Betyár vagyok!

(Apró adalék Az arany cimbalom születéséhez.)
A harmadik Dávid Veron-krimi, A borostyán hárfa megjelenése környékén már elevenen keresgéltem a következő témáját. Sok lehetőség átsuhant az agyamon, de ahhoz, hogy egy ötlet mellett képes legyek hónapokig lecövekelni, több kell, mint hogy első pillantásra jónak, alkalmasnak lássék. Szükségem van valami személyes élményre, kapcsolódási pontra is (ld. szenvedélyes érdeklődés).

A betyártéma korábban is megfordult a fejemben. Magyarkanizsa környéke hemzseg a Rózsa Sándort megéneklő folklorisztikus emlékektől, nem véletlenül, hiszen amikor egy betyár lába alatt forrósodott a talaj, elég volt átsurrannia a szomszéd megyébe. Üldözői ugyanis ritkán rendelkeztek hatáskörrel a szomszéd megyében - márpedig Ókanizsa csak egy ugrásra volt a hajdani Csongrád-Bács-Bodrog határvonaltól.

Két további mozzanatra azonban még szükségem volt, hogy kikössek a téma mellett.

Az egyik egy rokoni lakodalom, népes, igazi bácskai, két falu közt a semmiben, egy csárdaszerű helyen, hajnalig tartó táncos mulatozással. No nem a mulatozás volt a konkrét fejbekólintás. (És nem is a pálinka, pedig!) Hanem egy dal. Egy betyárokról szóló népdal, amire vacsora közben zendített rá a zenekar és a vendégsereg. És hát az élő néphagyomány engem eléggé szíven tud ütni (akár egy százéves kis cédula, ha kezembe foghatom - ne mondjátok el a történészkollégáknak, nem túl professzionális hozzáállás :)). Ráadásul ebben a dalban olyan élénk, mondhatni filmszerű sztorielemek vonultak el, hogy hirtelen egymásra kopírozódott a szemem előtt az éneklő rokonság és a megénekelt történet, amolyan szellemképesen.

A másik ösztönző fejbekólintás már a dal következménye volt. Amikor a könyvtárban olvasni kezdtem a kitűnő Minamizuka Shingo Rózsa Sándor-monográfiáját, kiugrott a szövegből az Ókanizsa. Kiabálni akartam, hogy hé, hát ez itt kész van, kitalálnom se kell, mert "meg van történve" - persze nem kiabáltam, az ember ne ordítson egy könyvtárban, az OSZK történettudományi olvasója közepén meg pláne ne.

Amikor arról faggatóztok, mikor jön a következő Dávid Veron, tudnotok kell, hogy én ezeket a mozzanatokat várom. Hogy a küszöbömre álljanak, és megmutassák magukat. Vannak már ilyenek, de egyelőre csak határozatlanul flangálnak a környékemen. Ha majd bekopognak, akkor tudom, hogy egymásnak szántak minket.

/A szóban forgó népdalt itt lehet meghallgatni, a saját, csöppet se sebestyénmártás előadásomban :) /

FINITO, THE END MEG A TÖBBI

Ééés ebben a pillanatban végére értem a történetnek.
Vagyis a kézirat első változatának.
Még egy betűt se olvasott senki belőle rajtam kívül.
Úgyhogy még egyáltalán nem biztos, hogy lesz kiadója :)

És nem, ez nem Dávid Veron, és nem is történelmi. De kriminek eléggé krimiszerű. Van róla mesélnivalóm (pl. hogy miért nem Dávid Veron, miért nem történelmi, hogy mire számítsanak a rendes, becsületes, hűséges olvasók, mennyire meredek a váltás, és hogy mennyire vagyok ettől berosálva, és hogy akkor egyáltalán miért csináltam ezt, miért KELLETT ezt csinálnom stb.)

De most, mindenekelőtt és végre:
alszom.

