Cselédkönyv 1927-ből
Bellozzi tanácsnok végül úgy határozott, hogy csak reggel látogassák meg a Kosztolányi-lakást. Amikor Veron fölkapaszkodott a Budapest város tulajdonát képező kocsiba, a tanácsnok azt is elmondta, hogy Kosztolányiné kérte a halasztásra.
- Elmesélte, hogy ők ketten rendkívül modern, s egyben rendkívül egészséges módszer szerint táplálkoznak. Csak növényt esznek. Abból sem akármit. Úgyhogy Ilona asszony minden délután leül a cseléddel, és apróra megtárgyalja, miféle zöldségeket szerezzenek be.
Veron szájtátva hallgatta Bellozzit.
- Micsoda??? Semmi szalonna? Még egy kis disznósajt sem?
A tanácsnok fáradt pillantást vetett a lányra.
- Gondoltam, hogy a maga gyomra meglehetősen konzervatív nevelést kapott… Nos, nem, az ifjú Ilona kézben tartja a háztartást. Nincs mese, azt esznek, amit ő jónak lát. És ez az egészségügyileg igen fontos tanácskozás maradt volna el, ha délután állítunk be hozzájuk.
- Pedig a költő úr igencsak sürgette ezt a látogatást. No persze ha rajtam múlna, én boldogan kihagynám azt a verset a kötetből. Eggyel kevesebb felszínes, l’art pour l’art semmiség. Nem fog hiányozni senkinek – jelentette ki a lány.
- Ezt nem tudjuk meg, mert meg fogjuk találni a verset. Kosztolányi a főpolgármester egyik legjobb barátja. A kudarc megengedhetetlen.
Veron kivételesen hagyta, hogy Bellozzié legyen a társalgás utolsó mondata. Ő maga szívesebben merült el a reggeli ködbe burkolózó villasor látványában. A Fehérvár felé vezető út csak nemrégiben került az építkezési helyek népszerűségi listájának elejére. A hatalmas telkek, az öreg fák, a gyér forgalom vonzotta mindazokat, akik kocsival vagy automobillal lerövidíthették a város szívébe vezető utat. Persze, ahogy az már lenni szokott, a fényűző, olaszosan világossárgára vagy alpesi hófehérre festett impozáns magánpaloták mögött egyre-másra épültek a bádogtetejű viskók is. Egyelőre azonban a (Bellozzi által csak „lumpenelemekként” emlegetett) napszámosok és a vidékről felköltöző cseléd- vagy bárcáslány-jelöltek még nem lepték el a környéket úgy, mint az öregebb városrészekben.
Kosztolányiék egy újonnan épült bérház második emeletén laktak. Bármilyen jó híre is volt Kosztolányinak a modern irodalomban, a lakás éppen csak kielégítette a polgári igényeket. Két szoba (az egyik a szalon) és egy aprócska cselédszoba állt az itt lakók rendelkezésére. Valamint természetesen a hall, amelynek küszöbére a hálóként és dolgozóként egyaránt funkcionáló helyiségből kicsordultak a német, angol, francia nyelvű lapok, könyvek, egyéb nyomtatványok.
Egy alacsony, törékeny, verébalkatú leányzó sietett Bellozziék elé. „Cselédre azért telik” – állapította meg Veron, aki mégiscsak egy parasztcsalád sarja volt, ahol az állandó belső személyzet a fényűzés netovábbjának számított. Kosztolányiék cselédje alig lehetett több tizenhatnál. Sűrű, fekete hajfonatát többször is körbetekerte a feje körül. Arcának rózsás színe arról tanúskodott, hogy kis ideje szolgál csak a városban. Veron levetette a kabátját, aztán a lány kezébe nyomta. Találkozott a tekintetük, és Veron szinte megrémült a bogárszemekben felvillanó indulattól.
Ám ez a benyomás csak egy percig tartotta fogva a gondolatait. A szalon ajtajában ugyanis megjelent Kosztolányiné Harmos Ilona, akinek egyetlen szigorú tekintet elég volt, hogy a cselédet visszakergesse helyére: a konyhába.
- Á, tanácsos úr, isten hozta! Rég járt már minálunk… Remélem, a Velencéből hozott üvegszobrok megnyerik majd a tetszését. Úgy emlékszem, ön nemcsak Danténak, de az üvegművességnek is nagy rajongója – mosolygott Bellozzira, miközben Veron arcát fürkészte leplezetlenül. A Nő újságíró-palántáját azonban ilyesmivel nem lehetett zavarba hozni. Veron rossz költőnek tartotta Kosztolányit, és ő csupán egyvalakit vetett meg jobban a fűzfapoétánál – a fűzfapoéta feleségét. Aki annyira képtelen felismerni a tehetséget, hogy a tehetségtelenséghez kapcsolja az egész életét, azzal Veronnak esze ágában sem volt együtt érezni.
