kedd

Újraolvasó: Macskakő 30-36.

Kezdetben volt a Nagy Ékszerrablás ötlete. Aztán jött egy nő. És most már egy gyilkosság is. A háttérben pedig dübörögnek az ostoba brontoszauruszok. (Azt hiszem, ez az egyetlen felnőtt regény, amiben minden poén nélkül a dinoszauruszok életéről olvastam. A Jurassic Parkot csak tévében láttam.) És az egész kupac tetején beszámoló egy Beatrice-koncertről.

Kezdek rájönni, mi is tetszik nekem ebben a könyvben. (Hogy annak idején mitől voltam oda, legfeljebb ásóval és szippantóskocsival lehetne kideríteni.) Olyan ráérős. Nem siet, nem rángatózik. Azt se mondanám, hogy boldog a tempó. De nem is sztoikus. Kiegyensúlyozott, ez az. Nem billeg, nem indulatoskodik - valami apakönyvszerűség. Úgy értem, olyan, amilyennek az ember az ideális apát (és a saját apját a legjobb napokon) képzeli. Van ennek köze ahhoz, hogy a könyv egyik énje egy lányos apa, és hogy az én édesapám is egy lányos apa (is)? Nem tudom.

Az ilyen bekezdésekre gondolok például, hogy:
"A híd fejénél. Kétlovas szekerek, kordék. Vas kerékvetők a 'Lassan hajts' tábla alatt. Itt mentünk át a stráfkocsival, s kiáltottuk a hídpénzes házikónál: 'Thonet Bútorgyár". A rakpart szögletes óriáskövei. A hídon túl járok, amidőn az első hűvös szélfuvallat megcsapja arcomat a Duna felől; nagy égiháború apró fullajtárja." (165.)

(Különben 50 oldaljával lépegetek, most tartok a 213.-nál.)

Újraolvasó: Macskakő 24-29.

Tűznyelés közben megpillantani egy beszédes szájat, és a borvörös lyoni napernyő nyomába eredni a milleniumi tömegben. Közben káeurópai értelmiségi ittasan nemzethalált jövendöl. (Csak a szokásos.)

Egy Wertheim-Wiese trezor

"Kézzelfoghatóbban: bár sok az egyes szám első személyű, sok más meg csak nyelvtani formában nem az, nem gyakoroltam a kasszabetörő szakmát, egy napig sem voltam doktor, kardkovács, vasúti tolvaj, kupleros asszony, orosz herceg vagy csepűrágó" - nyilatkozza Lengyel Péter a monstre literás nagyvizitben 4 évvel ezelőtt. Trükkös dolog ez az egyes szám első, a Macskakőben egyszerre beszél hozzád a századfordulóról, a másik századfordulóról, no meg az arculcsapásként vissza-visszabóklászó török időkből, szemet csikorgató archaizálással. De ezzel is csak megerősödik az érzés, hogy egy idősíkokra tördelt kreatív magyar össztörténelmet olvasok, a legkevesebb, hogy méltó vetélytársát a tankönyvi sivatagos históriáknak. A 19. században kidolgozott, máig szívósan kitartó nemzetállami elbeszéléskeret itt bedobja a törülközőt. Honszerelmes ember ilyenkor automatikusan fölbuzdul, hogy akkor ez itten individualista hazaárulásos valami történet - és éppen, hogy nem. Minden személyessége ellenére melegít belőle az egyszerre közös és egyéni örökségek (a nyelv, a nyelv!) iránti makacs áhítat.

vasárnap

Újraolvasó: Macskakő 13-23.

Melyben a Kasszakirály minőségi mackóellenes harci eszközökhöz jut (ára: a készítő csak öngyilkosként juthat a csupa szem és fül Dajka vizsgálóbíró tudomására); mutatványostrupp szerveződik, és tesz egy gyakorlókört Keleten, hogy még az ezredévi ünnepélyek előtt elfoglalhassa helyét a Ligetben.