Jekatyerina Sztahanova

Van a közösségi oldalaknak, különösképpen a Facebooknak egy olyan hallgatólagos szabályuk, hogy az ember (pl. én) leginkább a sikereit plakátolja ki, na meg a mások botlásait, persze ez utóbbi valamilyen szinten szintén személyes sikerként könyvelendő el (értsd: "én sokkal okosabb vagyok, mint ezek").

Az alábbi poszt félig sajnos ezeknek az öndicsőítő tirádáknak a sorába tartozik, mivel arról számol be, ún. irodalmilag miket műveltem a 2014 februárjától idén februárig terjedő időszakban, beleértve ebbe drámákat, forgatókönyveket, regényeket. ÁMAZONBAN! vegyük figyelembe, hogy a) irodalmárkodni önmagában nem erény b) nem tudom, soknak számít-e a prezentált termés, szerintem valahol középtájon van, nálam sokkal sztahanovistább árnyalatú termelőerők is működnek a magyar szövegipar dűlein c) a lenti szövegdarabok jó része úgy készült pályázatokra, hogy végül nem lesz/lett belőle semmi. Az utóbbit nem annyira nyafizás gyanánt mondom, mert ebben az iparágban a semmi is valami, úgy értem, ilyen-olyan haszna mindig van, ha dolgoztatom a fantáziámat és a mondat- és történetszerkesztő, ööö, szerveimet.

Szóval ezek itt mind különböző darabok, forgatókönyvek, regények részletei (1-1). Amit nem mellékeltem, az egy jeligés pályázatra készült 60+ oldalas munka, ahol még nem volt eredményhirdetés, no meg az a 6-7 filmszinopszis, amelyek többsége elakadt valahol. Ja, és a novellák sincsenek itt, de azokból volt vagy másfél, szóval csak reszli az.

A lényeg, hogy némileg illusztráljam, mi zajlik a háttérben, miközben az előtérben 1 db megjelent regény, 1 db pályázaton támogatott hangjáték és 1 db szintén támogatott tévéfilmes forgatókönyv látszik, amennyire látszik. A tanulság röviden: gyakorlat teszi az élmunkást :) Valamint hogy a megvalósult kreatív munka mögött mindig van egy halom kudarcélmény, amivel az embernek (pl. nekem) lelkileg és/vagy anyagilag meg kell birkóznia.

Az új regényből 5.

Még egy bekezdésnyi ízelítő.
Valamint: kívánom, hogy 2015-ben az ideinél is több megrázó, felmelegítő, fejbevágó, megindító, vidámító, kalandteli, érzelemdús és fordulatos olvasmányra találjatok!

"Feljöttem a szobába, és megkerestem a fotót rólad, tudod, azt, amelyiknek a felét letépted és kidobtad, még mielőtt bárki, akár én is láthattam volna. (Én azért sejtem, ki hiányzik arról a képről.) Odavittelek a pislákoló villanykörtéhez, és alaposabban megnéztelek. Persze fiatalabb is voltál a fotón, mint most, nem kell hozzá tükör, hogy feltűnjön. Mégsem ez az igazán mellbevágó különbség. A képen fáradt vagy, a hajadat frissen nyírták katonásra, válladon valami puska, az öveden, külön tokban öles rohamkés. Akár egy fiú, aki túl korán lépett a seregbe, és húszas évei végére a borzalmak avatták volna az ezredesükké."

A kép forrása

Az új regényből 4.

"Csak állok a Dunánál, az összpontosítás, tervezgetés vagy aggodalom legkisebb igénye nélkül rugdosom a betondarabokat. (A frankoteuton adminisztráció, úgy látszik, soha nem akar sort keríteni a rakpart újjáépítésére, talán mert emlékeztetni akarnak, milyen pusztításra képesek a bombázóik.) Nehéz elképzelni, hogy itt valaha autók tülköltek-pöfögtek, és a pestiek nem az olcsó, benzinmotoros dereglyékre ugrottak föl, ha dolguk akadt északon vagy délen. Nem vagyok egyedül, mások is megragadják az alkalmat, hogy metsző hidegben kisétáljanak a folyóhoz, arcukat a felhőtlen őszi ég felé fordítsák, és pislogjanak a szürkésbarna hullámokon megcsillanó fényben."

