A fekete zongora 10.

Veron azonnal meg is osztotta a bölcs férfiúkkal jövetele okát.

– Zsike néninek remek ötlete támadt a gyilkossággal kapcsolatban. Mivel ő éppen akadályoztatva van a Nagyvendéglőben…
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?

– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten.

A szabadkai városháza (1912, Komor Marcell, Jakab Dezső)

A frissen befejezett városháza, ahová Dujmovics kapitány ellátogat A fekete zongora utolsó fejezetében.

A fekete zongora 5.

Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, a rendőrkapitány is megérkezett. Dujmovics Lázóért Veron sietett a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron időközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal szűkszavúan csak ennyit közöljön:
– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így sikerült megúsznia, hogy újból be kelljen számolnia a gyilkosság hihetetlen tényéről. Vékony doktor könnyen hihetett a szavainak, hiszen kislány kora óta ismerte. De a kapitány újsütetű polgára volt a városnak. Dujmovics Lázó alig néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül elégedetlen volt a kisvárosi nyugalommal. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát. No meg a piaci tolvajlások. Lázó úr, aki korábbi állomáshelyén, a megyeszékhely Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott, nehezen viselte a tétlenséget.
– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték maguk, magyarok földjeit a töröktől! – harsogta rendszeresen, ha a Nagyvendéglő asztalainál gazdák ültek a közelben. Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját, ami mindig az oldalán függött. (A rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy sötét dél-szerbiai szépség, maga is igen kardos menyecske.) A gazdák eleinte szétrebbentek a nagy kardcsörtetésre. Azóta már megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat ugyan, harapni azonban még senki se látta.
– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be most a várhatónál kevésbé zord arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Hát milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba Vékonyt olyan gyöngédséggel, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.
– Ismeri ezt a bicskát, Lázó?
A gyilkos szerszám már egy vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, alig egy asztallapnyira a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától.
A kapitány fölvette a bicskát. Alaposan megmustrálta.
– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van. Ami nem csoda. Az öreg Bicskei csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott elégedetlenül a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek a hulláért? Én addig kikérdezem a kislányt.
– A kórházba vitetem a corpust, ha keresné netán. Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát is. Gyilkosság esetén ez az előírás. No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem 10 éve nem volt dolgom gyilkossággal.
Vékony becsukta a táskáját.
– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és kihúzott egy csillogó tárgyacskát a fiú ujjainak még langyos szorításából.

Veron, aki a sarokban épp kezdte unni a tétlen várakozást, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.
– Lám, lám, egy igazi aranyóra! Ilyen tényleg nem sok akad a városban – tette zsebre a bűnjelet Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal.

A fekete zongora 3.

A lány gondolatain átsuhant, hogy ebben a pillanatban nyilván az ájulás lenne az előírt magatartás. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben általában szokott: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt.
A világ mit sem változott. Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén. Tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.
A vele született élénk kíváncsiság azonban nem sokáig tűrte, hogy az ijedelem a háttérbe szorítsa. Veron lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette az élettelenség különös csöndjében, tárgyként heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta össze-vissza a tagjait, de akkor is, ha épp szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világos, szinte színtelen kék szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek. Úgy tűnt, most már mindörökre.
„Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék” – morfondírozott Veron.
Aztán eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.

– Hát az a kép se sokkal szebb, mint az elsárgult papírok – sóhajtotta Veron.
Közelebb hajolt a fiú hátán az inget-kabátot átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, de közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház-utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből.
Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta a kezét.
Időközben az is a gondolataiba villant, hogy bármikor kisdiákok csapata nyithatja rá az ajtót. Mi több: a csupa üveg kirakaton át már meg is láthatták az emberek, ahogy ő egy élettelen test mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát. Élénken emlékezett a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre, és tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.
Gondosan kikerülte a padlón már méretes tócsává gyűlt vért. Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (és közben gratulált magának ezért az előrelátásért), lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a valamivel távolabbi ideiglenes kapitányságon őrizte Ókanizsa békéjét és a Monarchia rendjét.