szerda

Verset vegyetek!

(Ennek a bejegyzésnek nincs köze Veronhoz. Ez egy nagyon is 21. századi bejelentés.)
Csúnyán belekeveredtem a "Van képünk segíteni" nevű civil szerveződménybe, amely vaterás, online árverést rendez november 1. és 14. között az iszonyú vörösiszapömlés áldozatainak javára. Rengeteg művész ajánlotta fel festményét, fotóját, köztük Majsai Rita barátnőm is.

Az ő Túlélő című fotójáról készült nyomaton szerepelni fog egy vers is, amit én írtam, és amit kézzel cirkalmazok rá. Így lesz ez a kép egy megismételhetetlen, egyszeri tárgy.
Mellékelem a fotót és a verset. És megkérlek, hogy válassz és vegyél Te is egyet az aukcióra felajánlott munkák közül. Sokféle lesz, és többségükben megfizethetőek. Részletek itt és a Facebookon.
Köszönöm.

Túlélő

vasárnap

Folytatás

Nem tudom, milyen lehet sorozatot írni, tekintve, hogy én még soha nem írtam. Most azonban, hogy komolyan felmerült ennek a lehetősége, egyszerre tárul elém riasztó és örvendetes perspektíva is. Riasztó, mert egy adott korszakhoz, szereplőhöz, műfajhoz kell hűségesnek lennem éveken át; örvendetes, mert (egyelőre) szeretem ezt a korszakot, szereplőt, műfajt. A sorozatírás legörömtelibb hozadéka azonban maga a lehetőség – hogy alkalmat kaptam bebizonyítani, mi minden rejlik még abban a világban, ami A fekete zongora történetében (remélhetőleg) életre kelt.

Merthogy lesz folytatás. És ez nem puszta távlati terv, hanem annyira konkrét állítás, hogy a történetvázlat már el is készült. Most már csak rajtam múlik, meddig rágom még a századfordulós szakirodalmat, és mikor rémít meg annyira a határidő közelsége, hogy le merjem írni az első sort. Az igazság az, hogy mindig is nagy kampánymunkás voltam, ami azt jelenti, hogy ösztönzőleg hat rám a határidő, és látványos teljesítményre vagyok képes stressz hatására. (Ó, ezt egy percig se vedd dicsekvésnek, kicsit se örülök, hogy így van, jobban szeretnék az időt okosan beosztó, kitartóan dolgozó író lenni, de hát ehhez ki kéne bújnom a saját bőrömből.) Ugyanakkor az is jellemző, hogy sose érzem úgy, már eleget olvastam, eleget tudok, és ideje írni. (Persze ez utóbbit jó adag lustaság is okozza, olvasni ugyanis sokkal könnyebb.)

Összegezve: az a kiadóval közös elképzelésünk, hogy a jövő évi Könyvhéten frissen, festékszagúan ott sorakozik majd Dávid Veron kalandjainak folytatása az Agave standján. Egyelőre azonban még csak egy „Türkizkék hegedű” című mappában gyarapodnak a fájlok, fotók, térképek, jegyzetek stb. (Természetesen egy fia hegedű sem szerepel a történetben, de még bármi előfordulhat.) Annyit mondhatok, Veron ezúttal új társaságban, új tájakon keveredik bele veszéllyel kecsegtető kalandokba.

Mindebből kikövetkeztethető, hogy súlyos őszi és téli hónapoknak nézek elébe, és számos olyan bejegyzéssel fogsz itt találkozni, amiben komolyan fontolgatom majd az emigrációt a Karib-térségbe. Nem fog ártani a bátorítás.

Zöldben

Szörnyedelmesen szeretett Annusom!
 

Végre-végre kezeimhez kaptam kurta, ámbátor derűvel ajándékozó irományodat, melyben is beszámolsz a közelgő esküvődet illető preparatiokról.

(Tudod, jómagam nem szenvedhetem az esküvőket, azonképpen itt most nem is véleményezem a themát. Mindazonáltal örülök, hogy Kökénynét sikerrel tartottátok távol a felhalmozott italoktól. Habár, úgy vélem, a nyájőrző komondorok bevetése tán meghaladja a veszély mértékét, mivel Kökényné szívós, mégis filigran alkotású testtel bír…)

Ami engemet illet, mostanság kiadósan spacérungolok vasárnaponkint a Margitszigeten. Dús a levegő, a népek urasak és kellemetlenek, ám ennélfogva rendkívüli módon tanulságos az observatiójuk. Hétfői napom olybá alakult, hogy kora reggelen munka okán is kisétálhattam a mondott place-ra – igen nagy szerencse, hogy kis idővel ezelőtt a hídhoz csatlakoztatták a kicsiny szárnyhidat, mit igénybe véve gyalogosan, csónak s hajó híján is közelébe juthatok e geographiai tüneménynek, mi Margit szigetének neveztetik.

Nagy s jelentős munkák folynak most ottan, kerteket és karcsúdad bulvárokat építenek, hogy az alkony s a megannyi bokor árnyékában a botor szerelmespárok megbúvhassanak a guvernántok s a szigorú anyák becsületet s erkölcsöt követelő
(helyes, igen helyes!) tekéntete elől. Hiába hiszik ez intelligentiara nézve csökevényes duettek, hogy megmenekedtek, én gyakorta zörgetem meg mintegy véletlenségből az ágakat, s köhögök mint halálra vált gümőkóros – szétrebbennek rögvest, s a moralitas újdonnan kiérdemelt glóriával ragyog!

Sajnálatos esetről is beszámolhatok, mi az új, enyhet adó padok alapításával kapcsolatos. Egy igen érdekes bolond úr intett magához, hogy ő volna a főkertész, s nyilatkozna, amennyiben journálnak dolgozom. (Bizonyára megpillantotta kezemben a jegyzeteket.) Midőn azonban ráeszméltem, hogy rosszízű tréfa martyrja lettem, szoknyámon már csúful s moshatatlanul zöldellt a pad friss festékjéből négy lénia. Be kellett várnom az estet, hogy szégyen nélkül hazaosonhassak.