A kép forrása

Az új regényből 3.

"Valahol valaki Loutain vezérkarában, Gombos Kirov tanácsadói vagy Gustafsson Juszef háziimámjai között csak arra vár, hogy közvetlen összetűzésbe kerüljek a hatalommal, összeugorjak egy adóellenőrrel, visszapofázzak egy Proos-féle őrvezetőnek, kihalásszák a csempészeimet a dunai választóvonal vámosai, és akkor, akkor állami használatba vesznek. Vagy nem tudom. De várnak valamire, bárcsak tudnám, mire. Addig nem tehetek mást, csak várok. Úgy, ahogy ők, türelmesen, meghúzódva a hatalmasok árnyékában."

A kép forrása

Az új regényből 2.

"Később persze belejöttem a várakozásba, talán túlságosan is, egész filmeket játszottam le a koponyámon belül, és valamiért mindegyikben szerepelt egy nő, mentazöld, kinyúlt pulóverben, derékig érő haját hátra veti, ahogy az asztal fölé hajolt, és akkor, egész finoman megmozdul az a karcsú, de erős ín a nyakán, rám néz, és biztos, hogy mosolyogni akar, de ilyenkor mindig történik valami a filmben, össztüzet vezényel egy norvég lovassági százados, Zsiga meglök, hogy induljak, most nem figyel a turulos házhoz kirendelt őr, vagy éppen csak felbukkan az a Célpont, nem is kell tudnom, kicsoda, sőt jobb is, ha nem tudom, csak lélegezz egyenletesen, és célozd meg a homloka közepét. Ilyenkor véget ér a film, a zöld pulóveres nő szétfoszlik. Bárcsak emlékeznék rá."

A kép forrása.

(Még újévig csepegtetek ilyesmit...)

Az új regényből

"A szuzukit, ahogy mindig, most is a földalatti járatában parkoltam le, az Operánál (elnézést, a Győzelmi Múzeumnál) hajtottam le, és úgy emlékszem, majdnem középen, az Oktogonhoz talán kissé közelebb találtam helyet. Odadobtam ötven centet Köpetnek, tartsa távol a sorstársait. Ahogy kikísért a beomláshoz a Jókai utcánál, feltűnt, mintha kevesebben követnének a sötétben. Megfordult a fejemben, talán mégis igaz lehet a híresztelés, hogy a francia diplomatagyerekek lejárnak lövöldözni a metrólakókra."

A kép forrása.

Íródik-írogatódik az új regény, a határidők nincsenek tekintettel az ünnepekre, de ehhez már hozzászoktam.

Gyarapodó szóállomány

Könyvtárban mindig könnyebb könyvet írni, ha valakinek kétségei vannak, próbálja ki bátran. Csak semmiképpen ne kérje el a wifi-jelszót, mert az bármely helyszín előnyeiből sokat lefarag.

Még mindig nagyon kísérletinek érzem a dolgot (komolyan, mintha valaki más írná a szöveget), de igyekszem nem megijedni, hajrá, hajrá, mondogatom serényen.

Így figyelnek engem a halott német filozófusok a könyvtárban:

Mégis megbotlik

A lónak négy lába van, nekem öt regényem, most viszont, hogy valami újba kezdtem, egészen olyan, mintha még sose csináltam volna ilyet. Nem tudom eldönteni, jól csinálom-e, tetszeni fog-e, és úgy egyáltalán: így kell-e regényt írni. Nem beszélve arról, hogy az előzmények (mármint egy viszonylag jól bejáratott regénysorozat) csak nehezítik a dolgom, mert 1. nem sok hasznát veszem a Veronnál szerzett gyakorlatnak, más a történet, és főleg nagyon-nagyon más a választott elbeszélésmód 2. be kell vallanom, ezúttal sokkal jobban aggaszt az olvasó várható véleménye, mint amikor A fekete zongorát írtam. (Sose jelentessétek meg a regényeteket! :))

5700 szónál tartok, és közben muszáj szünet nélkül arra biztatnom magam, hogy ne törődj semmivel, csak élvezd, ne állj meg mondat közben, csak írj, ne gondolj másokra, csak arra, te mit akarsz. Ami borzasztó önző képet mutat, de másképp nem megy. Elég lesz megijedni akkor, ha más is olvassa. Ugye?

