hétfő

A fekete zongora 8.

Amikor Veron befejezte, rá kellett jönnie, hogy elmesélni sokkal nagyobb izgalmat jelentett, mint átélni a kétségkívül tragikus, de emlékei szerint csak furcsa, és a sok vér miatt inkább gusztustalan, mint drámai esetet. Mindenesetre azonnal megkezdődött a nyilvános találgatás, bekiabálós alapon.
– Szerintem az a zsebóra csak a polgármesteré lehetett! – szögezte le az egyik gazdafeleség.
– Ugyan már, van az ötvenholdas gazdauraságoknak is aranyórájuk! – vágott vissza az egyik asztalosmester tekintélyes tokájú neje.
– Az iparosbálon is csak úgy csillogtak-villogtak az órák, hogy majd tönkretették a szemem világát! – paprikázódott föl a gazdáné.
– De mi lehetett az oka ennek a brutális, jogi szempontból is igen talányos tettnek? – mélázott el ügyvédfeleséghez méltó módon Bernát Böbe.
– Valamelyik részeg parasztlegény szúrhatta le mulatságból – szögezte le Giselle, francia származásához képest megdöbbentően kevés fantáziáról tanúskodva.
Erre aztán kitört a lárma.
– Ugyan már! Ókanizsán nem ölnek mulatságból! Nem volt a Vilinek babája?
– Ne beszéljen bolondokat! Ki állt volna össze egy ilyennel?
– A Hátsó Berta! Pénzért mindenkivel összeáll az!
– Pénzért, mi? Amikor a Vili meg az anyja a szegényházban laknak!
– Lehet, de a Vili kapott munkát a Rosenberg Samu építkezésén!
– De a Samu ki is akarta tenni a szűrét, mert a féleszű semmire se volt képes odafigyelni!
– Akkor talán valamelyik kőművessel szólalkozott össze a Vili!
– Vagy a Timon atya elégelte meg, hogy mise közben mindenki füle hallatára bolondokat beszél!
Az utóbbi kijelentés az eddigieknél is jobban felkavarta a kedélyeket.
– Timon atya? Ő soha!!!
– Azzal az angyali arccal és tiszta lélekkel ilyet nem tehetett!
– Ha kell, megesküszöm a szent őrangyalokra, hogy Timon atya lelkét sosem szennyezte be a bűn!
– Hááát… – vágott közbe Giselle, előre mulatva szavai hatásán -, azt azért lássuk be, hogy abban az emberben csak úgy lángol a szent indulat! Ki merné mondani, hogy nincs benne szenvedély?
A sipítozás-kiáltozás elhalkult egy pillanatra. Még a legtisztességesebb családanyák és a legmarkosabb gazdaasszonyok is elpirultak, ahogy a szószéken átszellemülten prédikáló Timon atya libabőröztető képe megjelent lelki szemeik előtt.
– Nos, abban megegyezhetünk, hogy Vilinek pénze nem volt, se agyafúrt természete, se barátai, se ellenségei – összegezte Vékonyné.
– Valóban… Ki gyilkol meg egy ilyen embert? – ráncolta a homlokát a lánya, Annus.
– Baleset? – vetette föl Giselle.
– Ah, Giselle! – pirított rá Veron. – ÉN láttam azt a bicskát Vili hátában. Elképzelhetetlen, hogy valaki éppen egy nyitott bicskába essen hanyatt.
– Van másfajta baleset is ám! – kiáltott fel Böbe. – Szerintem Giselle arra gondolt, hogy Vili talán véletlenül keveredett olyan helyre, ahová nem kellett volna.
– És ugyan hova?
– Hát… – Böbe igyekezett gondosan megválogatni a szavait, ami nem tartozott az erényei közé. – Példának okáért egy verekedés helyszínére.
– A Veres kocsmája elé – vetette közbe valaki.
– Mindenki tudja, hogy ott naponta megesik az ilyesmi. Pista bepálinkázik, aztán ócsárolni kezdi Jóska babáját, hogy az egy mangalicára hasonlít… – fejtegette Böbe.
– Vagy éppen arra céloz, hogy milyen édes az ölelése a lánynak! – tette hozzá ábrándos hangon az egyik romantikus képzeletű vendég.
– És máris kész a baj! Előkerül a bicska, kezdődik a ribillió!
– Bizony, és tegyük föl, hogy Vili rossz helyen állt… így! – pattant föl Vékonyné, és helyezkedett Vili szerepébe. Odaintette a lányát és Veront, hogy ők meg játsszák el a feldühödött legényeket. – Tartsátok a kezetekben heggyel fölfelé a bicskát! – nyomott a kezükbe egy-egy mokkáskanalat. – És most szurkáljatok!
A részeg parasztokká lényegült Veron és Annus teljes átéléssel esett egymásnak. A közönség izgatottan figyelte a bűneset sajátos, kívülről nézve sajnos minden tragikumot nélkülöző rekonstrukcióját. Vékonyné úgy tett, mintha a képzeletbeli pultra könyökölne. Hirtelen megfordult, a két, kanállal döfködő lány közé lépett, a szívéhez kapott, és aléltan a földre rogyott.
– Eltekintve attól, hogy nem szívbaj végzett vele – zihálta a Jóska szerepétől kifulladt Veron -, tényleg elképzelhető, hogy így történt. Mit gondolnak?
A nők élénken helyeseltek.
A hátuk mögül hirtelen vastag nevetés hangzott fel. Az ajtóban állt Matics kocsmáros, és gömbölydednek is csak jóindulatú szerénységgel nevezhető alakjával eltorlaszolta az utat. Úgy nevetett, hogy a dupla toka megállás nélkül rezgett az álla alatt.
– Remélem, a női birkózást is megérem egyszer! – hahotázta. A lányok-asszonyok arcát pirosság futotta el. Vékonyné fürgén visszaült, Veron pedig fizetett, és átsuhogva a vendéglő asztalai között az Árkádiába sietett, hogy délutáni munkaóráit ledolgozza.
A kereskedés előtt azonban maga a tulajdonos, Stein Ede úr várta.

Nincsenek megjegyzések: