vasárnap

200 ló ereje - 3., befejező rész

Bellozzi határozottan előrelépett. Kezével kissé maga mögé terelte Veronikát, aki elégedetlen arccal fogadta a nagyságos tanácsos mozdulatát, s mihelyst alkalma nyílott, újólag előrehúzódott.
- Uram? És ha jól látom... Veronika? Vajon mely oknak köszönhetem az ismételt vizitet?
A hangom egy pillanatra sem árulta el a döbbenetet, mit éreztem. Csupán a szívem dobogott hajszálnyit gyorsabban. És én szerettem, ha a vér sebesen áramol körbe és körbe, szállítja az életet izomtól izomig. Ilyenkor tértem valóban magamhoz. Ilyenkor találtam meg valódi hangomat.
- Veronika, kérem, hadd töltsek magának pezsgőt! Bevallom, fájt kissé a szívem, amikor tegnap tovatűnt a sötét éjjelben, s nem cseveghettünk többet. Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk… ámbátor továbbra sem ismerem a jövetelük okát…
Bellozzi ismét Veronika elé lépett, és szigorú hangon közölte:
- Uram! Az emberölés gyanúja egészen határozottan magát árnyékozza be. Megvizsgáltunk minden lehetőséget, és…
- Schlaagenis csak magának adott el Blitzen-Benzt! - vágott közbe Veronika. - Mi több, senki másnak nem hozatott a Martáénál gyorsabb automobilt országunkba! Ennélfogva…
- Ennélfogva csak maga lehetett - vette vissza a szót Bellozzi egy Veronikát megrovó pillantás kíséretében. - Csak maga lehetett, aki utolérhette, s leszoríthatta az útról…
- És midőn felborult a kocsi... S az a szerencsétlen Marta Gábor kitámolygott belőle, maga irgalom nélkül elgázolta! - kiáltotta a leány.
Az orcáján tükröződő harag és gyűlölet kicsinyég elakasztotta szavamat.
- De hisz a szóban forgó időpontban nem lehettem jelen. Ahogy mondtam magának, barátnémmal, Kéry művésznővel színdarabot olvastunk…
- Hah! Színdarabot! - nevetett föl kurtán s diadalittasan Bellozzi. - Színdarabot, melynek maga a címére sem emlékezett! Ám mikor kérdőre vontam Kéry művésznőt, ő habozás nélkül rávágta, hogy Rákosy Jenő Hamis szerelmesek című komédiájának dialógusait gyakorolták. A Hamis szerelmesekét, amely darab…
- Nem létezik! - fejezte be Veronika a mondatot.
Elhallgattak.
Várakozón néztek rám.
Én megfordultam, a pezsgősvödörhöz sétáltam. Kezemben a színültig töltött kristálypohárral leültem a díványra.
Esküszöm, nem éreztem semmit. Akár egy halott vulkán, oly mozdulatlan s kemény volt a bensőm.
A különös páros, ha jól érzékeltem, kissé zavarba jött. Végül Veronika szólalt meg. Sietős beszéde izgatottságról árulkodott.
- Nagy szerencse, hogy magam is a művésznő házában tartózkodtam, midőn a tanácsos úr a kérdéseket föl méltóztatott tenni. Egy igen jelentékeny hírlap küldötteként éppen Bellozzi urat megelőzve tettem látogatást La Clarissimánál. A hölgy előttem nem is említette a darabot… Hogy is tehette volna! Hiszen csupán Bellozzi úr kedvéért találta ki, aki…
- Miféle hírlap alkalmaz hölgyírókat? - érdeklődtem. Modorom változatlanul higgadt maradt.
Veronika elpirult.
- Mindez mellékes…
- A Nő - közölte Bellozzi, különös lassúsággal ejtve ki a szót.
- Nocsak - közeledtem Veronikához. - A Nő…
A leány oly pirosra váltott, mint a blúz, mit viselt.
- A pezsgő kellemesen jeges - jegyeztem meg. - Nem inna mégis?
Bellozzi türelmetlen mozdulatot tett.
- Ne könnyelműsködjék, kérem. Meglehetősen súlyos váddal illettük az imént. Mit szól hozzá?
- Van jogom szólni valamit? - néztem Bellozzira.
- A polgármester úr… tekintettel a Törley család érdemeire s a pénzre, mellyel városunk megújulását támogatták, nem óhajtja azonnal rendőrkézre adni magát. A mai nap még a magáé. Keresse föl a legjobb ügyvédeket. Búcsúzzon el a művésznőtől. Vagy tegyen, amit akar, de…
Bellozzi az arcomba hajolt, úgy suttogta:
- ...ne igyekezzék megszökni. Figyeljük. Sokan.
Biccentettem. Aztán szó nélkül felhajtottam a pezsgőt.
A tanácsos a fejébe nyomta a kalapját. Karon ragadta a leányt, és kifelé indult.
- Veronika! - kiáltottam utánuk.
A leány megtorpant, ám nem pillantott hátra.
- Kiskegyed hallgatózott a lépcsőházban, mikor a tanácsos úr kikérdezte Clarissimát?
Veronika rám emelte büszkeségtől fénylő zöld szemeit.
- Valakinek tudnia kellett, hogy Rákosy nem írt színdarabot Hamis szerelmesek címmel - jelentette ki, majd követte Bellozzit a folyosóra.