A kép forrása.

Pótcselekvés no. 8692

Roppant alapvetőnek látszó felesleges dolgok, amiket az ember (én) regényírás helyett szerez be a regényíráshoz. A saját ütemtervem szerint kb. egyhetes csúszásban vagyok. És ez természetesen nem zavar. Most még!

Hat év, hat szabály

Igaz, hogy 2008-ban kezdtem írni az első Dávid Veron-történetet, de A fekete zongora legelőször 2009-ben jelent meg, azaz először ekkor olvashatták mások is. Idén minden remény szerint megjelenik a negyedik, címében cimbalmos Veron-krimi is, és mivel jövőre valami mást tervezek (ha egyáltalán valamit), most leszűröm e nagyjából hat év íróskodás már-már előremutató tanulságait.
Íme:

Az áldozat javában gépelt, amikor...

Az semmi, hogy javában írom a negyedik Dávid Veron-történetet, de lassan kezdek belejönni is. Ami persze nem jelenti, hogy ne találnám az idő nagyobbik részében borzalmasnak, amit eddig írtam, ezt viszont már megszoktam, általában addig tart, amíg a történet feléhez nem érek.
Önfegyelmi okokból nem a saját íróasztalomnál írok, hanem MUTATOM, hol:

Drukkoljatok, hogy ne keverjem Veront valami bődületes marhaságba - bár az már most biztosnak látszik, hogy ezúttal több ponton is szokatlan fordulatok fognak bekövetkezni... (folyt. köv.!)

Ó, és persze ha van pár ráérő percetek, gyertek ide regényekre tippelni egész adventben!

A konyhában

A barátian csípős tavaszi reggel szaga, na nem vendégszeretően, de a konyhában ücsörgő, krimiszerűen rejtélyes okokból már hajnalban álmatlanul pislogó ún. szerző (á, csak én vagyok) érzése szerint komfortosan keveredik az öblítőével és a kávééval, mert valamivel csak elütöm ezt az egy-két órát a hivatalos reggelig. Lassan a szavak is megfelelő (egyáltalán nem katonás) sorrendbe rendeződnek a fejemben, hogy elmesélhessem, miként is lesz az első ötletfoszlányokból bárki számára elolvasható, türkizkék borítós könyvtárgy. Nem annyira a leküzdhetetlen közlésvágy vezérel ennek a folyamatnak a közzétételében, inkább az, hogy többen és több ízben kérdeztetek ilyesmit tőlem.

Azt persze nem tudom megmondani, másnál (nálam sokkal tapasztaltabb és gyakorlottabb, más műfajokkal küzdő íróknál) hogy is kezdődik ez az egész izé. Az első mozzanat, ami rádöbbentett, hogy már megint regénybe kell bonyolódnom, talán az a két perc volt, amikor Bálint (kiadó és szerkesztő egy személyben) a tavalyi Könyvhéten a maga nem kimondottan szószátyár módján (némiképp remélem, hogy ezeket az intimitásokat most nem olvassa) azzal fordult hozzám, hogy még azon a nyáron szeretné elolvasni a következő történet szinopszisát. Másfél órás féleuforisztikus dedikálás és a puhító júniusi meleg hatására az ember ilyenkor könnyen bólogat. Na és ez az a könnyedség, ami a nyár következő heteiben aggodalmaskodó fejtöréssé, aztán papírcetlikre történetsodor-firkálgatássá, végül egy 8-10 oldalas, száraz, cselekményközpontú leírássá alakul át.