Nos, nem bánom végül, Mara megajándékozott egy megúnt, számomra így is túlsággal divatos szoknyával. A réginek pedig majd a konyhában vehetem hasznát, ha újólag nekiveselkedem a kuglófkészítés művészetét elsajátítani.

Ölellek e késő nyári esten is hív lélekkel:

Veron

Aquamano

Édes egy Annám!

Ámbátor édesnek neveztelek, keserűt többet találsz ebben az édesben, mint mézet. Még mindig nem válaszoltál esengő leveleimre – no sebaj, engem, mint azt mindenkor láthattad, nem tántorít, hogy süket fülekre találok. Mit mondanom kell, azt bizony mondom, jöjjön bár szembe vélem hallgatatlanság avagy gőzmozdony.
Nem zavarnám hódolókkal és szerelmes vőlegényi széptevéssel zajló napjaidat, ha nem történt volna velem valamely furcsaság a minap, mit mindenképpen meg kívánok osztani véled. Azért véled, mert te vagy, ki meglehetős alapossággal ismersz engemet, s tudod, utolsó nőszemély vagyok, ki képzelgésekkel, színes fantazmákkal hozakodik elő, mikor a világ dolgait ecseteli. Ám ez az eset, mit elmondani hőn szeretnék, egy bizony pontján átugrotta a való s az álom birodalmait egymástól elhárító várfalat. Kíváncsi vagyok, te miképpen véled.
No, hallgass hát ide.

A Nő szerkesztőségebéli serénykedésemet olykor megszakítom azzal, hogy a nem messzi Sercli kávéházba általfutok némi eledelért. Én magam szeretem ott elkölteni szerény délidei lakomámat; addig sem töltöm időmet rosszmájú, antigeniális nőszemélyek között, melyek sajnálatosan számosan lakoznak a szerkesztőségben. Kicsiny étekhordóban meretek napi levest Marának, ki nem szívesen jár oly kevéssé elegáns kávézdába, mint a Sercli. Szelnek hozzá friss, fehéren dagadó kenyeret, mit szintúgy elcsomagolok. Én meg letelepszem egy sarokba, honnan kiválóan megspektacírozhatom a be- s kijövő népséget.

Mint kitaláltad már, a Sercli egyszerű lokalitás, hová hölgyeket is bebocsátanak. Közel ugyanis a Városház téri piac, s onnan mindennemű árusok, kofák betérnek, felhörpinteni a sűrű feketét, elrágcsálni a Sercli foszlós tejeskenyerét, s meg-megkötni a maguk kisded üzleteit. Kedvelem a panorámát, mit nyújtanak. Vidéki nénék, akik hajnalok hajnalán kelnek, kosaraikat friss paradicsommal, káposztával, tejjel, túróval töltik – ezért is oly ízletes mindaz, mit a Sercli főpincére, Herr Gazsi elébünk hord, sokszor ugyanis portékával fizetnek a vendégek. Tegnapi levesem például hallatlanul finom, kolbásszal és zöldbabbal sűrített alkotás volt. Boldog voltam, hogy Mara ínyéhez illőt szállíthatok a szerkesztőségbe – az én elkényeztetett főnök hölgyem ugyanis megvetette némiképp az egyszerű étkeket, ám e kellemesen sós, könnyű paprikás habarástól pirosló felszínű, aznapi tejföl habfehér halmaival ékített lé ízeinek, tudtam, nem ellenállhat.

Elégedett sóhajjal dőltem hátra, s intettem oda Herr Gazsit egy pohár szódáért, mikor szemem a kirakatban üldögélő lánykára esett. Nem volt őbenne semmi különös: fején törökmintás zöld kendő, tiszta, de viseltes inge-szoknyája vidéki érkezést mutatott. Nem is akadt volna meg rajta a pillantásom, ha nem a mai lett volna a hét harmadik olyan napja, mikor is ugyanazon helyen látom aggódva üldögélni, szemét szüntelen az utcára szegezve. Úgy tűnt tovább is, hogy nagy, barna szemeit reggel jócskán kisírta. Eszembe jutott, minő lélekállapotban érkeztem Buda-Pestre majdnem egy esztendeje magam is, s ez arra indított, hogy odasétáljak, s engedelmet kérve asztalához üljek.
Csupán annyit kellett kérdenem, hogy miféle tragédia érte, és hogy segítséget adhatok-e bármilyen módon. Máris elpityeredett.
– Nem jön az én Szerjóskám, asszonyság, tudja? – panaszolta. 

Ezúttal nem tettem szóvá a máskor rendkívül ingerlő „asszonyság” címzést. Érted, miért.
– Tegnapelőttre ígérte, hogy találkozunk, s lám, színét se látom.
Nem lennék önmagam, ha nem láttam volna azonnal által a szitán.
– Félek, angyalkám, nem is jő az a Szerjóska – vidítottam fel. Hisz férfiak dolgában egy nőnek leghasznosabb a legnyersebb valósággal szembesülnie, lehetőséggel minél korábban. – Egyébiránt miféle név ez a Szerjóska? S téged minek hínak?

Hanem akkor a kislány, ki Boriskának nevezte magát, egy fölöttébb képtelen történettel állt elő. Ítélt meg te magad, rosszul tettem-é, hogy hitetlenkedtem.
– A Szerjóska oroszföldi név, asszonyság, nem tudta? Az én Szerjóskám orosz ember. Nem is ember: princ! Igazi orosz princ, ő maga mondta. Lakása egy szentpétervári palota, az Éva nevű folyó partján, ragyogóbbnál ragyogóbb úri kastélyok között, s unokabátyja maga a cár! – suttogott a kis buta lány. 