Alig illant el a szobából a Veronikát övező gyenge levendulaillat, nyílt az én édes, holdfényű nőm hálótermének ajtaja. La Clarissima kócosan és álmatagon került elő.
- Járt itt valaki? - szimatolt a levegőbe.
Szorosan magamhoz öleltem. Selyemköntösének hűvöse jólesett a tenyeremnek.
- Csupán Bellozzi. Hírül hozta, hogy holnap reggel már a börtönben ébredek - fogtam ujjaim közé a csöpp állat, melynek közepén bájos gödröcske ült.
- Uram Jézus! - La Clarissima meghökkenve bámult rám. - Nem tehetik!
Megcsókoltam a gödröcskét. A nő remegő ajkai szóra nyíltak.
- Toni… én szeretem magát!
Úgy szorítottam, hogy alig sem kaphatott levegőt.
Én, a Pezsgőherceg megannyi asszony lelkét s testét birtokoltam már. Ismerem a nőket a könyökhajlatuktól a bokájukon lüktető haloványkék erecskéig. Csalhatatlanul megítélem hát azt is, mikor cseng hamisan a hangjuk.

Ezért kérem Magát, tanácsos úr, hogy ne folytassa a nyomozást, mikor halálomról értesül. Ám Magának, egyedül Magának (nos, a drága Veronikának talán még szólhat róla) tudnia kell, Martát nem én öltem meg. Mi több, bizonyos vagyok abban is, ki tette...

Azonmód bizonyos vagyok abban is, hogy az én életemnek itt vége szakad. Mert láttam az Ő szemében a konok elhatározást.
Ám én Törley Toni vagyok, a Pezsgőherceg.
Nem könyörgök, és nem vádolok.”


Bellozzi a papírra meredt. Akárhogy nézte, több sort nem látott rajta. Csupán a lendületről árulkodó, olvashatatlan aláírást.
- Én ezt nem értem - közöltem vele, hisz a válla fölött átpillantva a levél minden egyes betűjét olvastam. - Hát a művésznő nem szerelmes beléje?
Mara, ki tündöklő öltözékében szintúgy a társaságunkban tartózkodott, felkacagott. Nevetése felkeltette a Vígszínház előcsarnokában várakozó tömeg figyelmét.
- Ne butáskodjék, Veronika! La Clarissima egyedül az ovatióba szerelmes. Azt beszélik némely körök, hogy a kedves papa 2 új automobillal is fizetett a direktornak, hogy leánya a színpadon állhasson ma este.
Bellozzival egyszerre kiáltottunk föl.
- Automobillal???
Mara csodálkozón tekintett ránk.
- Naturellement, drágáim. Schlaagenis Konstantin automobilokkal kereskedik.
Szívemre szorítottam a kezem.
- Schlaagenis? De hát… Kéry…nem?...Művész... név? - dadogtam, meglehetősen ostobán.
Bellozzi a homlokát ráncolta.
- Tehát így… Ő tette. S a Pezsgőherceg ráeszmélt. Ám nem akarja elárulni…
- Schlaagenis tette? Mit? Miért? - faggattuk a tanácsost egymás szavába vágva.
- Óóó… Nem Schlaagenis. Hisz őt tucatnyian látták akkoron éjjel. Hanem… Hallgassanak ide! - suttogta elfehéredve. - Schlaagenis pénze fogytán. Megannyi rendelt automobil maradt a nyakán. Ez okból pályázott…
A homlokomra csaptam.
- A nagybudapesti taxikompetíció! Ő volt hát a másik jelölt! Marta Gábor halála után… az egyedüli!
Mara a fejét csóválta. Fülében szabálytalanul himbálózott a smaragdköves függő.
- Ám ha Schlaagenist oly sokan látták, akkor ki…