Volt pár ötletem, mielőtt a konkrét és kötelező gondolkodásnak nekiálltam volna, mert (ami egy wannabe századfordulóskrimi-írónál nem meglepő) folyamatosan piszkál a korszak iránti kíváncsiság, és rendszertelenül ugyan, de sűrűn forgatok témába vágó könyveket, egykorú memoárokat, hírlapokat. A türkizkék hegedű esetében első kiindulópontnak talán a századelő népi vallásosságán belül kialakuló lelkiségi mozgalmakat lehet tekinteni. Ez a téma rendszeresen elő-előtolakodott, amikor a Margit hídon átvillamosoztam, vagy amikor egy egészen más könyvet olvastam, néha éjjel, az alvás peremén egyensúlyozva, aztán gyakran teljesen váratlanul, beszélgetés közben, és eközben teljesen átalakult. Kiemelkedtek belőle a leendő főszereplők, választottam helyszíneket hozzá (ezek szintén súlyosan befolyásolták a történet menetét), kirajzolódott a történet központi ösvénye, és el kellett döntenem, ez vajon elég izgalmat és eseményt ígér-e, vagy találjak ki egy teljesen újat, vagy kapcsoljam össze más-más történetszálakkal, vagy... vagy... Nehéz az ilyesmit elhatározni, mert nincs objektív szempont vagy konkrét kapaszkodó; az ember inkább csak sejti, hogy ez vagy az jó lesz, működni fog, magától is képes lesz bonyolódni. Bár egy törődő és értő szerkesztő (az enyém ilyen) ítélőképessége sokat segít, végső soron az olvasó, vagyis te döntöd el, jól választottam-e – ami A türkizkék hegedűt illeti, még jócskán van miért aggódnom.

Mindig ámulattal olvasom egyes írók megnyilatkozásait, amikor arról beszélnek, hogy alaposabb történetvázlat nélkül vágnak bele a regényírásba, azzal, hogy majd magától kialakul az egész. Én képtelen lennék így írni, és azt hiszem, a krimi nem az a műfaj, ahol (nyilván a századonként egyszer születő zsenik kivételével) ezt egy író megengedheti magának. Tudnom kell, hogy végződik a történet; tudnom kell, miféle emberek a szereplők, mi vezérli őket, hiszen ami őket mozgatja, az mozgatja az eseményeket is; tudnom kell, kinek mit kell tudnia; és ami a legfontosabb: tudnom kell, mikor és mennyi információt bocsássak a rendelkezésedre, hogy ne vesszen el a történet izgalma, de ne is tapogatózz a sötétben, mert nem akarom, hogy a végén úgy érezd, becsaptalak. Ahhoz, hogy mindezt tudjam, sok-sok-sok fejtörésre van szükség, és sok-sok-sok időre az íróasztalnál, a gép előtt, a könyvtárban, a cédulák fölött. És persze amikor minden morzsát összesöprögettem, akkor is maradnak kérdések, amik valamikor majd háromszázezredik karakter környékén hullanak a fejemre.

Úgy emlékszem, A türkizkék hegedű történetvázlata valamikor július végén készült el, és minden lényegi változtatás nélkül kapott zöld utat a szerkesztőtől. Be kell vallanom, ez annyira megnyugtatott, hogy hosszú hetekig nem csináltam semmit (ez a „semmi” feszes, mindennapos munkahelyi tempót jelent), amivel a későbbiekben fájdalmas időzavarba sodortam magam. Októberben aztán végre fölszállt az agyamról a patópálság köde, és fejbe vágott, mennyi mindenről kell még gondoskodnom, mielőtt nekiülnék írni. Úgyhogy ettől kezdve a sűrű könyvkölcsönzés és guglizás töltötte ki a hétvégéimet és az estéimet. Mert pl. ahhoz, hogy Veron megtegyen egy papíron 1-2 oldalas utat Pesten, tudnom kell, mi volt az utca neve, járt-e rajta villamos, a hősnőm miféle házakat láthatott útközben, milyen emberekkel találkozhatott. A türkizkék hegedű mindazonáltal nem dokumentumregény, nem történetírói munka, nem hiteles beszámoló 1911 Budapestjéről, Füredjéről, Abbáziájáról, szóval akik tévedésekre vadászva turkálnak a sorok közt, a lényeget (a műfajt és a regény célját) tévesztik szem elől. Mert bizony többször előfordul, hogy a történet érdekében emeletes házat építek oda, ahol egykor egy földszintes állt, vagy vonatot indítok akkor, amikor nem is indulhatott. Még többször megesik, hogy mikrofilmekből kibányászott adatok helyett a képzeletemet használom – de ezt könnyen megbocsátom magamnak, mert én nem diákokat készítek föl az érettségire, hanem olvasókat akarok elvinni egy nyomokban kitapintható, de tökéletesen a történészek által sem rekonstruálható, leginkább képzeletbeli világba.

