hétfő

Másik nélkül nincs


„Más emberek nélkül sok tekintetben lehetetlen volna írni”
, szögezi le A. L. Kennedy, neves skót írónő és stand-up komikus. (Irigylésre méltó kombó.) Majd egy szívmelengetően közvetlen hangú blogbejegyzésben kifejti, mire is gondol pontosan.

A megállapítással kénytelen vagyok egyetérteni. Nem mintha gyárilag nem lennék tehetséges magánzó; általában egyetlen arckifejezéssel sikeresen fagyasztom másokba a szót, küldöm el őket a francba. (Ennek a képességnek a közérdekű járműveken rendkívüli hasznát veszem.) És minél több az írni- vagy kitalálnivalóm, annál többször vágok emberevő képet, hagyom csörögni és elnémulni a telefont (ne reménykedj, nem hívlak vissza), mondom le a meghívásokat, tömöm be a fülem valami pszeudometállal. Ráadásul egy idő után már a mentegetőzésnek sem érzem semmiféle kényszerét.

Pedig, bármilyen nyálslágerszerűen hangzik, igenis szükségem van rád, és gyötör a lelkiismeret, amiért lekoptatlak. Miközben tisztában vagyok azzal a paradox adottsággal (tudom, te is tudod), hogy kitalálni, megírni valamit magányos tevékenység; ugyanakkor te vagy az, akinek írok (hazudik, aki azt állítja, csak az asztalfióknak), a te véleményedre vagyok kíváncsi, te vagy az is, akit szórakoztatni akarok. Ha te nem lennél, a szereplőimből hiányozna az élet.

Szóval ez a mentegetőzés helye és ideje. Te, aki minden apró munkámnak széles mosollyal örülsz, te, akit tizenhét év barátság ellenére is csak félévente hívok fel, te, aki az egészségemért aggódsz („eszel rendesen, fiam?”), te, aki veszed a bátorságot, hogy a véleményemet kérd, és sajnos meg is kapod, te, akinek együtt kell dolgoznia velem – itt akár az is jöhetne, hogy adj egy percet nekem az életedbő-ő-ől, de nem –, nézd el, hogy gyakran képtelenül mogorva vagyok, és ha rád nézek, egyáltalán nem látlak, mert éppen valami zseniális dolog jutott eszembe (igen, épp arról, amit te mondtál), ami a koponyámon belül azonnal fejlődésnek indult.

Ha kiteszem a pontot, úgyse tudsz majd megszabadulni tőlem. Egy-két napig legalábbis.

"Leírást nekem!"

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”