Szavát se hittem, de nem mutattam: kíváncsivá tett, hogyan történt a női nem egy újabb szerencsétlen tagjának szívét megnyomorgatni.
– Magas rangú ember ő; s ha látná asszonyságod, milyen szép is! Délceg és szőke, mint az akácvirág! Arca, keze fehér, mint a tiszta jég! Csak a képe oly vékony, hogy mutatja, milyen sok és rettenetes szenvedést kellett elviselnie! Szentpétervárról elűzetett. Anyja maga volt oly kegyetlen, hogy nem tűrhette a házban. Merthogy Szerjóskának csodálatos képességet adott az Atyaúristen!

Boriska egészen közel hajolt hozzám. Leheletén éreztem, hogy herr Gazsi már megitatta kis rumos, fűszeres grokkal.
– Szerjóska, drágalátos asszonyságom, ha úgy akarja, elpárolog, mint a köd!

Egy pillantásig csak bámultam, mint egy ökör. Aztán gyöngyözve felkacagtam.
– Jaj, de bolonddá tettek, Boriska! Hogy el tud párologni ez a Szerjóska, abban bizonyos vagyok, hiszen három napja színét se láttad… No de ez nem különös testi adomány, hanem amolyan közönséges férfitudás! 

Boriska összeszorította két vékony ajakát. Haragudott.
– Hát azt hallgassa meg asszonyságod, hogyan ismerkedtem én össze az áldott lágyszívű Szerjóskámmal! Debrecenben, hol szolgáltam egy fösvény vénasszonynál, magam voltam a házban. A szipirtyó téjára vonult el százesztendős barátnéihoz. Olyan egyedül voltam, mint az ujjam. Tettem-vettem a konyhában, s amint egy pohár vízzel megöntöztem a muskátlit, mi az udvari ablakban nyílik, ott termett Szerjóska, fehér tengerész uniformában! Istenkém, be szép is volt! És milyen derekasan evett, mikor megkínáltam az ebédről maradt mákos gubával! 

Boriska égnek emelt tekintettel áradozott, én meg újólag felkacagtam.
– Ó, te bolond kislány! Hát csak beosont, kifigyelve, hogy a gazdasszonyod nincsen odahaza!
– Nem úgy, asszonyság! Egy lélek nem volt a házban! És ahogy a vizespoharat a kezembe vettem, előpárolgott belőle! Csak onnét jőhetett! – lázadozott hévvel a lóvá tett cselédfruska. Egészen kipirult a kis csinos arcocskája.
– Elmesélte nekem könnyek között, hogy csudatehetsége miatt elűzte a cári népség, és bizonnyal most is nyomában vannak. Én meg jó keresztyén leány vagyok, odaadtam néki a pénzecském felét, hogy továbbszökhessen, s itt találkozzunk majd…
– S téged vajon miért is nem hozott magával? – kérdtem, ámbár nyilvánvaló volt a válasz.
– Mert nem akart bajba keverni! – szegte föl az állát Boriska. – Nem akarta, hogy meglássanak engemet is az üldözői! Jajistenem, bizonnyal foglyul esett… – sírta el magát.

Fölemelkedtem mellőle, s átnyújtottam neki zsebkendőmet, ne a kötényével maszatolja az arcát.
– Hallgass ide, butuska Boriska! Herr Gazsi megebédeztet téged, aztán fogod magadat, s hazaszekerezel az egyik kofával. Sokan járnak ide Debrecenből, biztosan megsajnálnak, ha elmeséled, miként csaptak be és hagytak faképnél… Indulj, míg a gazdasszonyod ki nem ebrudal végleg!

Ámde Boriska megmakacsolódott. Fejemet csóváltam, ahogy kendős fejét rázogatja; az a Szerjóska csuda egy fantáziás csavargó lehet – de csuda kegyetlen is! Meghagytam herr Gazsinak, tartsa jól a leányt, és ügyeljen reá, aztán visszasiettem az offíciumba, kezemben az étekhordóval.

Hát ebben semmi különös nincsen, mondhatod most, Annikám. Én se vélném másképpen, ha ma vissza nem térek a Serclibe, s meg nem kérdem Gazsit, mi lett a sorsa a Boriska leánynak. Az alacsony növésű, jócskán pocakos főúr meglepetésemre így válaszolt:
 – Veron kisasszony, képzelje csak, reggel megjelent itten egy magaskás, tejfölszőke fiatalember, s azzal elsétált a Boriska… Furcsán festett ám a fehér tengerész egyenruha meg a szegény cselédszoknya! – nevetett harsogón herr Gazsi.

Gondolhatod, mint csodálkoztam. Hanem azért örültem: ritkán esik olyan, hogy egyenruhás férfiember megtartja a szavát. Úgyszólván megkönnyebbültem, mégse maradt egyedül az a szegény kis buta lány.

Ebéd után, kifelé menet azonban eszembe ötlött valami. Magamhoz intettem Gazsi urat, s megkérdeztem:
– Nagyméltóságú szervőz uram! Felidézné nekem, mi módon érkezett ide az a tengerész? Lovon, konflissal, gyalog?

Herr Gazsi egy tányért törölgetve törte a fejét.
– Tudja, kisasszony, nem emlékszem… Pedig az ajtó felé fordultam éppen. Teli vizeskancsót hoztam éppen a Boriskának, tiszta pohárral… Azért tudom, mert figyelmeztettem a kislányt. Ugyanis a pohara peremén volt egy kis törlemény, nehogy óvatlanságból felsértse vele a száját.

Azóta nem megy ki a fejemből a Boriska. Én nem hiszek se varázslatban, se debreceni cselédlányokat szöktető Romanovokban – te miként vélekedel, Annuskám?

szombat

Utazók

Bárányszelídségű édes Annuskám!

Ugyan följegyeztem emlékezetem soha (!!!) nem halványuló lapjaira, hogy immáron kettő szívet sajgatóan pompázatos fogalmazású levelemet hagytad válasz nélkül, úgy határoztam, e málőr nem tántoríthat el attól a nemes elhatározásomtól, hogy a velem megesettekről kérdés nélkül beszámoljak Neked.

