásra az elveiért, de valójában csupasz személyes érdekből meggyilkolt emigráns exügynöknek akar igazságot szolgáltatni, no persze már rég nem a Körönd elvi képviseletében – a Körönd elvei névleg most is ugyanazok, de ezek az értékek már egészen mást jelentenek, mint Smiley idején. A másik történet Marija Andrejevna Osztrakováé, az emigráns öregasszonyé, aki nem mellesleg az egyik legemlékezetesebb Le Carré-figura. Osztrakovát (akárcsak Annt, Smiley imádott és hűtlen feleségét) nem érdeklik az eszmék, amelyekre a szereplők jó része az életét is képes föltenni. Osztrakova saját törvényei szerint cselekszik, kizárólag az érzései vezérlik, és amikor az élete veszélybe kerül, ösztönszerűen, puszta életszeretetből kezd küzdeni érte – számára ez az első és utolsó cél, életben maradni. („Az életben maradás művészete elsősorban a határtalan gyanakvás képességén nyugszik”, mondogatta Jim Prideaux. Őt egy hátlövés tanította meg arra a bölcsességre, ami Osztrakovánál egyenesen életmóddá fejlődött.) És lassan Smiley is fölfedezi, hogy nagy ellenfele-ellenpólusa, Karla fanatikus elvhűségét is aláásták saját személyes (hogy ne mondjuk: szívbéli) érdekei. A fölötte aratott győzelemnek pedig semmi köze világrendekhez, nagyszabású etikákhoz, becsületkódexekhez és civilizációkhoz – leggyőzni Karlát azt jelenti, hogy egy elvhűségben megőszült férfi is megtörhető a saját legbensőbb, eszméktől érintetlen érzelmei által. Az Árulásban Karla (és nem a szovjet világrend) vezette félre Smiley-t azzal, hogy a másik érzelmi kiszolgáltatottságából fegyvert kovácsolt. Smiley (és nem a demokrácia, sőt, még csak nem is a brit becsület) mindössze eltanulta Karla módszerét. Így aztán ebben a győzelemben semmi fenséges nincs. Smiley diadala nem több, mint apró fekete tintapötty a hosszú történet végén.

A Karla-trilógia tehát egy veszedelmes, kanyargós és messzire vezető utat jár be: az Árulástól indul, és a Tagadásig jut. A történet (és egyben Smiley élete) végére megtanuljuk, hogy minden eszme illúzió, és elvekért halni végzetes naivitás. Mire befejezzük, elrongyolódott ruhadarabokként foszlik le rólunk minden színes, csillogó meggyőződés, hogy a legszemélyesebb indítékainkon, az irányíthatatlan, csapodár érzéseken és az ösztönökön túl ne maradjon semmink.