Nem folytatta, mert a tömeg elcsöndesült. Lábujjhegyre állva megláttam a Vígszínház egyik kiöregedett primadonnáját, ki így szólt a tömeghez:
- Sajnálattal kell tudatnom a mélyen tisztelt nézősereglettel, hogy ma estéli színielőadásunk főszerepét egy új, ám üstököshöz hasonlatos tehetség, Fedák Sári vette át. A meghűlésben szenvedő Kéry művésznőnek mindnyájan kívánjunk jobbulást!

A rémisztő éjjelt borongós hajnal követte. Fáradtan, szakadozott lélekkel hajtottam fejem a párnára. Még hallani véltem, ahogy a rikkancs a reggeli lapok sensatióját harsogja:
- Hihetetlen tragédia! Országos gyászhír! A Pezsgőherceget ma éjjel halálra gázolták!

péntek

200 ló ereje - 2. rész


Bellozzi távozott. Ahogy a kilincs nyelve kattant, én rárogytam a kanapéra. Remegő kezemben meg-megbillent a konyakosüveg. Innom kellett.
Marta Gábort elgázolták, s körülöttem szorul a hurok! Hisz ki az e nyomorult városban, ki utolérhetni képes az ő 138 sebességű csodagépét? Hát a Pezsgőherceg, a hírhedett automobil kompetitőr! Kiről minden átkozott újság megírta, micsoda Mercedes ördögmasinával süvít a Váczi körúton! S ki ostoba mód éppen arról panaszkodott, hogy minő dicsekvéssel sértegette őt a hullává lett Marta!
Oh, az áldott, rafinált asszony. Ő már olvasta a híreket, és bölcsen előbbre gondolt. Nélküle most ugyan hová lennék? Ülnék zavart elmével a rendőrség kedélyes szállodaszobájában, lakatok alatt.
Rohantam is az én Clarissimámhoz, hogy lerójam hálámat.
Ám ő nem volt magában. Pompás vígszínházi öltözőjét, honnan örökkön párolgott kifelé a francia parfume illata, egy férfival osztotta meg.
A vadállatok bosszúszomja szállta meg testemet egy percre. Majd rádöbbentem, hogy csupán a direktor az, kivel vitatkozik. Valami pénzeket emlegettek, mit nem értettem. La Clarissima fényesen elélt abból, mit dúskáló atyja az ő számára nyújtott. Magam is örömmel gondoskodtam volna róla élte végéig, ám ő még apró ajándékokat sem fogadott el.
Nem érdekelt most semmi más, csak hogy magamhoz ölelhessem, s ujjaim elvesszenek vörösbarna hajában, aztán tovasimuljanak a porcelánszín nyakszirtre…
Később idegesen szívta egyik cigarettjét a másik után. Ám nem mondta, mit disputált az igazgatóval.
Míg asszonyom az Európa halljában atyjával telefonozott, én széthajtottam a friss lapot. A harmadik oldalon ez állt:
„Az aradi automobilgyár birtokosa immár kiesett a budapesti taxikocsi árversenyből! Marta Gábor szörnyű végzete egyetlen esélyest hagyott csupán!”
Ó, minő balszerencse! A főváros által titokban tartott utolsó árversenyzőt tucatnyian látták Marta Gábor holtának idején szorgosan munkálkodni, kik esküvel is erősítik vallomásukat, ahogy olvastam.
Fulladoztam a gyanú ölelésében. Döntöttem: este a szokott időben újra nekiindulok első szerelmemmel, Mercedessel, s addig szelem a kilométereket, míg újólag vissza nem nyerem józanságomat.
La Clarissima égkék tekintetében még sosem tükröződött így az aggodalom. Ám én megcsókoltam a borpiros szájat, melyet egy egész város vágyott, és vállat vonva odahagytam.
200 ló erejét akartam irányítani. Ha őket kormányozhatom, az életemet is bírom. S megmenekszem majd a vádaktól. Én, Törley Toni, a magam erejéből.
Jól meghajtottam lovaimat. Végül az Üllői út kezdetén, szokott célomnál megálljt parancsoltam a gépnek. Levettem a sapkát és a szemvédőt. Hogy végre tisztán láthattam az éjszaka oly szánandóan száraz Danubius kutat, s a csillagokat is, odalibbent mellém egy furcsa, rövid hajú barna leány.
Előbb el akartam hessenteni mint rossznőket szokás. Erre csúfondáros mosoly támadt keskeny arcán, s zöldes szemében csalafinta fény villant.
- Törley nagyságos úr, én nem vagyok az a fajta – közölte velem józan hangon. Kiejtése némiképp vidékiesnek ízlett. – Csupán azért merészelem magát zavarni, hogy mint nevezetes versenyzőnek aláírását kérjem e fotográfiára. Nagy tisztelője vagyok ugyanis. Édesapám gépmester, és ő mesélt nekem sokat magáról…
Tehát egy újabb rajongó lélek. Reámosolyogtam. Ösztönösen, mint leányokra szoktam volt.
Ám e leánynak meg se rebbentek a pillái. Hidegen méregetett, s nyújtotta felém a képet, mely engem ábrázolt egy győzelmem után.
- Kinek írhatom? – kérdeztem. Ő hosszú csend után válaszolt.
- Veronikának, ha kérhetem.
Átnyújtott egy ceruzát. Míg én sebesen reáfirkáltam nevemet a képre, megkérdezte:
- Hol lehet ily csodás masinát kapni? Tán a hetipiacon? – simította meg félve a forró fehér fémet.
Aznap még nem nevettem ilyen jóízűt.
- Bolond Veronika! Kérje meg a papát, hogy vizitáljanak Schlaagenis Konstantin kereskedőnél a Ferenc József rakpart és a Kalap utca sarkán. Ott aztán találnak egy-néhány kitűnő Mercedes automobilt. S ha magácska szebbet, jobbat szeretne – a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam, ám Veronika riadtan a hajához kapta ujjait -, akkor közölheti is óhaját Konstantin úrral. Ő majd hozat magának egyenesen Benzéktől. Olyan csodamobilt, amilyet csak kíván…
Igyekeztem mélyen a szemébe nézni (az ósdi routine!), ám a zöld szempár gyanúval vizslatott. „Bizonyára apácák nevelték” – jutott eszembe.
A leány, miután megkapta, mit áhított, kurtán jó estét kívánt, s elsietett.
Én pedig máris jobban éreztem magam. A szívem újra a helyén dobogott. Bizakodva néztem a jövendőt, s a Duna kőnimfáinak kellemdús formáit a szökőkút párkányzatán. Szerencsecsillagaim fölöttem ragyogtak az égen, legfőbb szerelmem mögöttem parkírozott, s a másik, a csodanő az Európa Szállóban várt – egyedül reám.

S másnap mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor szobám küszöbén megjelent Bellozzi s mögötte – Veronika!

(Folyt köv.)

vasárnap

200 ló ereje

Ennek a történetnek a végén lesz egy hulla. S az a hulla – én leszek.
De nem bánom, egy csöppet se bánom. Nem mondhatom, hogy a sorsom sovány volt sikerben és izgalomban. Magam választottam – és midőn választottam, tudtam, hogy soká nem tarthat az út, melyen indulok – szélsebesen!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!

(Folyt. köv.)