Az illőség azt kívánja, hogy megérdeklődjem, vajh miként folynak a dolgok kétes hűségű szülővárosomban, Ókanizsán. De mivel Te magad nem mutatsz hajlanóságot arra, hogy beszámolóddal sziklaszirtet nyújts számomra, hová is kérdéseim vasmacskáját kivethetem: nem kérdezek. Továbbra is hőn lesem, vajha végleg elapadott-e történeteid bőségszaruja!

Bizonyára rettentő mód kíváncsi vagy, szívbéli barátnéd miféle események tanúja itt, a tágas (és nyár lévén igencsak büdösséges) Pest-Budán. Kérlek. Ismerőseim közül számosan elutaztak valamely nyaralóhelyre. Mara például kevéssé szilárd erkölcsű társaságával a Tátra felé vette az irányt, mivel ott, úgy hírlik, elviselhetően hűs a lég, s meglehetősen javítólag hat az ember tüdejére. Társaságban centrális szerepű, ördögien jó természetű szállásadónőm legújabb automobiljával indult útnak a hegyekbe. Csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy valamely serpentine-en a mellette csacsogó fiatalemberre kacsintva át fog térni a jobb sávba, s szorosan szembe találkozik valamely ellenkezű irányú gépesített kocsival. Minduntalan így jár – és soha se is származik baja e balvégzetből. A károsult fél ugyanis, lehet bár princ vagy iparmágnás, kettő minuta alatt letaroltatik lábáról Marám bája által, s egy óra múlva már francia pezsgőben fürdeti a leányzót. Figyeltem sokszor, hogy rájöjjek, hogyan működik e bűverő – ám tragice vak vagyok az ilyesféle mánőverekre; sejtelmem sincs, miként s mikor indul meg a csáb gépezete, s hasít ki szép darabokat a férfiúi szívekből, akár ha böllér csontfűrésze.

Én magam Pesten maradok, a saját kedvem szerint mulatozom, s őrzöm A Nő cikkeinek helyes irályát. Ma hajnalban azonban úgy ébredtem, hogy a sűrű júliusi forróság torkomat fojtogatta. Hát vacatióra indultam saját módim szerint. Fölhúztam a gyalogszert jól viselő cipőmet, s által sétáltam Budára, hogy megnézzem a Déli Vasút Társaság még sosem látott pályaudvarát, megszeméljem a népeket, kiknek a Balaton tó felé utazni van lehetségük.

A pályaudvar, honnan a Déli Vasút rémísztő óriás, szurtosfekete mozdonyai első osztályú, bársonnyal bélelt kocsikat csak úgy vontatnak, mint az ember hátsó felét igencsak meggyötrő fa ülésű, álló utasok tömegével zsúfolt harmadik osztályúakat, mérsékelten csinos és tágas. A Nyugoti indóház, hol is már több ízben megfordultam, összehasonlíthatatlanul fejedelmibb, moderne s valóban – nyugoti stílű, nagyvilági. Emitt csupán a publicum testesít meg holmi csillogást, párisias ájert. A Siófokra, Keszthelyre tartó hölgyek, urak, gyermekek, inasok és garde dámák mind égnek emelt orral közlekednek. Egy bögyös, kiflivékonyságúra fűzött asszonyságnak reá is tiportam a lábára – részben mert nem vett észre önmagán kívül semely járókelőt. Ámbátor megannyi bőrönddel és nyárias, világos színekbe öltözötten spacéroznak ezek az utasok, úgy sejtem, jócskán szoronganak a pakkokban vekni kenyerek, tojás, kolbász, tejföl, hogy a maradék koronákat ne a nagy tó partjának fűszeresei kaparintsák meg, kikről úgy hallik, igen borsosan mérik még a legpocsékabb helybéli vajat is.

Tehát el-elnéztem a sürgölődést. Néha belepillantottam a pályaudvar egy ponyvásánál beszerzett rémfüzetbe – Eduárd, a vérszívó, avagy egy halandó szűzleány enyelgése a Rémhalál Hercegével –, s a szörnyűbb fordulatok szégyellnivalóan megnevettetnek. Ám midőn siketítő sípolások közepette útjára pöfögött az egyik leghatalmasabb mozdony, a kopott kocsikban maga után vonva a Károlyvárosba tartó katonák víg csapatait, eszembe ötlött, hogy ha a masiniszta egy bolond kanyarral Ókanizsa felé venné az irányt, bizony töprenkedés nélkül fölpattannék, s vele tartanék.

Replicáid elepedve várja tán már elfeledett barátnéd:

Veron 

Fotók: vasutallomasok.hu, futtyvadasz.hu

vasárnap

Könyvhét után

Nem tudom, pontosan hány olvashatatlan dedikációval sikerült elcsúfítanom a könyveiteket. Legprecízebb számításaim szerint: sokkal. Hat órakor én is elrohantam begyűjteni mások könyveit (szám szerint hetet, köztük az új Kondort is, nyilvánvalóan), de amikor fél 7-kor visszatámolyogtam az Agave-standhoz, még mindig volt kinek beleirkálnom a fekete-lila zongorájába. (És közben kis híján elfelejtettem hálát rebegni a borító atyjának, skandalum.)

A lényeg ez: köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy mind, iskolás ifjoncoktól őszbe borult nénikig nagyon kedvesek voltatok. És hát most kezdődik igazán a szorongás és a reménykedés, hogy valóban olyan kellemes kikapcsolódást okozzon nektek a történet, amint azt fölöttébb ravaszul kiterveltem.

Mert akkor talán jövőre is találkozhatunk.

szerda

Ingyenzongora

Összedugtuk kicsiny buksinkat, a Könyvkolóniások, a kiadó meg én, és kiesztergáltunk egy játékot á la Da Vinci kód.

A június 5-ig folyó játék alapja egy, a Kolónián közzétett novella A fekete zongora miliőjében, szereplőivel. A történet röviden: a rokonok nem találják a dúsgazdag Lujza néni végrendeletét (a gonosz néni csak egy rejtélyes utalással jelezte, hogy egy könyvben rejtette el), ezért Dávid Veronhoz fordulnak segítségért. Ő ugyanis igencsak otthon van a könyvek világában. A játék lényege, hogy vele együtt kell megtalálni a nyomokat és végül a megoldást, könyvről-könyvre haladva.
A nyeremény 3x1 db vadonatúj, nyomdaillatú, lila ruhás Zongora, természetesen alázatos dedikációmmal.

Szóval uzsgyi játszani, de legalább olvasni!

vasárnap

Összetört csokoládészívek II.




Érthető módon Veron mindig azt várta, hogy orrát azonnal megcsapja a kávé- és fűszerillat. Ezzel szemben folyton csalódnia kellett. A Gerbeaud a hűvös elegancia helyszíne volt, és ugyan nem árasztott kórházszagot, de a tisztaság parancsoló hidegségét sugallták a falak, a bútorok, a tálcák, a személyzet, sőt még a sütemények is. A nagyhírű cukrászda, ahol maga a császár is emelte már fenséges ízlelőbimbóihoz az ezüstvillát, sokkal inkább hasonlított egy édességlaborra, mintsem egy barátságos, zajos, élettől zsibongó kávéházra. Ez utóbbi fajtából Veronnak bőven akadt alkalma példákat ismerni, hiszen az Oktogon, ahol lakott, mind a nyolc sarkán valamilyen kávézdával dicsekedhetett, élükön a legendásan bohém Abbáziával.
            A Gerbeaud más volt. Kivételes, utánozhatatlan, mintaszerű, ahogyan azt svájci gazdája előírta. Émile Gerbeaud-nak, a nemzetközi hírű genfi cukrászmesternek a hely minden egyes sarkát illetően határozott elképzelései voltak. A tágas termeket más-más stílusban rendezte be, ám hiába tükrözte az egyik stukkóival, faldíszeivel és akantuszos lábú asztalkáival a neobarokk pazarló ízlését, a másik pedig a párizsi világkiállításon divattá avanzsált, tiszta, határozott vonalakkal, finom aranyozással és pasztellszínekkel operáló art nouveau-t, valahogy egyikőjükből sem hiányzott a taszító makulátlanság.
            „Túl hibátlan, túl grandiózus, túl fehér” – állapította meg ezúttal is Veron, aki havonta egyszer szívesen eltöltött egy-egy órácskát a Gerbeaud szecessziós termének sarkában. Bár jól nem érezte magát, Émile mester cukrászremekekben megnyilvánuló zsenialitása és kérlelhetetlen tökéletessége az ínyére volt – minden értelemben. A Gerbeaud mindemellett nem csupán színvonalában törekedett királyi mértékre. Aki valódi kristályokból gondosan megtervezett, ragyogó villanyfényt árasztó csillárjai alatt akarta megízlelni Európa legfivatosabb csemegéit, a porcukorcsillámos Biscuit á la vanille-t, a málnazselétől vöröslő Gateau genois-t vagy a pikánsan citromos Prince Royal felfújtat (amit Gerbeaud mester Rudolf főherceg szomorú emlékezetére alkotott), annak fizetnie kellett, nem is keveset. Ezért aztán Veron sem engedhette meg magának a Gizella téri dőzsölést, csak havonta egyszer, és akkor is szerény méretekben. Valószínűleg akkor sem telepedett volna le a szolidan ívelő támlás szecessziós tonettre sűrűbben, ha bugyellárisa magától ontja az ezüstkoronákat: a Gerbeaud hamar veszített volna fényéből, ha túlontúl gyakran meglátogatja.
            De most nyugodtan kiélvezhetett minden pillanatot. Miután kiválasztotta magának azt a sarkot, ahonnan ő az összes vendéget szemmel tarthatta, ám őt csak kevesen, határozott mozdulattal kihúzta a széket, és helyet foglalt a kecses, intarziás ébenfa asztalnál. Kéjes boldogsággal húzta maga elé a cirádás lapot, amelyen művészi akvarell gyümölcstálak és pufók angyalkák között a süteményválasztékot sorolták fel akkurátusan. Amikor először megközelítette egy felszolgáló kisasszony, Veron fel sem pillantott, csak kezének egy magabiztos legyintésével hessentette arrébb a mindig túl hamar érkező leányzót.
            A pincérlány, aki diszkrét fekete selyemszoknyát, hószínű, fodros köténykét és keményített fehér blúzt (gallérján Gerbeaud-monogrammal) viselt, akárcsak a gépies automatizmussal mozgó, beszélő és kiszolgáló személyzet minden tagja, öt perc elteltével ismét megjelent.
            – Jó napot. Egy cikket a fehérborkrémes narancstortából, kérem – közölte Veron. A mondat végén kénytelen volt nagyot nyelni. Zavarában megköszörülte a torkát, akár egy szivarimádó vén miniszter, és most először ránézett a kiszolgálólányra.
            Meghökkent. A húszévesforma, sudár, egyenes tartású, pisze orrú lány mandulavágású barna szemei sírástól vöröslöttek. Veron biztos volt benne, hogy egy perccel azelőtt még nagyban itatta az egereket. Most nem sírt, de szemmel láthatóan nagy erejébe telt, hogy fegyelmezetten fogadja a vendég óhaját.
            – Valami… – kezdte volna kérdését Veron, ám a lány a szavába vágott.
            – Tehát egy fehérboros narancstorta. Egy minutum, és hozom! – jelentette ki katonásan, bár remegő ajkkal. Sarkon fordult, és elsietett.
            Veron csöppet megemelte a bal szemöldökét, ahogy lehajtott fővel a cukrászműhely bejárata felé igyekvő fiatal nő után nézett.
            – Szerelmi bánat – nyilatkoztatta ki a diagnózist halkan, egy rövid, megvető hümmögéssel a végén.