Lassan megbarátkozom a váltakozó léptékekkel, idősíkokkal, azzal, ahogy a mesélő kéretlenül segít értelmezni a századfordulós utcaneveket, és közben félre is vezet, mert a regény megjelenése óta újra változtak ezek a nevek; ami persze csak az alaptételt betonozza be, a hivatalnok-öntudat vakmerő nyelvuralmi vágyairól. És rájövök, hogy ezeket a modern idejű kitéréseket (például a kirándulást a stockholmi unokatestvérhez, Kerstinhez) sokkal jobban viselem most, mint amikor (kb. 20 éve) először olvastam a történetet. Ennek is megvan az egyszerű nyitja: hogy ez is történelmi távlattá alakult. ("Történelmi távlat", mondom 2013-ban a 20 évre, Hegel és a világszellem valahol nagyon röhögnek, én viszont.)

Előkerül a vizsgálóbíróhoz kötötten az a fényképes bűnöző-nyilvántartás is, még keletkezőben, ami aztán aranyban mérhető árú forrássá öregedett az idők során: Dajka, "mintegy ráérő idejét kitöltendő, örökre otthagyja a keze nyomát a kriminalisztika történetén." (81.) Ami a történész nyelvén így hangzik: "A bűnügyi nyilvántartás megalapozása a számos más újítást bevezető, a korrupciós botrányairól és alvilági kapcsolatairól híres Thaisz Elek főkapitányt leváltó Török János nevéhez fűződik." (Perényi Roland: A bűn nyomában, 2012; 66.)

Valamint jegyezzük meg az aszfaltról: "a macskakő ott van alatta a vereség után, mindig ott van alatta, úgy járjál" (66.)



péntek

Újraolvasó: Macskakő 1-6.

Betöréssel nyitó ezredvégi magyar regény, bárcsak az egész irodalomtörténetünk ilyen lenne, nyervákol ki belőlem a telhetetlen, és a belső tanárnőtől rögvest meg is kapom érte a körmöst. No jó, végül is az se baj, ha legalább egy ilyen jó betörősös regényem van a polcon.

A Macskakő ráadásul nem egy átlagos és regényes betöréssel indít, hanem egyből egy meghiúsulttal, magyar regény mégis, borulna árnyékba az arcom, ha nem tudnám, hogy az egész csak egy nagyívű, mesteri mackóbontogató terv nyitánya, mert erre azért emlékszem azokból a szintúgy ezredvégi évekből, amikor gimnazistaként olvastam az úri fin de siècle haramiák, az evolúció és az államszocialista Pest-Buda léptékváltogató egyveleg-történetét. Az első hat fejezetben fölvonul mindenki, mint egy jégtáncgálán, aki a történetben majd számítani fog. És persze szívom a fogam az elbeszélő folyamatos kiszólogatása miatt, amit azóta is nehezen viselek, ha regénnyel van dolgom. Ó, értem én, na nehogy túlságosan belemelegedjünk a történetbe, ez itt elsősorban szöveg ugyanis - de az egész fölér egy kesztyűs pofonért kiáltó sértéssel, ha hozzáolvasom azt a megjegyzést, miszerint "késztetése azonos a ponyvaíróéval: előadásával le akarja kötni a hallgatóságát, feltartóztatni a meg nem álló időt, visszahívni egy darabját, kiszaggatni, elrakni magunknak, hogy bármikor elővehessük, s közben maradjon az eredeti helyén is, ezer felülettel villanó kristály: el is hozzuk meg nem is, ott is legyen meg nem is", 33.)

Aztán szíven üt ez-az, mert bár nem én vagyok a nagy összefüggések látója, de amikor a történeten keresztülhúz a pezsgőgyáros a Mercedes-Benzével (vö. A fekete zongora, 273-284.), és aztán az egyik főhősnő elrebegi, hogy az ő neve igazából Veron, akkor azért szöget ütnek a fejembe az újrahasznosítás öntudatlanságának fokozatai.