Szerencsére karácsonykor kaptam pár hét egybefüggő szabadságot. (Utólag bölcs dolognak bizonyult korábban kihagyni a luxuskörutazásokat, sőt, bármiféle nyaralást.) Újév napjának utolsó órájában buzgón neki is láttam az írásnak (elsősorban mert ezt ígértem meg magamnak), és ettől kezdve február közepéig egy legtöbbször szörnyen kimerítő, nagyon ritkán sikerélménytől derűs időszak következett, amiről itt akkor be is számoltam. Ne legyenek kétségeid: egyhuzamban, hetekig írni úgy, hogy napközben dolgozol (a szabadságom január első hete után véget ért), a fárasztónál valami sokkal brutálisabb. De valahogy csak elmúlt, és február 8-án egy olyan történetet adhattam az első olvasóim kezébe (három rendkívül józan eszű, krimiben jártas, de még véletlenül se hivatásos irodalmár barátomról van szó, akik anélkül tudnak jogosan belekötni a kéziratba, hogy a sértett szerzői hiúság orrbavágással fenyegetné őket), aminek volt eleje, közepe és vége. A 400 000 leütést meghaladó szövegtömeg az ő javaslataik nyomán sebtiben eszközölt korrekciókkal került február 15-én (pontosan a megbeszélt határidő napján, erre én, aki mindig mindenhonnan késni szoktam, rettentő büszke vagyok) Bálint, a szerkesztő kezébe.

A többnyire stílus-, történet- és karakterbeli hiányosságokra rámutató, többszáz pontos módosítást tartalmazó szerkesztői korrektúra két hét múlva jutott vissza hozzám, és annak ellenére nem mertem megnyitni napokig, hogy a kísérőlevélből kiderült, nem kell kidobnom az egészet, és nem teljesen megvetendő a munkám végeredménye. (Ennél persze sokkal szakértőbben és tapintatosabban volt megfogalmazva az ítélet, de az én olvasatomban akkor is így hangzik.) Bálint véleményében tökéletesen megbízom – és azok a radikális e-könyv propagátorok, akik a kiadókat kárhoztatják minden, számukra hátrányos könyvpiaci jelenségért (pl. az ár), a hozzáértő, együttműködő szellemű szerkesztői munkát és annak az eredményét (egy, az eredeti, szerzői változatot sokban felülmúló, színvonalasabb könyvet) hagyják ki a számításból. Én erről a szerkesztői segítségről nem tudok, és nem is akarok lemondani. Egy szerkesztő (és az olvasószerkesztő) számomra nem nélkülözhető eszköz, kolléga, társszerző – mert pontosan látom, hogyan és mennyit javul a kézirat (az én kéziratom) minősége az ő munkájuknak köszönhetően.

A szerkesztett változat (számold csak ki: ez már a harmadik verzió) aztán az olvasószerkesztő kezébe került áprilisban, aki az apró, mégis szemet szúró logikátlanságokra, nyelvi baklövésekre hívta föl a figyelmemet. Így írtam meg a negyedik változatot, ami eljutott a korrektorhoz, aztán a tördelőhöz, és egy terjedelmes pdf formájában ismét csak vissza hozzám. Utoljára olvastam el szöveget (és még mindig találtam benne néhány szösszenetnyi javítanivalót), és engedtem el a múlt hét péntekén, hajnali négykor.

Röviden ennyi A türkizkék hegedű története, az ötlet születésétől a nyomdáig.

Május 31-én, 18 órakor könyvbemutató az Alexandrában, a Nyugatinál. Nagyon örülnék, ha eljönnél.

Van másik! - szerkesztőségi közlemény

Az utolsó bejegyzés óta leesett az első hó, aztán elolvadt, aztán leesett a második is, gyerekek születtek, fenyőfák haltak meg.
Illetőleg az is történt még időközben, hogy A fekete zongora folytatása egy nyolcoldalas vázlatból, 20-30 átrágott történészi műből és kordokumentumból (Krúdytól az 1911-es BKV menetrendig, ami természetesen nem BKV menetrend volt, de ennek a bővebb taglalását engedelmeddel átugrom) regénnyé kezdett nőni, és bár sajnos nem holnap lesz az a nap, amikor a pont a történet végére kerül, a fény, amivel a belső rabszolgahajcsár a műszak végét jelzi, már pislákolni látszik a távolban.

Annyit elárulhatok (sőt, itt már el is árultam), hogy a folytatás csaknem egy évvel az előző történet után játszódik. Természetesen ismét Dávid Veron körül forognak az események (pontosabban szólva ő forog az események körül szokása szerint), aki A Nő c. lap zöldfülű munkatársa. Veron barátnője és feljebbvalója, az előző kötet végi novellában is felbukkanó Argyelán Mara révén kerül kapcsolatba egy gyerekrablási esettel, ami igencsak közelről érinti mindkettejüket. A mi főhősnőnk persze nem lenne az, aki, ha nem vágná sutba azonnal újságírói karrierjét, és nem loholna (szinte) gondolkodás nélkül a tettes után, még akkor is, ha a nyomok olyan messzire vezetnek, mint Balatonfüred vagy a divatos adriai üdülőhely, Abbázia. No és persze mindeközben új férfiismerősre is szert tesz, aki melléje szegődik a nyomozás során, és nyilván eszemben sincs megmondani, milyen szándékból és milyen kimenetellel.

No és ha valaha is irigyelted azt a folyamatot, ami egy regény írását jelenti, most szólok, hogy az érintett hónapokra érdemes elfelejtened először a "magánélet", az "olvasás", az "alvás" szavakat, később a "beszéd" és "gondolkodás", valamint a "való élet" kifejezéseket is, mert ezek azok a mellékes tevékenységek, amivel NEM fogsz időt tölteni. (Ne vedd ezt nyafogásnak, mert persze akadnak élvezetes pillanatok is, csak mindet eltakarja az a Csomolungma, ami a még megírandó fordulatokból, helyszínekből, párbeszédekből tornyosul előtted.)

Jelenleg ebben a kissé háborodott, furcsa, idegen, elszigetelődött állapotban élek, és ha esetleg a "hajrá"-n kívül esetleg eszedbe jut bármi biztató, meg ne próbáld elhallgatni.

Folytatás

Nem tudom, milyen lehet sorozatot írni, tekintve, hogy én még soha nem írtam. Most azonban, hogy komolyan felmerült ennek a lehetősége, egyszerre tárul elém riasztó és örvendetes perspektíva is. Riasztó, mert egy adott korszakhoz, szereplőhöz, műfajhoz kell hűségesnek lennem éveken át; örvendetes, mert (egyelőre) szeretem ezt a korszakot, szereplőt, műfajt. A sorozatírás legörömtelibb hozadéka azonban maga a lehetőség – hogy alkalmat kaptam bebizonyítani, mi minden rejlik még abban a világban, ami A fekete zongora történetében (remélhetőleg) életre kelt.

Merthogy lesz folytatás. És ez nem puszta távlati terv, hanem annyira konkrét állítás, hogy a történetvázlat már el is készült. Most már csak rajtam múlik, meddig rágom még a századfordulós szakirodalmat, és mikor rémít meg annyira a határidő közelsége, hogy le merjem írni az első sort. Az igazság az, hogy mindig is nagy kampánymunkás voltam, ami azt jelenti, hogy ösztönzőleg hat rám a határidő, és látványos teljesítményre vagyok képes stressz hatására. (Ó, ezt egy percig se vedd dicsekvésnek, kicsit se örülök, hogy így van, jobban szeretnék az időt okosan beosztó, kitartóan dolgozó író lenni, de hát ehhez ki kéne bújnom a saját bőrömből.) Ugyanakkor az is jellemző, hogy sose érzem úgy, már eleget olvastam, eleget tudok, és ideje írni. (Persze ez utóbbit jó adag lustaság is okozza, olvasni ugyanis sokkal könnyebb.)

Összegezve: az a kiadóval közös elképzelésünk, hogy a jövő évi Könyvhéten frissen, festékszagúan ott sorakozik majd Dávid Veron kalandjainak folytatása az Agave standján. Egyelőre azonban még csak egy „Türkizkék hegedű” című mappában gyarapodnak a fájlok, fotók, térképek, jegyzetek stb. (Természetesen egy fia hegedű sem szerepel a történetben, de még bármi előfordulhat.) Annyit mondhatok, Veron ezúttal új társaságban, új tájakon keveredik bele veszéllyel kecsegtető kalandokba.

Mindebből kikövetkeztethető, hogy súlyos őszi és téli hónapoknak nézek elébe, és számos olyan bejegyzéssel fogsz itt találkozni, amiben komolyan fontolgatom majd az emigrációt a Karib-térségbe. Nem fog ártani a bátorítás.

Másik nélkül nincs

„Más emberek nélkül sok tekintetben lehetetlen volna írni”, szögezi le A. L. Kennedy, neves skót írónő és stand-up komikus. (Irigylésre méltó kombó.) Majd egy szívmelengetően közvetlen hangú blogbejegyzésben kifejti, mire is gondol pontosan.

A megállapítással kénytelen vagyok egyetérteni. Nem mintha gyárilag nem lennék tehetséges magánzó; általában egyetlen arckifejezéssel sikeresen fagyasztom másokba a szót, küldöm el őket a francba. (Ennek a képességnek a közérdekű járműveken rendkívüli hasznát veszem.) És minél több az írni- vagy kitalálnivalóm, annál többször vágok emberevő képet, hagyom csörögni és elnémulni a telefont (ne reménykedj, nem hívlak vissza), mondom le a meghívásokat, tömöm be a fülem valami pszeudometállal. Ráadásul egy idő után már a mentegetőzésnek sem érzem semmiféle kényszerét.

Pedig, bármilyen nyálslágerszerűen hangzik, igenis szükségem van rád, és gyötör a lelkiismeret, amiért lekoptatlak. Miközben tisztában vagyok azzal a paradox adottsággal (tudom, te is tudod), hogy kitalálni, megírni valamit magányos tevékenység; ugyanakkor te vagy az, akinek írok (hazudik, aki azt állítja, csak az asztalfióknak), a te véleményedre vagyok kíváncsi, te vagy az is, akit szórakoztatni akarok. Ha te nem lennél, a szereplőimből hiányozna az élet.

Szóval ez a mentegetőzés helye és ideje. Te, aki minden apró munkámnak széles mosollyal örülsz, te, akit tizenhét év barátság ellenére is csak félévente hívok fel, te, aki az egészségemért aggódsz („eszel rendesen, fiam?”), te, aki veszed a bátorságot, hogy a véleményemet kérd, és sajnos meg is kapod, te, akinek együtt kell dolgoznia velem – itt akár az is jöhetne, hogy adj egy percet nekem az életedbő-ő-ől, de nem –, nézd el, hogy gyakran képtelenül mogorva vagyok, és ha rád nézek, egyáltalán nem látlak, mert éppen valami zseniális dolog jutott eszembe (igen, épp arról, amit te mondtál), ami a koponyámon belül azonnal fejlődésnek indult.

Ha kiteszem a pontot, úgyse tudsz majd megszabadulni tőlem. Egy-két napig legalábbis.

"Leírást nekem!"

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”