            Ahogy körbenézett, és szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégkoszorút, kénytelen volt megállapítani, hogy a legtöbb asztalnál (márpedig a terem csaknem megtelt) hasonló témában szűrik le tudós következtetéseiket, hol boldog, gyerekes kuncogás, hol darabokban heverő szívről árulkodó sóhaj kíséretében. Pedig a közönséget nem csupán bakfisok alkották, akiknek sajnálatos módon növésnek indult orrát épp csak ellensúlyozta a hófehér, ártatlan homlok és a tüllvirágos kalapka, hanem tiszteletre méltó matrónák is szép számban ültek ott, közelhúzódva úgy, hogy fekete vagy barna blúzaiknak puffos vállai egymásba gyűrődtek. Előttük a hideg porcelántányérkák kevés részvétet sugároztak; annál inkább a félig vagy kétharmadig megeszegetett fánkok, kuglerek, lepények, rétesek. Azokból csak kibuggyant az együttérzés.
            Végre megérkezett Veron tortája is. Meglehetős nagylelkűséggel szelt darab állt peckesen a monogramos tányérka közepén. Veron biztos volt benne, hogy a pincérlány drámai állapota tette figyelmetlenné a szolgálatot tévő cukrászlegényt, aki nagy sajnálatában a szokottnál derekabbat vágott a torta narancsgerezdekkel gazdagon díszített korongjából.
            „Minő gyászos eset!” – nyalta meg a száját, remélve, hogy az apró mozdulatot, amire visszafojthatatlan belső igények kényszerítették, senki sem látja.
            A kisírt szemű hölgyike lehajolt, és remegő kézzel csúsztatta Veron elé a tányért. Mire a kötelező vizespohár után nyúlt, már annyira nem volt ura az ujjainak, hogy Veron aggódott, a víz a nyakában végzi. Fellélegzett, amikor a pohár (hallható csattanással ugyan, de) az asztal intarzia-vénuszalakjának a fején ért célt. A lány csillogó szemmel bámulta a torta égetett cukor-kalapkáját, amelybe mint fagyott szobrok ragadtak a lédús narancsszeletek. Ha tekintettel enni lehetett volna, a torta már rég Veron gyomrának mélyén várja végzetét.
            Ám a felszolgáló még odébb sem állt, amikor fülsértő csattogás-csörrenés hallatszott, nyomában féktelen üvöltéssel. A vendégsereg, Veront is beleértve, ijedten kapta a fejét cukrászműhely ajtaja felé, ahonnan e pillanatban egy apró, vézna alak futott ki. Maszatos arcú, szürke főkötős lányka volt, tizenhatnál aligha több, köténye piszkos. Magáról megfeledkezve zokogott, remegő teste az ájulás szélén. Rettegve nézte az ajtót, ahonnan érkezett.
            Nem sokáig kellett várnia. A cukrászat kijáratában egy behemót férfi jelent meg, őszülő haját precízen kettéválasztotta a fejtető közepén, dús bajsza ugyanúgy reszketett, akárcsak a lány, akire most merőn bámult.
            – Hogy képzel?! – kiabálta, miközben egy lépést tett a lány felé. Az ugyanennyit hátrált, és kétségbeesetten sikította:
            – De nem én voltam! – Mindkét reszkető tenyerét a szívére borította.
            – Mind mondjátok, „nem én, nem én”! Mind hazug! – ordított tovább a férfi. Sötétvörös arca ijesztő kontrasztot alkotott folttalan, fehér cukrászköpenyével. – Holnap visszahozod, különben zsandárokat szólok! Európában nincs hasonlóbb! Te meg lopás! – kiabálta, tagadhatatlan idegen kiejtéssel.
            A vendég hölgyek visszafojtott lélegzettel, ijedten szegezték tekintetüket a kislányra, aki a zsandár szó hallatán megszédült, és csaknem a márványpadlóra esett. Az utolsó pillanatban mégis sikerült állva maradnia.
            Veron kissé hátrébb tolta a székét, de olyan nagy zajt csapott a rémült csöndben, hogy úgy döntött, mégis ülve marad. „Majd később” – határozta el.
            – Mester! Nem én loptam el! Én soha nem loptam semmit! Édesanyám becsületre nevelt… – motyogta alig hallhatóan. – Ha megtudná, miket mond maga itt nekem, belehalna! – emelte föl újra a hangját.
            A férfi dühösen horkantott.
            – Még hogy becsület! Magyarok becsület! – vetette oda megvetően. Aztán egészen közel lépett a lányhoz. – Holnap dél itt lesz vissza. Különben zsandár! – legyintette fültövön a lánykát, aztán visszamasírozott a műhelybe.
            A meggyanúsított leány felsikkantott, aztán zokogva kiviharzott a díszes üvegajtón a Gizella térre. A vendégek azt se tudták, melyik irányba nézzenek mélyebb döbbenettel.
            – Szóval ez a híres Gerbeaud mester… Ha nem tévedek – fodult Veron a még mindig mellette álló, jéggé dermedt felszolgálóra.
            A nő azonban hangos sírásban tört ki, épp úgy, mint az iménti kislány.
            – Chrétieeeeen! – kiáltotta, és oda se bagózva Veronra egy harmadik ajtón rohant ki.
            A vendégek végképp megzavarodva, kerek szemekkel bámultak utána.
            Veron halkan és úrilányhoz aligha méltón füttyentett. Gondterhelten nézett előbb a még meg sem kezdett narancstortára, aztán a térre nyíló ajtóra. Aztán megint a narancstortára.
            – A fene vigye el! – pattant föl végül, és (miután úgy döntött, legfeljebb a drámai jelenetért járna a pénz) fizetés nélkül a kipenderített lányka nyomába eredt, ki a Gizella térre.

szombat

Rajtkövön

Jelen idő szerint 10 darab tetemes kötettel vagyok körülbástyázva, köztük
  • egy nagy képes album a századfordulós életmódról,
  • Eötvös Károly egy 19. század végi kiadású könyve,
  • a Hétköznapi Budapest,
  • a 125 éves MÁV,
  • Zolnay Vilmostól a Járom a pesti utcát,
  • valamint öt másik, de azoknak nem árulom el a címét, mert több súlyos poént lőnék le végzetesen.
A szokásos rózsaszín jegyzetfüzet is a kezem ügyében van, fedelén az elrettentően bájos Miss Röfivel. Szorgosan jegyzetelek.

Következtetés?

Aláfirka

Hogy egyértelmű legyen:

június 5-én, délután 4-től az Agave standjánál bármit aláírok, kivéve csekkeket, szerződéseket és egyéb kötelezvényeket. Egy "A fekete zongora" feliratú tollal. (Emiatt kissé feszengek, de mert születésnapomra kaptam barátaimtól és leghűségesebb drukkereimtől, nem válthatok át egy sima fekete stabilóra, ugye megértitek.)

Helyszín: a Váci utca Vörösmarty térbe futó farkincája. Könnyebben meg lehet találni, mint magán a téren bármit. Térkép mellékelve.
Neeem, nem haragszom meg, ha nem jöttök, de minden hiányzó nevét megjegyzem örökre.




vasárnap

Összetört csokoládészívek I.



 Gizella (Vörösmarty) tér, a lebontott Schickedanz-féle földalatti lejáróval

„Hozzávalók: 70 gramm kakaó, 70 gramm vaj, 280 gramm liszt, 280 gramm cukor, 3 tojás, vanília, 2 késhegynyi ammónium.”

Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap, amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött, tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.

A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba, a lány tudománya csődöt mondott.
– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz – rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli anyák között tartjuk számon.
Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát, amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.

A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – Ebből a pépből a vajjal kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg, és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.

A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a konyhakövön.
 Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan főztjéből.

A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.
– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával, aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi kocsmába.

Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.
A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú, fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve. „Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg. Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.
 Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól, annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.

Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő, hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:
KUGLER – GERBEAUD.

szombat

Borítópremier!

Jó néhány hét gyürkőzés után (nem én gyürkőztem) pont került erre az i-re is. Kéretik örömmel szemlélni. (Tegnap este érkezett, utána másfél óráig csak bámultam. Hiúság, én vagyok a neved!) Kuszkó Rajmund műve, aki az Agave sok egyéb gyönyörűséges és messziről felismerhetően agavés borítóját is műtötte.


vasárnap

Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!

Amíg Veron belekóstol a konyhaművészetbe (és én már tudom, milyen eredménnyel!), és belekeveredik bizonyos süteményekkel kapcsolatos titokzatosságokba, addig röviden:
  • befejeztük a kézirat polírozását, minek következtében egy új jelenet és sok-sok új információ keveredett az események közé,
  • a regényhez, mint jeleztem, hozzácsaptunk két rövidebb történetet; az egyik, a 200 lovas itt, a blogon is olvasható, a másik teljesen új (annyit mondhatok, hogy ez utóbbi sincs híján egy hírességnek, de Adyhoz képest talán kevéssé kézenfekvő alakra számítsatok),
  • rávethettem vigyázó szememet a borító közel végleges verziójára; mint látni fogjátok, erősen különbözik a prototípustól, egyszerre régimódi és sokat sejtető, miközben úrilányosan tetszetős is,
  • ígéretes megjelenési lehetőségekről érkeztek hírek (őszintén remélem, a megvalósuláshoz nem kell egy vámpírt is beleszőni a sztoriba - nem mintha nem tudnám megcsinálni, nyilván meg tudnám :)
  • a jelen állás szerint a Könyvhéten engem is kiűznek dedikálni (június 5., szombat), a pitymallati időpont (10 óra!!!) miatt azonban az AGAVE KÖNYVEK standja mögött keressetek inkább, ahogy egy hullámkarton paplan alatt hortyogok (és ha már így megemlítettem kiváló kiadómat, szólnék, hogy a Könyvhétre jön ám az új Kondor-kötet is) ÚJ: addig nyifogtam, amíg le nem csúszott az időpont délután 4-re.

Szóval míg a Gizella téri kuglereken megszilárdul a cukormáz, tekintsétek meg a mellékelt összeállítást a békebeli pesti közlekedésről.

csütörtök

Ó, holdsugár

(Egy kitépett füzetlapon)

Mara kedvesem!

Nincs bennem kellő tehetség szavakba önteni azon érzemények kellemdús voltát, melyek azóta áramolnak boldog zuhatagban szívem egyik zugából a másikba, hogy tudomásomra jutott, Medgyaszayt Te magad épp olyan hévvel imádod, mint én.
Az öröm, hogy osztozunk a kor előadóművészetének e legnemesb jelensége irányában táplált rajongásban, arra késztetett, hogy ajánljam e hangos lemezt, melyre Jacobi egy operettjét vésték az ügyes gépezetek, benne Idolunk fennen szárnyaló vocaljával. Különösképpen a holdsugaras dalt kedvelem. Midőn éjjelente a metropolis zsibongásától kényszerű éberséggel állok az ablaknál, s ellenséges pillantásokat vetek a gonoszul kövéredő, gyanúsan hideg égitestre, addig hallgatom Vilma énekét, mit a gramofón készülék mágiája képez életre octogoni kicsiny szobámban, mígnem újólag ágyamba térek.
Hallga csak:

Végtére álmot erőszakolok szemeimre, hogy reggel A Nő kies redactiojában meg ne észleld fáradtságomat...

Csókol

Veron

vasárnap

Ismeretlen Blogger emlékműve

A „ne állj szóba idegennel” szülői figyelmeztetése olyannyira a reflexeimbe ivódott, hogy akkor se kérdezek meg ismeretleneket, hol van a szentendrei skanzen, ha tévutam, teszem azt, a pestszentlőrinci Béke térig vezetett. Mert hát ugye Az Idegen bármikor előveheti azt a kézigránátot.

