Volt egyszer egy hangjátékpályázat, amire támadt egy ötletem, és addig-addig gyűjtögettem a hivatalos papírokat, a közreműködőket, a pályázati anyagot, hogy egészen váratlan fordulattal nyertem pénzt az előre megírt rádiós szövegkönyv megvalósítására.* És ez akkor is öröm volt, utólag még nagyobb, mert tavaly szokatlanul sok szövegem maradt kényszerűségből fiókban (forgatókönyvek, szinopszisok, drámák, egy regény harmada stb.), a HÁTORSZÁGból viszont rádiójáték készült, ami január 1-én el is hangzott az éterben.
Sok és sokféle örömet okozott ennek a hangjátéknak az elkészítése. Azt hiszem, a legjobban mégis arra vagyok büszke, hogy általa méltó munkát és fizetséget szereztem más embereknek, ami egyrészt általánosságban is ritka dolog, másrészt meg nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.
Az alábbi nem azonos a rádióban elhangzott 55 perces változattal. Ez a teljes, 70 perces "rendezői" verzió. Magyarkanizsán írtam, Zentán próbáltuk, Csantavéren vettük föl, úgyhogy 100%-ban made in Bácska.
Remélem, tetszeni fog neked.
Tartalom:
1918 ősze. A férfiak még nem érkeztek haza a frontról, így Tiszabács még néhány hétig az asszonyok városa marad. Egy értékes hadifogoly váratlanul meghal a hadikórházban. A kórházat vezető apáca végére akar járni az ügynek, mielőtt az antant bevonul.
Szereposztás:
Sok és sokféle örömet okozott ennek a hangjátéknak az elkészítése. Azt hiszem, a legjobban mégis arra vagyok büszke, hogy általa méltó munkát és fizetséget szereztem más embereknek, ami egyrészt általánosságban is ritka dolog, másrészt meg nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.
Az alábbi nem azonos a rádióban elhangzott 55 perces változattal. Ez a teljes, 70 perces "rendezői" verzió. Magyarkanizsán írtam, Zentán próbáltuk, Csantavéren vettük föl, úgyhogy 100%-ban made in Bácska.
Remélem, tetszeni fog neked.
Tartalom:
1918 ősze. A férfiak még nem érkeztek haza a frontról, így Tiszabács még néhány hétig az asszonyok városa marad. Egy értékes hadifogoly váratlanul meghal a hadikórházban. A kórházat vezető apáca végére akar járni az ügynek, mielőtt az antant bevonul.
Szereposztás:
Dévai Zoltán - Nyikita / rikkancs / harmadik beteg
Vukosavljev Iván - Dukai doktor / vasutas / második beteg
Rutonić Róbert - Prekajszki Péró kapitány / első beteg
Nagyabonyi Emese - Honória nővér / narrátor
Antóci Dorottya - Eszter
Lőrinc Tímea - Judit
Gál Elvira - Noémi
Krnács Erika - Ancilla nővér
Hangmérnök: Vörös Csongor
Vukosavljev Iván - Dukai doktor / vasutas / második beteg
Rutonić Róbert - Prekajszki Péró kapitány / első beteg
Nagyabonyi Emese - Honória nővér / narrátor
Antóci Dorottya - Eszter
Lőrinc Tímea - Judit
Gál Elvira - Noémi
Krnács Erika - Ancilla nővér
Hangmérnök: Vörös Csongor
Rendező, író, producer: Baráth Katalin
Készült a Médiatanács támogatásával, a Magyar Média Mecenatúra program keretében.
* Egészen jellemző módon nem a próbák, a felvétel vagy a rendezés volt a legdurvább epizód a munkafolyamatban, még csak nem is a számlák gyűjtögetése és a könyvvizsgálóval megejtett részletes elszámolás, hanem az, hogy találjak egy rádióadót, ami megfelel az előírásoknak, és hajlandó leadni a neki semmibe se kerülő műsort. (Erre a nyilatkozatra a pályázat leadásakor már szükség van.) Könyörögtem itt, könyörögtem amott, közben beszereztem egy olyan minősítő-ledorongoló elutasítást a Magyar Rádiótól, hogy épeszű ember az után soha egy sort nem írt volna le többet nyilvánosan. (Bőgtem egy kicsit, aztán dühös lettem, és csináltam tovább, végül csak összejött, így jártunk.)
Készült a Médiatanács támogatásával, a Magyar Média Mecenatúra program keretében.
* Egészen jellemző módon nem a próbák, a felvétel vagy a rendezés volt a legdurvább epizód a munkafolyamatban, még csak nem is a számlák gyűjtögetése és a könyvvizsgálóval megejtett részletes elszámolás, hanem az, hogy találjak egy rádióadót, ami megfelel az előírásoknak, és hajlandó leadni a neki semmibe se kerülő műsort. (Erre a nyilatkozatra a pályázat leadásakor már szükség van.) Könyörögtem itt, könyörögtem amott, közben beszereztem egy olyan minősítő-ledorongoló elutasítást a Magyar Rádiótól, hogy épeszű ember az után soha egy sort nem írt volna le többet nyilvánosan. (Bőgtem egy kicsit, aztán dühös lettem, és csináltam tovább, végül csak összejött, így jártunk.)