Miután túlestek a bemutatkozáson, Kosztolányi is csatlakozott hozzájuk. Kissé zavartan magyarázkodott, leginkább a feleségének.
- Éppen csak benéztem a konyhába. Hogy biztosan a megfelelő növények kerüljenek a fazékba…
- Én megbízom a cselédben – jelentette ki az asszony hidegen. – Magának meg drága az ideje. Hiába – mosolygott a tanácsnokra. – Az irodalom embere csukott szemmel is megtalálja az útirányt a témák és stílusok útvesztőjében. De amikor a saját lakásáról van szó, bizony el-eltéved.
Bellozzi udvariasan nevetett. Veron biztos volt benne, hogy Ilona asszony, az egykori színésznő nem először lépett fel ezzel a remekbe szabott kis monológgal.
- Nos, térjünk a tárgyra – forgatta meg a kezében Bellozzi a szépen metszett üvegpoharat. Kosztolányiék nem tartottak otthon olyan mérgező vegyületeket, mint a kávé vagy a fekete tea. De ami a víz felszolgálását illeti, elegáns külsőségekben nem volt hiány.
- Gyanúsítanak valakit a mű eltulajdonításával? Járt itt netalán szomszéd, hordár, küldönc…
Ijesztő csörömpöléssel szólalt meg a telefon. Még Bellozzi is összerezzent. Kosztolányiék lakása ezek szerint azon modern otthonok közé tartozott, melynek bérlői ragaszkodtak a telefon még mindig újkeletűnek számító divathóbortjához. Ajtó csapódott, könnyű léptek suhogtak. Mire harmadszor is megcsörrent volna a telefon, már a kis cselédlány halk, vékony hangja szűrődött be a szalonba.
- Maris, legközelebb kicsit fürgébben – jegyezte meg Ilona asszony, amikor a lány fekete feje megjelent az ajtónyílásban.
- Az urat keresik. Valami Kocsis vagy Kornis úr. Az ország legnagyobb íróját kéri, hát az csak az úr lehet, gondoltam.
- Jól gondolta – mordult föl Kosztolányiné, míg a férje könnyű kézzel végigsimított világos, homlokba hulló haján, és rózsaszínre vált arccal a telefon felé sietett, a hallba. Maris becsukta utána az ajtót.
Ilona asszony vonásai hirtelen ellágyultak. Az ajtó felé fordulva beszélt, mintha azon keresztül is figyelné a férjét.
- Lassan hozzászokik a hírnévhez… Hogy mágnások, politikusok hívják, kérik ki a véleményét a legkülönbözőbb tárgyakban. De nem könnyű neki. Nem könnyű megbékélnie a tudattal, hogy a világot számára többé nem csak a könyvek és a szavak jelentik. Hanem emberek és közügyek, melyek közt ügyesen kell közlekedni…
- Ez a közlekedés, ez önöknél gyakori metafora – vágott közbe nyersen Veron. Kosztolányiné kék szeméből nyomban elillant a tűnődő kifejezés.
- Nem, nem járt nálunk senki, aki nem megszokott vendége a háznak. Csak a közös barátaink, Somlyó Zoli, Osváth… Hja, és róla majdnem elfeledkeztem. A Frici. Karinthy Frici.
Nyílt az ajtó. Kosztolányi jött be. A zavart büszkeségnek már nyoma sem akadt: a költő szemmel láthatóan bosszús volt, orosz szabású ingén nehezen engedelmeskedő ujjakkal bontogatta a felső gombokat.
- Az átkozott. Már megint csőbe húzott. De hát hogy sikerül minden alkalommal elhinnem, hogy…
Hirtelen észrevette, hogy Bellozzi és Veron értetlenül fogadják a szavait.
- Tudják, Fricivel szünet nélkül ugratjuk egymást. Régi szokásunk ez, meg nem mondhatom, mennyi ideje már, hogy ez folyik köztünk. Volt, hogy gyerekeket küldött hozzám aláírásért. De amint meglátták, hogy kinek a neve kerül a papírra, elszontyolodva közölték, hogy hát ebből legalább öt kell, hogy egy Karinthy-autogramra cserélhessék.
Veron arcára széles mosoly ült ki.
- Most meg eltorzította a hangját… És amikor beleszóltam a telefonba, akkor felháborodottan közölte, hogy ő az ország legnagyobb íróját keresi, és azonnal hívják oda Karinthy Frigyest…
Végre Kosztolányi is elmosolyodott.