Minekutána ismeretlenekkel szembeni elvárásaim, mondhatni, ilyetén módon redukáltak, minden kedvességet, ami ismeretlen emberektől származik, megdöbbentőnek találok. Ezért az, hogy könyvesbloggerek szép számban olvassák a könyv kísérleti példányait, sőt, írnak róla (a saját kezükkel!), sőt, szépeket írnak róla!!! (szintén a saját kezükkel), anélkül, hogy közeli rokonaik foglyul ejtésével kényszeríteném őket erre, számomra már-már megrendítő.

Lássuk, kiknek tartozom köszönettel, amiért megemlékeztek A fekete zongoráról, kik azok, akiknek a megállapításait talán még a tökéletesített, kereskedelmi forgalomba kerülő kiadás ajánlóoldalán is idézhetjük majd. (Erről majd Odafönt döntenek, és ha valóban sor kerül rá, természetesen mindenkitől szépen és egyenként kérek engedélyt.)
A sorrend random, és ha bárkit is kifelejtettem volna, kíméletlenül figyelmeztessen.

Nima / Keményfedél

Ugyanitt bónusz a Kortárs magyar írónők bejegyzésben.

Könyvkolónia - 1sx

Cs. P. a könyvmoly

Tessa / Juharfa

Moly

És ami különösen kedves, példány híján a Moly tagjai küldözgetni kezdték egymásnak szerte az országban azt az egyet, amit egy kedves ismerősömnek adtam.

Amit pedig az intézményes irodalom képviselőjeként (személyesen ugyancsak nem ismert) Szilágyi Zsófia írt a Literára. (Álljunk meg egy pillanatra: ez az ember már Móricz Zsigmondról is írt monográfiát!)
Neki különösen is hálás vagyok, hiszen a kritikája nyomán talált meg a kiadó.

Más.
Végre, végre, végre végére értünk a kézirat köszörülésének. Legalábbis egyszer, mert az olvasószerkesztő rundja még csak ezután következik. Az átírás, csiszolgatás önmagában, ha nem is boldogító, de kellemes bíbelődés lehetne, ha nem a munka előtt-után megmaradt időmorzsákból kellene órákat zsákmányolni hozzá. Így azonban talán túl hosszúra is nyúló folyamat kerekedett belőle. A lassúságra a szerkesztő (isten áldja meg aprólékos és helyenként nyilván idegölő munkájáért) szelíden csak a minden levél végén elköszönő fordulatként alkalmazott „várom a folytatást” mondattal utalt.

Viszont: jó hír lehet a regényt korábban kivégzőknek, hogy két novellával is bővül a könyvheti kiadás. Az egyiket minden bizonnyal a blogon már közreadottakból választom (esetleg segíthetnétek, melyiket – nyilván tökéletesített formában). A másik viszont teljesen új darab lesz, most töröm éppen a fejem, miféle kalamajkába keverjem Veront. Jelenleg úgy tűnik, a történet a könyvbeli eseményeket megelőző időkben játszódik majd.

Remélhetőleg legközelebb a borítótervről is hozhatok híreket. (Ugyanis új ruhába öltözik a Zongora, ha még nem említettem volna.) Muszáj lesz, mert a nyomdai határidőig már csak sovány hetek vannak hátra…

hétfő

Másik nélkül nincs


„Más emberek nélkül sok tekintetben lehetetlen volna írni”
, szögezi le A. L. Kennedy, neves skót írónő és stand-up komikus. (Irigylésre méltó kombó.) Majd egy szívmelengetően közvetlen hangú blogbejegyzésben kifejti, mire is gondol pontosan.

A megállapítással kénytelen vagyok egyetérteni. Nem mintha gyárilag nem lennék tehetséges magánzó; általában egyetlen arckifejezéssel sikeresen fagyasztom másokba a szót, küldöm el őket a francba. (Ennek a képességnek a közérdekű járműveken rendkívüli hasznát veszem.) És minél több az írni- vagy kitalálnivalóm, annál többször vágok emberevő képet, hagyom csörögni és elnémulni a telefont (ne reménykedj, nem hívlak vissza), mondom le a meghívásokat, tömöm be a fülem valami pszeudometállal. Ráadásul egy idő után már a mentegetőzésnek sem érzem semmiféle kényszerét.

Pedig, bármilyen nyálslágerszerűen hangzik, igenis szükségem van rád, és gyötör a lelkiismeret, amiért lekoptatlak. Miközben tisztában vagyok azzal a paradox adottsággal (tudom, te is tudod), hogy kitalálni, megírni valamit magányos tevékenység; ugyanakkor te vagy az, akinek írok (hazudik, aki azt állítja, csak az asztalfióknak), a te véleményedre vagyok kíváncsi, te vagy az is, akit szórakoztatni akarok. Ha te nem lennél, a szereplőimből hiányozna az élet.

Szóval ez a mentegetőzés helye és ideje. Te, aki minden apró munkámnak széles mosollyal örülsz, te, akit tizenhét év barátság ellenére is csak félévente hívok fel, te, aki az egészségemért aggódsz („eszel rendesen, fiam?”), te, aki veszed a bátorságot, hogy a véleményemet kérd, és sajnos meg is kapod, te, akinek együtt kell dolgoznia velem – itt akár az is jöhetne, hogy adj egy percet nekem az életedbő-ő-ől, de nem –, nézd el, hogy gyakran képtelenül mogorva vagyok, és ha rád nézek, egyáltalán nem látlak, mert éppen valami zseniális dolog jutott eszembe (igen, épp arról, amit te mondtál), ami a koponyámon belül azonnal fejlődésnek indult.

Ha kiteszem a pontot, úgyse tudsz majd megszabadulni tőlem. Egy-két napig legalábbis.

"Leírást nekem!"

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”