szerda

kedd

Idegszálvasalás



Amikor az ember (ez jelen állapotban félreérthető, szóval: én) elhatározza, hogy az első ideiglenes pont kipöttyentése után két hétig semmi szokatlanul agybarázdálót nem csinál, na akkor jön vissza szinte azonnal a máskor hetekig dagasztott javítandó változat.

Szerencsére a semmittevésre vonatkozó elhatározásaimnál szilárdabb pontok alig vannak az életemben (erős vár a mi rekreációnk), úgyhogy egyelőre meg se nyitottam a dokumentumot, így is ad elég fejtörést a dokumentumon kívül szóba hozott problémák megoldása. Ez a fázis már alig nyomasztó, egyrészt mert kiderült, a kézirat egésze használható lett, másrészt megkönnyíti a borítóterv, a fülszöveg és a könyv elejére illesztett kritikusi örvendezések felbukkanása.

A borítót (ami újfent igazán csinos) jövő héten ki is plakátolom ide, elöljáróban annyit, hogy ez se pink, illetve megint lesznek jó páran, akik A rőt üstdob (a borítóval együtt a címet is elárulom) első lapjain találkozhatnak a blogjukba vésett véleményükkel.

Lassan defibrillálom az elmúlt 2 hónapban egészen elüszkösödött emberi kapcsolataimat, és végre alszom, és végre olvashatok. (A hirtelenjében behabzsolt olvasmányok folyamából a Snow Crash, a Duna, A rabul ejtett értelem és a Kísértetek bukkannak elő mint madártejből a hablabdacsok. Az esszék és a scifi egészségügyileg javallt a krimi-túladagolás után, Simenon pedig a langusztás ebédjeivel meg a konyakozó kisiparosaival mindig képes kisimítani az idegszálakat.)

hétfő

"Vegyél zsebkendőt!"

- ezzel a saját magának szóló cetlivel volt kitapétázva Joan Wilder lakása, amikor egy karakán THE END begépelésével, sűrű szipogások közepette befejezte a regényét, hogy dorbézolásképpen tonhalkonzervvel etesse meg Romeo nevű macskáját, és aztán kockás flanelingben úgy elbóbiskoljon a kanapén, hogy kis híján lekésse a kiadójával való találkozót. De minek is meséljem, amikor úgyis betéve tudod a Smaragd románca első jeleneteit. Föltéve, hogy hozzám hasonlóan legalább ötszázszor láttad.


Az én háztartásomból ("háztartásomból") a papírzsebkendő egyáltalán nem hiányzik, egyrészt mert viszonylag kevéssé romantikus-megríkató regényt kalapáltam össze, másrészt megfázni se volt alkalmam (két hónapja a szerencsésen egészséges munkatársaimon kívül nem járok emberek közé), de a zsebkendőt kivéve kábé mindenből kifogytam, térdig járok a földre kupacolt történeti összefoglalókban és különféle jegyzetfüzetekben, zenét már hetek óta képtelen vagyok befogadni, könyvet alig, filmekből meg csak az ezerszer látottakba nézek bele kávé- vagy falásszünetekben. (Az idény slágerei: Indiana Jones I., Tomb Raider I., Múmia I. Nem, nem írtam el semmit, én ezekkel ütöm ki magam.)

Nemigen értem, hogyan, de ezek a körülmények kifejezetten a segítségemre voltak, hogy úgy 79 000 szó begépelése után a végére értem egy újabb Dávid Veron-történetnek (summa: valamivel több hulla, mint legutóbb, és egy halom új, nyilván gyanúsabbnál gyanúsabb figura Ókanizsán, is). Igazából két hete már csak polírozom a karakterrengeteget (ez olyan feladat, amit soha nem lehet abbahagyni, de hát Isten ezért teremtette a határidőt), de azért sikerült ügyesen úgy ütemezni az utolsó fázist, hogy ma éjjel egykor még jeleneteket cserélgettem, meg egyeztetési malőröket tüntettem el, köszönettel sasszemű tesztolvasóimnak. Akik közül tegnap este az egyik már a díványon szuszogott, míg mi ketten a parasztkindli és a kindöl tusé kiemelés-aszinkróniájának problémáját szégyenletesen archaikus módon, egymás képernyője fölé görnyedve és fölolvasással keresgélve oldottuk meg. Kár beléd, Amazon.

Az emlegetett kísérleti alanyok amúgy túlélték a teszteseményt, és egészen olvashatónak minősítették az eredményt, ami egyébként A fekete zongorához hasonlít jobban az előzmények közül, ha egyáltalán. Állítólag fejlődöm. Jó volna, ha tényleg így lenne, én egyelőre csak azt látom, hogy leírtam, amit akartam.