- Tudják, nem is az a legbosszantóbb, hogy ellenem fordítja a hiúságomat… Az néha nem árt. Hanem hogy mindig és mindig sikerül becsapnia. A saját éleselméjűségembe vetett hitemet ingatja meg, és ez az, ami igazán megalázó!
Veron fészkelődött kicsit a széken. Aztán megkérdezte:
- Előfordult már, hogy esetleg könyvet vitt magával innét a Karinthy úr… esetleg kéziratot? Hozzáférhetett bármi módon?
Kosztolányi egy percig némán bámult a lányra. A felesége közben a mutatóujjával kalandozott a terítőhímzésen, egy pillanatra se nézve fel.
- Ó! Hát persze! Megint milyen ostoba voltam! – kiáltott fel a költő. Haja rendetlenül a szemébe hullt. – A Frici lesz az! Tudom is, mire készül! Átírja valami pajzán ostobaságra, és azután visszacsempészi a többi vers közé. Én meg majd nézhetek, amikor ott áll előttem, nyomtatásban, ezer példányban…
Felpattant a székről. Veron és Bellozzi hasonlóképpen cselekedtek.
- Ne haragudjék a tanácsos úr, hogy raboltam az idejét… Sem a kisasszony. Isten velük. Nekem most sürgősen telefonoznom kell – és kirohant a szalonból.
- Hát – tárta szét a karját Ilona asszony. – Ilyesmire mindig számíthat az ember, ha művészekkel van dolga. Én már csak tudom, a színházban sem volt ez másképp… Maris majd kikíséri ma…
- Szeretném, ha ön is velünk tartana a kocsiig – jelentette ki Bellozzi ellentmondást nem tűrő hangon.
- Óh… Ha ragaszkodik hozzá – nézett rá ellenségesen Kosztolányiné.
- Ragaszkodom – indult kifelé Bellozzi Veronnal a nyomában. Mögöttük pedig Ilona asszony.
Veron nemigen értette, mit akar a tanácsnok a költő feleségétől. Kíváncsian igyekezett tartani a lépést az igen tempósan távozó Bellozzival. A tanácsnok nem várta meg, hogy Maris a kezébe adja a kalapját, kabátját és sétapálcáját – maga vette le őket az akasztóról. Aztán váratlanul megsimogatta a kis cselédlány fejét.
Kosztolányi mindeközben a hátuk mögött hangosan vitázott valakivel a telefonban. Ügyet se vetett rájuk.
Kisiettek az utcára. Bellozzi egészen addig egy szót sem szólt, míg Veronnal együtt fönt nem ültek a kocsin, és Kosztolányiné méternyi mélységből tekintett föl rájuk, hunyorítva, mert a nap szemben vele csak úgy szikrázott.
- Asszonyom. Nincs itt semmi baj. Amennyiben estére a helyén lesz a kézirat – szögezte le Bellozzi. – És hogy a helyén legyen, arról önnek kell gondoskodnia.
Ilona asszony egy szót sem szólt. „Érdekes. Még nem lehet harminc, és most mégis mintha ötvenéves lenne” – állapította meg magában Veron. „Bizonyára a színésznői véna miatt!”
- Megértette? A cselédlányt meg tessék békén hagyni. Lehet, hogy az ő neve szerepel a versben, de önnek, a költő társának kellene a legjobban tudnia…
- … hogy Kosztolányi Dezső költészete távolról sem realista – sietett Veron a tanácsos segítségére. – Ha szerepel is név a műben, az nem vonatkozik konkrét személyre. Inkább csak… amolyan metafora.
- Viszontlátásra – vetette oda Kosztolányiné, és felszegett fejjel, egyenes gerinccel sietett vissza a házba.
Bellozzi elgondolkodva nézett utána.
- Szerintem a helyére kerül az a vers vagy micsoda – mondta végül.
Veron kissé neheztelve kérdezte:
- Engem miért kellett lóvá tennie?
A tanácsnok intett a kocsisnak, hogy induljon.
- Nem tettem lóvá. Ha maga nincs, Kosztolányi soha sem hiszi el, hogy Karinthyra kell gyanakodnia. Hiszen maga is elhitte, és ha maga is elhiszi, akkor…
A tanácsnok elégedetten szemlélte a palotakertekben nyíló kései rózsákat. Veron a fejét csóválta. Hirtelen közéjük hullott egy gesztenye, a gondosan kárpitozott ülésre. Bellozzi lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival bontogatni kezdte a tüskés, zöld héjat, míg a tükörfényű, barna termés elő nem bukkant alóla.
- Cherchez la femme! – kurjantotta, és odahajította Veronnak a gesztenyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése